Ébredj Koppenhága, kelj fel! A nap ugyan nem fog rád ragyogni, az hétszentség. De ne légy telhetetlen, hajnali 5 van, hogy is várnád. Sötét van, elképesztően sötét, amiért, úgy látszik, rajtam kívül nincsenek túl sokan oda. Pedig lenyűgöző! A városra buraként boruló feketeségben az ember tájékozódó képességét veszti. Reggel van, este? – végső soron nem is számít. Ilyenkor még a szél is tehetetlen, csak később, nyolc óra tájt erősödik fel.



Hasvelből Koegebe menet a vonatsíneken túl egyebet sem látni, néhány ásítozó utast, szigorúan a szerelvény túlsó felén, más útitárs nem akad. Ilyenkor még a gyurcsányképű kalauz is szendereg. Mit bánom én? Lyukasztottam. Bár kívülről sorolom a megállókat; Tureby, Herfoelge, Koege, Olby - a szokatlan hosszúnak tetsző állomásközökben felemelkedem, hogy kikukkantva az ablakon, bizonyosodjam meg felőle, valóban nem tévesztettem irányt. Lábam mellett két bőrönd, oldalam két dugig tömött szatyor húzza.
Majd az átszállásnál lesz nehéz. A Koegeből Koppenhágába tartó szerelvénnyel szerencsém van. A szemközti vágányról indul. Bár az ócskásnál vásárolt, filléres bőrönd tesz róla, hogy ne érezzem magam olyan kellemesen. A füle szakad le, aminél fogva emelni kell. Előbb a gurulós koffert dobom a nyomógombos, végig keresztüllátni, üvegfolyosós szerelvényre, aztán birkózom a többivel. Eltart egy ideig. De a vezető még véletlenül sem a jóindulatú buszsofőr, készséges, megvár.
11 városka alszik alattam. Sötét van még mindig, igaz az idő is csak fél hatra jár. Ilyenkor tűnnek csak igazán egyenarcúnak a településenként egynemű, sárga, szürke épülettömbök. Az első lámpavilág majd fél hét magasságában gyúl ki, amikor ásítozva ébred a munkába, iskolába készülő, tisztes, dán polgárok zöme. A szabályt erősítő kivételek velem őrölnek egy malomban. Kedvencem a barátságosan mosolygó öreg, kora ellenére mégis fitt hölgy, átellenben. Kezében gőzölgő kávéscsésze húzza a kondenzcsíkot (az állomásokon kapható feketére nagyon rá vannak kattanva, kuponra is lehet vásárolni, így a hatból, az utolsó +1 grátisz jár). Kétségem sincs, hogy forró, bár kivételesen nem fázom.
Fejemet egész az ablakhoz fúrva, a szemem alatti árkokat vizsgálom. Nyúzott vagyok. Persze, korán keltem. Elbámészkodnék még, ha a szag meg nem csapná orrom. A kávés néni bányászta elő a reggelijét. A kora hajnalban gyomorforgatóan lábszagos, sztaniolba csavart sajtfalatkákhoz, kesernyés fekete kenyeret töröget. Jó étvágyat – van – nem kívánok. Jóízűen mosolyog minden egyes falat mellé. Hogy arcot ne vágjak, vissza-, rámosolygok én is. Ő ismét vissza. Közben az ellenőr is befut. Nem az ismerős, más pályán mozgunk, egy idegen jön lekezelni a jegyeket. Szó nélkül felrugdossa a szemközti ülésen heverő suhancot. Felkel, jegyet mutat, dőlni már nem dől vissza. Rendben vagyunk. Nem kell túlspilázni.
Koppenhágában is szürkeség van, de már nem egyöntetű sötétség. Kezdenek szédelegni az emberek. Mintha a lámpafény is erősebben világítana. Nagyon kutakodva nézhetek, sokan futamodnak meg, segítség helyett. A gondok oroszlánrésze most következik. Peronváltás. A gurulós koffer lépten-nyomon kifordul, mintha mindenáron tengelyesen szeretné tükrözni önmagát a kockaköveken, a fületlen bőrönd földre puffan, nyakamban a paplannal körülbástyázott laptop még tartja magát. Vállamon a nyitott Louis Vuitton replikából párizsi, német Vogue-ok hullnak a betonra – ha fel nem szedi más, anyuci ajándéka lesz. Az újságpapírba tekert szomorú mackóra (Aske - már neve is van) kivételesen ráhúztam a cipzárt. Elővigyázat.
Végül egy gőzös leheletű titánt kerítek magam mellé. (Van érzékem, mindig is volt a választáshoz). Szaporán megered a gurulóssal, mögötte én csak cammogok. Nagyon dobálózós kedvvel ébreszthetett ma az úristen, azt az egy szem bőröndöt is képes vagyok mozgólépcsőn, aluljáróban földhöz vágni.
