Ha az Agátával beszélek, vagy emailt váltunk mindig az jut eszembe, ezt én is így akartam mondani, s az is lehet, hogy én mondtam így, csak az Agáta előbb szólalt meg... - Jólesett írnom az útról, az El Caminóról.

Azóta hazajöttem. Már négy napja itthon vagyok: már négy napja igyekszem beilleszkedni, már négy napja figyelek, nézem a környezetem és keresem a helyemet, azt, ami régen, még az út előtt az enyém volt, és azt, amelyiket most, így az út után ismét el kell foglalnom. Tegnap jöttem rá, amikor véletlenül összefutottam egy ismerőssel a Budagyöngye bevásárlóközpontnál, hogy nem esik jól már beszélnem az útról, az én utamról, az én El Caminomról. Szeretném − most úgy érzem − ezt az utat kifelé, mások felé lezárni.

Ő azt mondta ott az áruház előtt, kezében a teli szatyorral, hogy az Út divat, és hogy a Balaton felvidéken is éppen így lehet barangolni, én meg azt mondtam, ez olyan, mint amikor nincsen társ az életünkben, és azt mondjuk, a kutyánk a leghűségesebb. Ez az állapot persze nem a kutyánkat minősíti. Minden nézőpont kérdése.



A te élményed, a te életed. Nekem ez az öt hét a Pireneusokban, a túra Roncesvalles-től Fisterráig életem legszebb időszaka volt. Mint aki tíz centivel a föld felett lebeg, és azt öt héten keresztül. Azt hiszem, előző életemben Marco Polo voltam, vagy legalábbis Amerigo de Vespucci. A legjobb úton. De persze így, ebben az életben, az enyémben, nőként. Engedjétek meg, hogy elmondjam, hogy ha el akartok indulni, végigjárni, végignézni, előtte keményen kell edzeni rá. Én megértettem ezen az úton, hogy miért véreznek a próféták, az igazi zarándokok. Mert a te tested is vérezni kezd, a kezed és a lábad, és meglepő módon két héttel előbb menstruálsz, mint szoktál. Azt is tudom már, miért vannak a sírok az út mentén. Oda mennek meghalni, azért mennek oda az útra, hogy rájöjjenek, mi az életük értelme, és aztán így vagy úgy, de nem akarnak hazajönni. Mert hidd el, a Csillagok mezeje úgy van kitalálva, hogy ha nem akarod, akkor is rájössz a lényegre, arra a lényegre ami neked fontos.

Én is vittem a kérdéseimet, és megkaptam rá a válaszokat. Ezt elmondhatom, ennyit még elárulhatok, de többet már nem, mert ez nem divat, ez nem átmeneti hangulatváltozás, „Na, majd legyaloglom a Pireneusokat, mert amúgy is jó erőben vagyok” – hanem valóság. Elnyered a válaszokat. Csak aztán bírd elviselni.
Aki erre az útra elindul, azzal minden megtörténik az úton is úgy, mint az életben, de nem jó utána mások véleményét hallgatni róla. Mert nem vagyok rá kíváncsi. Nem érdekel, hogy valakinek tetszik e, hogy létezik a Camino, vagy sem, hogy innen Budapestről azt gondolja-e, a sok hülye pótcselekvésként gyalogol, mert nincsen jobb dolga, vagy nem is törődik vele.



Ne hallgass senkire! A te utad, a te Caminod! És aki elindul, az találkozik a csodával, ebben biztos vagyok, mert úgy érzem, láttam a csodát. Mert láttam a mókust a fa tetején, és mancsában kukoricadarabkát tartott, ami kétszer akkora volt, mint a mókus maga, ő mégis képes volt tartani, és láttam egy lovat, aki végigbaktatott mellettem úgy két kilométeren keresztül, pedig nem is ismertük egymást, és láttam egy utat, a búzamezőn, aminek egyszerűen nem volt vége, és mindig újabb és újabb dombok érkeztek, és azt is láttam, hogy akkor nyugodtam meg, amikor a templom keresztje felbukkant a távolban, mert tudtam, hogy akkor ott emberek vannak, és az jó, hogy ott emberek lesznek, mert mosolyogni fognak, és vizet adnak, és lesz kávé és narancs és keksz, mert ott üldögélnek a spanyol önkéntesek, akik azért léteznek, hogy ez az út működjön, igen, hogy ez az út működjön úgy körülbelül ezer éve, és azt is láttam, amikor nem volt kedvem felkelni, aztán mégis legyalogoltam a harminc kilométert zuhogó esőben, úgy hogy a combomra fagyott a vizes nadrágom miközben végig azt mondogattam magamban, hogy ez életem legszebb napja, és én mondom nektek, hogy az is volt életem legszebb napja, mert így hittem, és most is így hiszem: az ember előtt nincsen lehetetlen, csak az, amit ő maga lehetetlennek képzel.



Nem felejtem el azt a spanyol férfit, aki öt éve kis távokban húzza magát végig az úton, mert megsérült egy sportbalesetben, és egy bot helyettesíti a bal lábát; és nem felejtem el azt a német gyógytornászt sem, aki a háromszázadik kilométer után mesélte el, hogy agydaganata van, de jól érzi magát, köszöni szépen, nagyon jól van, és nagyon boldog, mert élete legszebb napja, amikor felér ezerötszáz méter magasságba és érzi a szelet és körbeveszik őt a felhők, és leteheti a kőemberkére a vágyát, azt, amit elérni szeretne ebben az életben, én pedig láttam a csodát, és azt is, hogy létezik a boldogság, valahol ott kell keresned tíz centivel a föld fölött, még akkor is, ha közben a lábad vérzik a bakancsban.

De ne add fel soha az álmaidat, mert akár még meg is valósulhatnak!

Bon camino, így utoljára.

Szeretettel:
Anna

***********

Büky Anna Zarándoklat-sorozatának eddigi részei ICA-n:

Zarándoklat
Zarándoklat 2.
Zarándoklat 3.
Zarándoklat 4.
Zarándoklat 5.