„Az idővel meg idővel meg kell barátkoznunk úgyis.” (Scherter Judit)

Scherter Judit Nők, délutáni fényben címmel írt könyvet a klimaxról, ami, úgy tűnik, még mindig a tabutémák körébe tartozik. A klimaxról mindannyiunknak valami rossz, nehezen megfogható dolog jut eszébe: mintha betegség lenne. Csak ne beszéljünk róla! – ezen a sokakat jellemző hozzáálláson akar változtatni a szerzőnő. Az általános, leegyszerűsítő vélemény a klimaxról, hogy „kellemetlen, hőhullámokkal, verítékezéssel és főleg: hisztizéssel jár.”. Scherter Judit könyvében árnyalja, igazabbá, szabadabbá teszi ezt a képet. A könyv írása közben megosztja velünk tapasztalatait: hogyan írt, mikor ment ki kertészkedni, mikor öntötte el hőhullám − ezek a személyes momentumok teszik a könyvet is személyessé. Azonban főleg interjúalanyok és orvosok véleményeit idézi a változó korról. Mit tegyen egy nő, amikor elveszíti a szépségét és tart tőle, hogy mások csak a külsejét látják benne? Hogyan találjon meg magában egy másfajta szépséget? A nők ideálképeknek akarnak megfelelni, a társadalmi szerepmegfelelés férfiak és nők mindennapjainak is tetemes részét teszi ki. Szépnek akarunk látszani − de mi is az az általános szépség? A könyv első felében ilyen témákról esik szó. Megtudhatjuk, hogy az ösztrogénnek van selymesítő hatása is, így ezt a klimax után tablettákkal vagy természetes úton, de valahogy pótolni kényszerülünk. Az őszinteség teszi e kötetet bájossá − egy darabig képes magával ragadni az olvasót.



Mindenki észreveszi, ha klimaxol. A hőhullámok kifejezetten kellemetlenek, az ember kipirosodik, csatakos lesz a verítéktől, kínos. A hipotalamusz üzeneteket küld a petefészek hormonjainak, azok már nem képesek viszontválaszolni, krízis következik be a szervezetben, innen a hőhullámok. Scherter Judit sajátos logika szerint veszi végig az orvosi tapasztalatokat, tudományos jelentéseket és személyes véleményeket is bevonva, témáját. Igyekszik a klimaxot minden oldalról megvizsgálni, de talán túl sok az igyekezet, ami nem tesz jót a könyvnek − egészében gyógyítani akar és azt sugározni, hogy a klimax után is várhat a nőkre gyönyörűség és elégedettség. A legfontosabb, hogy ne büntessék magukat. Alvászavar, fáradtságérzés, bőrproblémák, száj- és szemszárazság, éjszakai hőhullám… és még nagyon hosszú a lista. Az el nem rejtett szándék a tájékoztatás és segítségnyújtás. „Az érzékeny arcúakat az úgynevezett mimikai ráncok ekkorra már szinte kőbe vésődve öregítik; mosolyuknál megjelenő bájos gödröcskéjük lassan éppúgy ránccá lényegül át, mint mogorván összevont szemöldökük fölött a homlok finom pókhálója. (Ebből is látszik a szegény női bőr és lélek mérhetetlen kiszolgáltatottsága.)”

Van férfiklimax is a világon, az úgynevezett kapuzárási pánik, ám arról még kevesebbet szoktak beszélni, mert észrevehetetlen, biológiailag fokozatosan történik. Az egyik séta a lejtőn lefelé, míg a másik zuhanás a szakadékba. Beszél a nőgyógyászoknak és orvosoknak való kiszolgáltatottságról, a hozzá nem értésről és az ezzel járó fájdalmas biológiai tapasztalatokról. Interjúalanyai az „Egy Nő” vagy „Egy Férfi” szerepében mondják el tapasztalataikat. Szomorú sok nőnek, hogy míg férje élete végéig új családot alapíthat, az ő termékenysége a menopauza után véget ér, nem lehet több gyermeke, vége a nemzési időnek, mialatt a férfiak életük végig nemzőképesek maradnak.



Keleten jóval kevesebb nő szenved a klimaxtól − ez a gyógynövények jótékony hatásának tudható be, ezekről is szól a könyv. A stresszről, feledékenységről és depresszióról szóló fejezetek számomra felületesek és nem tesznek újat az előbbiekhez. A menopauzáról való orvosi jelentésekben jobban elmélyült a szerző, mint a pszichoanalitikus szakirodalomban. A könyvnek nem célja, hogy irodalom legyen, sem az, hogy mindegyik témában mély jártasságra tegyen szert, ezért talán ez nem róható fel, de mégis… műfajában legfőképp az interjúkötethez hasonlít.
Jobb lett volna talán nem írni a pszichés változásokról, hiszen így könnyen kiderül az ebben a témában való járatlanság. Nem pont Freudot kell olvasni, (bár az sem árt), de kicsit jobban otthon lenni a pszichológiában, ha már tollára veszi valaki az emberi psziché bonyolultságát.
Viszont szépen megoldott a kötetben annak kihangsúlyozása, hogy a változó korban avagy klimax-korban a nők tapasztalatai, − a világban és családban betöltött támogató, segítő, bölcs szerepei − lényegbevágóak lennének, ha a társadalom megfelelőképpen befogadná őket. Vissza kell szerezniük a tiszteletet − írja Scherter Judit, amivel én is egyetértek.



