Drága Barátaim,

Egy ideje már, hogy nem hallottatok rólam, ennek pedig egyetlen oka, hogy hozzá kellett szoknom az úthoz. Noha kétségtelen, hogy elhatároztam, mindennap írok egy rövid kis tudósítást, sajnos nem tartottam be az ígéretem. „Az ember valahogy ellustul ezen a zarándokúton” – mit is jelent ez? Csak egy példa, azt is elhatároztam, hogy mindennap kimosom a ruháimat, és ezt sem tartottam be, még egyelőre jól állok, gondolom én, még mindig van tiszta fehérneműm, majd holnap, majd holnap... mondom magamnak, és akkor eszembe jut a napi programom, és azonnal kételkedem, mert látom már azt a húsz-harminc-negyven kilométert magam előtt hegynek fel, hegynek le, szélben, napsütésben, tűző napon, vagy éppen (csak ezt ne!!!) megváltozott az időjárás a hegy túloldalára érve, és akkor meg hirtelen olyan érzésem van, megfagyok, mint tegnap Logrono előtt. A városba érve lecsökkent a hőmérséklet a megszokott harmincról tizenöt fokra... Tehát már reggel, felkeléskor látom magam előtt azt az állapotot, ahogyan este beérkezem a következő állomáshelyemre, és akkor, hát bizony, akkor lehet, hogy megint nem mosom majd ki a ruháimat... , mert hullafáradt leszek, és nem vágyom másra, csak arra, hogy egy zuhanyzás után gyorsan bekerüljek valami ágyba.
Van egy nagyon jó mondás ezen a zarándokúton, mégpedig, hogy: „Ez a Te utad!” – ezért aztán én is ezzel a mondattal vigasztalgatom magam. Tessék, ezek szerint mégsincs olyan önfegyelmem, mint gondoltam, de még persze változhat!
Nem kertelek: nehéz! Ez az út nagyon nehéz. Reggel, attól függően hol szálltál meg, egy kis fogadóban vagy tömegszálláson, négy és hat óra között fel kell kelned, azért is kell ilyen korán ébredni, mert ha nem érkezel be időben a célpontodra, akkor esetleg nem kapsz szállást – bár ettől szerintem nem kell tartani, hiszen útközben majd megtapasztalod, hogy itt minden, az egész út, a szálláshelyeivel, a vendéglőivel, a parkjaival, a kútjaival minden, minden létesítmény a zarándokokért épült. Addig mész amíg találsz egy szabad szállást.
Először volt itt az út, és ennek mentén születtek a városok.
Itt elsőként azt tanulja meg az ember, hogy megbízhatsz az út erejében. Mit értek ezen?
„Szent Jakab az Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk”.
Körülbelül egy hetembe került, mire hozzászoktam a gondolathoz, hogy ha ezen az úton, az El Caminon baktatsz, tegyük fel, egy kietlen hegytetőre érkeztél, sehol senki, egyszerre csak – igen, egyszerre csak felbukkan mégiscsak egy ember.



Képzeld ezt el, tényleg, ott állsz az úton, körülnézel, a háttérben a Pireneusok, esetleg a távolban már felbukkan a következő városka templomtornya, de azért tudhatod, hogy hiába kiabálnál, itt ezt senki nem hallja, futni pedig úgysem tudsz, szóval egyszerre csak, ahogyan így magányoskodsz, felbukkan egy ember! Akkor összeszorul a szíved, legalábbis nekem az út elején néhányszor, és jön a meglepetés, mert ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!



Létezik itt egy csoda, ez a Camino csodája: cipeled a hátizsákod, (legszívesebben eldobnád az egészet, óránként elmondod magadnak, hogy „tulajdonképpen neked nincsen szükséged semmire, egy kis pénz, útlevél, egy váltás ruha, egy másik cipő, stb, stb. –így aztán persze mégsem dobálod ki a cuccaidat, hanem viszed szépen a hátadon és izzadsz) – de a lényeg az, hogy a hátizsákodon ott csüng a kagyló! – a kagylót, - amely az út jele −, a Camino elején veszed, ráerősíted a hátizsákodra, lehetőleg úgy, hogy jól látsszon, felhúzod a bakancsodat, és így teljesen egyértelművé válik, hogy zarándok lettél. Nos, ebben az öltözékben már messziről felismernek! Némelyeknél persze még vándorbot is van, s az igazi zarándokot még egy kecske is kíséri. Ilyet is láttam, egy Mikulásszerű férfi baktatott az úton, mellette a kecskéje. Egy belga tanár, Belgiumból zarándokolt idáig, mellette az állatkája, úgy mondta, a barátnője. Amíg felismerhető rólad, hogy zarándok vagy, addig mindenki, akivel az úton találkozol, segít neked; megmutatják, hogy merre menj, ha eltévednél, mosolyogva segítenek megtalálni a szállásodat, meghívnak vacsorázni, tehát addig van jó dolgod, amíg a zarándoklét jeleit látják rajtad, viszont ha estére utcai ruhába bújsz, azonnal vége a varázsnak – noha az igazi zarándokot ilyenkor is felismerik. Miről? Onnan, hogy ők azok, akik nem tudnak járni. De már átvedlettél, ilyenkor már lehet tudni, hogy van szállásod, már kimosakodtál, ha... − szóval, az utcai ruha már nem ugyanaz az állapot. Kell tehát a bakancs, a bot, a hátizsák vagy legalább a kecske.



Amúgy úgy tűnik nekem, a legjobb kondíció és a legjobb cipő sem véd meg attól, hogy ne súrlódjon fel a lábadon a bőr, és hogy ne keletkezzenek rajta soha még nem látott, óriás vízhólyagok, amelyeket aztán mindenféle egymástól kapott „legjobb tipp” szerint felszúrsz, hogy másnap, amikor felhúzod a bakancsod, olyan érzésed legyen, mintha késsel szurkálnák a lábad, de mégis el kell indulnod, és egy idő után - ezt megígérhetem, talán ez is a csoda része − valahogy eltűnik a fájdalom. Legközelebb akkor fáj majd, ha a bakancsot lehúzod (én is ezzel bíztatom magam).
Amúgy jól haladok, már csak 620 kilométer van előttem. Ez egy elviselhető tempó. Így terveztem, de ne kérdezzétek, milyen órás sebességgel baktatok, azt tudom, hogy körülbelül kétszáz kilométert kell megtennem hetente, holnap estére már úgy huszonöt-harminc kilométerrel megint kevesebb lesz belőle.
Talán arra vártok, hogy az út spirituális részéről írjak, vagy izgalmas sztorikat meséljek. Biztosan erre is sor kerül majd, érzem is magamban, hogy gyűlnek az élmények. De egyelőre még azzal vagyok elfoglalva, hogy kitapasztaljam az út viszontagságait és hozzászokjam a túlélés különböző módszereihez...
Nézem az órát, este fél tíz, már alszom is.



Holnap a cél Santa Domingo de la Calzada. Ha jól tudom, ez könnyebb terep, át a spanyol szőlőhegyeken.

Bon Camino!
Anna