Szószátyár segítségem időnként hátrakiabálva próbál faggatni, nem haragszom, „szóval magyar vagy?”, inkább nyugszom, biztos nem szelel el a poggyászommal. A csomagjaim már a kastrupi gyorson, én még a lépcsőfordulóban pihegek. Hallom, ahogy segítőm jó utat kíván. Kemény menet lesz, de nem adom fel. Vizsla tekintetektől kísérve, pihegve sikerül az előtérbe kucorognom magam. Állom az izgága dánok löködését, szájtátva hallgatom az anglus turisták elcsípett mondatfoszlányait. Ők is, én is egy sárcipőben, mind együtt készülünk. Haza.
Osterngraténél látom utoljára a tengert. Még az ablakon sem kell kihajolni. Mintha jeges lenne, de hogy ködben áll, az biztos. És én még meg akartam fürödni! Az úszódressz a csorba koffer mélyén. (Egyszer sem láttam az elmúlt hónapok során). Ismét oldalba taszítanak. Most már csak a nagy víz csücske marad. Lehet vigasztalódni. Lehetne, ha ahhoz nem volna kevés. Tapinhatóan mindenki izgatott. Megértem, a következő állomás, Lufthavn Kastrup.
A megállóból, nyílegyenesen felfelé ívelő mozgólépcső vezet a hármas terminálhoz (kár, hogy nekem a kettes kell). Ráadásul a csomagokat tartani így is ellenerő kell, kiszakad a karom. Segítség errefelé már nincs, mindenki a saját holmijával törődik csak. A check-in asztal elé vergődve (külön szlalomfolyosó nehezíti a járást, aminek a menetközben beszerzett poggyászkocsival folyton nekiütközöm) búcsúzóul a hátam mögül ékes dán nyelven még rám is ripakodnak. Káromkodjatok csak! Úgysem értem.
Ha az amerikai reptér (Kennedy) láttán lenyűgöződtem, a kastrupi valósággal transzba ejt. A biztonsági kontrollon átvergődve, ezúttal megúszva a kínkeserves motozást is (itt legalább patyolatosan fehér, világító kesztyűben végzik, és ahogy kiveszem, nincs benne semmi dehonesztáló) duty free paradicsomba jut az ember. Nemcsak édességet, szépítőszert és márkás italokat kínálnak kedvező tarifával, vámmentesen, a világmárkák oázisában is megfürödhetsz, míg a csarnokszerű, hatalmas belmagasságú hallban a gépzongora (szegény lengyel) autentikus Claydermann darabokat sziporkázik. Gucci, Chanel, Burberry vonzza a cipekedésbe fáradt angolt, magyart, afrikait. Ki-ki meg-megpihen egy-egy fényes üvegkirakat hívogató választéka előtt, ha nem épp a hatalmas kivetítőre mered, ellenőrizni, melyik kapunál lesz a beszállás. (Van hová fejlődni. Nemcsak nekünk, a hamburgeren edzett New Yoriaknak is).
Csak az azóta csődbe ment Sterling járata, hiába várom, nem kerül ki a fénytáblára. Futok még egy kört a méregdrága portékák körül, venni, hiába esne jól egy csésze hamisíthatatlan starbuck coffe egy 20 koronáért kínált, ínycsiklandó vajas croissant társaságában (eredetileg a sajtosra van ráállva a gyomrom) nem fogok semmit. A dugi pénzt retikülöm lyukas bélésébe rejtettem.
Fél órát késünk a felszállással. Két tolószékes hölgy is repül velünk, őket, ahogy illik, mindenkinél előbb, külön kíséret vezeti a lomha Boeinget támasztó lépcsőhöz. Még egy utolsó útlevél-, és jegyellenőrzés, aztán nekivághatunk mi is. A levegőtlen gép papír?-, dobozhatású belsejében kiújul a klausztrofóbiám, korábbi élményeimet igyekszem a csupasz falakra montírozni. Újabb fél órám biztos akad rá. Addig csak a motor berreg, egyedül én érzem csak, mintha hátrafelé tolatnánk. Üres gyomrom kavarog. A mellettem ülő, idős, dán házaspárt, hál isten, ez nem zavarja. Mint mondtam, nemtörődömök.
10 óra körül szállunk fel. A nekirugaszkodás, mint mindig, most is nehézkes. A pilóta a nagy forgalomra hivatkozva, tört angolsággal kéri elnézésünket. Megbocsátunk, csak induljunk már.
Az egész repülésből a tésztaképű stewardessek hiányoznak majd legkevésbé (meg az állandósuló fülzúgás, a leszállás utáni időszakos süketséggel, ordítással egyetemben). Vaskocsijuk, melyen, hol teát, üdítőt, hol márkás parfümöket gördítenek a szűk utastérbe, előzetes gépi hangeffektektől kísérve, hogy se elbóbiskolni (rád férne pedig), se olvasni nem tudsz. (Rosamund Pilcher egyik bestsellerével küzdök, angolul. Sokat repülnek benne. Ez segít leküzdeni, nem a félelmemet, az nincs, mint említettem már, a klausztrofóbiám.).
A végállomás Ferihegy.