Remek technikával, nagyon gyors vágásokkal, felpörgetésekkel dolgoznak, a hosszan mélázó, narratív részeket szakítják meg a Lisszabont és az azulejo felhasználási módjait bemutató montázsok. A főhős, Nober Sanders a lányával, Johana Sanders-szel játszik vagy tengerre néző otthonában azulejokat fest, őszintén beszél a kapcsolat megromlásáról, arról, hogyan látott belé, veséig, a társa, s miért nem maradt lehetősége másképp dönteni. Mesél a szakítás utáni közös munka nehézségeiről, a lányával kapcsolatos ambivalens érzéseiről. Hogy miképp bonyolítja sokszorosára a gyerekvállalás a honvággyal küzdő elveszettek sorsát.



Sanders nem különösebben boldog attól, hogy nem tudta megvalósítani az álmát, de "ez egy elfogadható munka", mondja a művészi portugál csempefestésről. Olyan csempék kerülnek ki a keze alól, hogy sírva könyörögnénk néhányért, s ami neki kényszerpálya, azt sok elindulni még nem tudó, de lábbugi-kórban szevedő boldogan bevállalná. A gond a vevő készülékében van - mást akart, s hagyta magát másoktól befolyásolni. "Egyetlen igazi döntésem a volt, hogy eljöttem. Azóta csak mások döntéseit követtem."

Van valami keserédes mélabú, napsütéses melankólia az egészben, eszembe jut róla Bece, Egressy figurája a Portugálból, igen, mint Bereményiék Mélyrepülésében „Ausztrália, gyerekek, Ausztrália”, emigráció? Hát tényleg ezt akarod?, kérdez vissza a tudat, azt hiszed, jobb ott?, vitatkozunk magunkkal, s közben pörögnek a képek, az évek, mormol az óceán, s ezt a hangot naponta hallani sokért nem adnánk. Mivel jár bevállalni a gyökerek megszüntetve megőrzését? Ezzel.



A film elején Nober Sanders elmondja, egy alkalommal otthon vett egy télikabátot, bár ott mindig meleg volt – kérdezték tőle, minek. Mert nem akarok mindig itt élni. Ennyire egyszerű? Nem. Annyira bonyolult, mint ez a 23 perc, amiben életek, sorsok zsúfolódnak, nem egy emberé; elhagyott lisszaboni villamosok, üres tengerpartok, örök hazagondolás, örök pénzgondok – a mamának készített harmincrészes csempekölteményt nem lehet egyszerre feladni, s a gyűjtögetés sem jár sikerrel – ha havonta egyet küldött volna el, már rég túl lenne az egészen. Ez következő jelenetben Sanders csomagot készít, benne egy? vagy néhány? csempe.

„Tudom, hogy azt gondolják, elhagytam őket. Hogy azt gondoltam, több vagyok náluk. Sosem mondták, de tudom, hogy ezt gondolták. Én több akartam lenni.” – mondja a kamerának, míg egy csempét vakargat, egyenget, készít elő, előtte domboldalon ereszkedő sárga villamos.
Visszaemlékszik a brazil mezőégetések utáni aranybarna naplementékre, a különös, napfogyatkozást imitáló fényekre, s bármelyik romantikus költő megirigyelné azt a pár mondatot. Az utolsó jelenetben egy alacsony lépcsőn ül, mögötte tág láthatár, épp rágyújtana – elalszik a gyufa. 'Ez a rohadt szél', mondja, 'mennyire utálom, hogy itt állandóan fúj ez a rohadt szél'. Vége. Egy azulejo-festő. Alkalmazott művész. Egy dokumentumfilm. Alkalmazott művészet. Érdemes megnézni.



ö/i: Somogyvári Gergő, szin/syn: Somogyvári Gergő, o/ph: Somogyvári Gergő, felhasznált zeneművek és szerzői: Dead Combo, v/ed: Feszt Judit, h/sd: Várhegyi Rudolf, sze/cast: Johana Sanders, Nober Sanders, gy/p.m.: Izabel Chaves, p/p: Durst György, támogató/supported by: Duna Televízió, gyártó/p.c.: Duna Műhely, 2008, színes/colour, 23 perc/mins, video, stereo

-gyg