"Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem."

A divat számomra támaszték, mellyel magam a Földön fixálhatom, máskülönben nem értek semmit? Kevés dologhoz értek annyira, mint a ruhákhoz. Magamról keveset tudok, igazán nem is érdeklődöm magam iránt, Divattal szembeni szenvedélyem azonban pótolni képes olykor: ezért fúrom hát magam formálisan a ruhákba, valami különös vággyal, melynek azonban sokkal több köze van a vágy ellentétéhez, az azonnali elhagyásához, kihagyásához valaminek. A ruhával foglalkozom, csak hogy ne magammal kelljen foglalkoznom, hiszen magamat rögtön elejteném, alighogy kezeimmel megragadhatnám. Roland Barthes írja, hogy miképp a test a ruhába bebújik anélkül, hogy ebből a kereszteződésből akár egy nyom is visszamaradna: csoda. Másfelől a ruha is megtorpan a test előtt, hogy áttekintéseket hagyjon a lábakra, karokra, mellekre, etc. Ám én éppen azt nem látom, amit látni szeretnék és semmit sem mutatok, amit mások talán látni szeretnének, na, a többség persze nem. Mindig nyakig zárt, egészen takaró dolgokat hordok, mert ezt a nyomot húzni és mögöttem csatlakozva azonnal újra összetörve látni és érezni (inkább érezni, mint látni!) szeretném, hasonlóan az úszóhoz, ki barázdát húz a vízen, mely mögötte, csak enyhén fölkavarva majd magát elsimítva, újra bezárul, mintha senki sem lenne benne. Igen. Mintha ott sem lett volna, az úszó, ez tetszik. Magam és a Semmi közé csúsztatom a ruhát, hogy itt maradhassak, anélkül hogy bárki is észrevenné, hogy itt voltam? A nyom lenne minden, ami persze abban áll, hogy rögtön el is kell tűnnie újra? Bolondulok a kiszemelt ruháért, mert mögötte a nyomomat, nem, nem elmosni, az egy aktív tevékenység lenne, hanem lehetőség szerint alaposan: elveszíteni szeretném, hogy mások se találják meg.

Talán. Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem. Hiszen ez az öltözék nem csak egyszerűen itt van és kész, hanem megmutatja magát azáltal, hogy saját magára mutat, igen, ez, azt mondom, valami. Vagy azzal, hogy eltűnik, bizonyos testrészeket előléptetve, ez nekem inkább semmi. Ezenkívül alkatrészeim nem is olyan értékesek, hogy az ember kirakja. És máris, hogy belegondolok, alábecsültem magam, tehát a karjaim egész jók, a hát, a vállak is, de a maradékot inkább megtartanám magamnak. Alapjában véve mindent, valójában mindent meg akarok tartani magamnak, ezért függesztek ide elém valamit, egyfajta függönyt, ami mögött ez a minden elnémítható. Azért ne menjen falnak, ez a Minden Semmi. A ruhának tehát köze van számomra az önfelejtéshez, hiszen ha leveszem, semmi sem marad belőlem benne talán egy hajszálon vagy egy könnyű parfümillaton kívül, ha használtam. Néha foltok is, de azok is kijönnek hamar. A divat a maga ellentéte: Hogy egyszerűen semmi sincs itt, míg a lehető legtöbb itt van. Nélkülem! Az értelme, valaki nélkül mégiscsak valami lenni, talán csak valaki nélkül valós: valami lenni. És én az vagyok, ami éppen legszívesebben: maga nélküli. Így találtuk meg magunkat, miközben folyamatosan elveszítjük. Nem, nem veszítjük el, míg itt vagyunk, de csak azért, hogy magunk nélkül legyünk. A divat és én.
(Gubicskó Ágnes fordítása)

Forrás: Elfriede Jelinek: Mode - Elfriede Jelinek honlapján

Elfriede Jelinekről 2005. május 11-én beszélgettek az Irodalmi Centrifugában. A meghívó az estre a FOLYÓIRAT rovatban olvasható.