Életmód- és fogyókúra tanácsadásban is lehet részünk: mindenki maga felelős az életéért, egészséges étrend, lehetőleg minél kevesebb gyógyszer… számomra itt már unalmassá válik a kioktató hangnem, a könyv ugyanazt ismételgeti. A Centrál Kávéházban zajló beszélgetésben is kitér rá, jobb, ha nem megy az ember pszichológushoz. Ezek után furcsa, hogy a könyv állandóan a pszichés hatásokat emlegeti. A szerző élete első gondolkodó korszakát, az ösztönlényből való metamorfózist pár évvel ezelőtt élte át, édesanyja halálakor. Akkor kezdett gondolkozni az életén, amikor felkeresett egy pszichológust. Addig minden természetesnek tűnt. A pszichológus kérdéseit aztán egy idő után már túl elrugaszkodottnak tartotta. „Nem vicc! És nem hiszem el, hogy valaki nem képes azzal törődni, mit eszik, és hogy nincs ideje naponta húsz percig jól kilépve gyalogolni, ha másra nincs lehetősége. Ha nem teszi meg mégsem, akkor megérdemli, hogy pocsékul érezze magát. És nekem ne nyavalyogjon!” Ilyen csodálatos hangnemben fejezi ki mélyenszántó − ”kislányom vedd fel a sapkádat különben megfázol” − típusú életvezetési tanácsait felnőtt nők számára.

Mert az elsődleges célközönsége a nőolvasó. Azért is kár ez a tanácsadói attitűd, mert a könyv körülbelül a feléig érdekfeszítő, izgalmas, egy olyan rejtett tartományt fed fel, aminek felkapirgálására nagyon is szükség van. Ám míg az elején érdekes részleteket tudhatunk meg testünk felépítéséről, a menopausáról és rengeteg mindenről, kár volt ezzel a lapos utolsó egyharmaddal elrontani! Csak a könyv utolsó lapjain tűnik fel ismét lélegzetállító őszinteségével, az erotikus és bölcs, az igazi Scherter Judit, amikor arról ír, amiről még írni kellett volna. Én szívesebben olvastam volna egy ilyen megindítóan őszinte vallomást saját élményeiből táplálkozva a klimaxról, mint egy orvosi jelentésekkel és láthatatlan nők és férfiak véleményeivel teletűzdelt könyvet, aminek szinte nincs is szerzője. De legalább az utolsó oldalak ellenpontozzák a biológiára és testedzéskultúrára vonatkozó fejezeteket − nem véletlen, hogy úton-útfélen ezeket az utolsó oldalakat idézik.



A Centrál Kávéházban a beszélgetés jó hangulatú és könnyed volt. Scherter Juditot Gordon Agáta és Bódis Kriszta kérdezte, a könyvből „Malacka” olvasott fel részleteket, természetesen a legjobban fogyasztható, legviccesebbet. Both Gabi felülmúlhatatlan sanzonjai a megfelelő mélységbe jutottak, akinek a bölcsészlelke oda kívánkozott. Darvas Bence kísérte zongorán, páratlan harmóniában játszottak és szerepeltek együtt. Szép és kellemes beszélgetés volt, meglehetősen sok látogatóval. Ám amikor Bódis Kriszta a szexualitással kapcsolatos kérdéseit tette fel a szerzőnek, kicsit beakadt ez a derűs idill − Scherter Judit nem nagyon tudott mit válaszolni, pedig a Jane Juska: Szex és nyugdíj című könyvén nevelkedett megrögzött Centrifuga-látogatók joggal kíváncsiak erre is. A kérdés arra vonatkozott, miért van ellentmondás a könyvben a szexualitással kapcsolatban, hiszen van, amikor azt írja, végleg lemondott róla, míg a könyv végén a nőknek további szexuális gyönyörökben teljes éveket kíván, hiszen már sem a háztartás, sem a gyerekek nem akadályozzák meg őket szexualitásuk szabad kiélésében. A klimaxon sikeresen átesetteket − hiszen a férfiak intoleráns viselkedésének köszönhetően sok ekkortájt a válás.

Hogy mit vonjunk le tanulságként a klimaxról? Sosem jön jókor. – írja Scherter Judit.



A beszélgetésen arról is volt szó, miért hívják sokan banyakórnak ezt az állapotot. Gordon Agáta megjegyezte, ez a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” példája lehet, hiszen az idős nőket, akik mögött ott van már szinte az egész életük, csak tisztelni lehet, esetlegesen a spirituális fejlődésük előtt is fejet hajtanak a fiatalabbak. „Mert, hogy egyedüli Egy Nők vagyunk a világon, saját genetikus múlttal, saját, senki mással sem azonos hormonjainkkal, saját életünkkel. És különbözünk minden más nőtől.”