"A századforduló öntudatos polgárainak nem kellett a bárók unokája. Így történt, hogy amikor végre Ady szellemi vezérségével és Ignotus irányításával megindult a Nyugat - még csak észre sem vették, hogy az ő legközvetlenebb elődjük az akkor már ötvennégy éves költőnő. Ettől kezdve végképpen nem volt jelen az irodalomban. És nem is háborgott ellene. Évtizedeken át visszavonultan élt a szabolcsi birtokon. A világ megfeledkezett róla, ő megfeledkezett a világról."Repül a por az őszi táj felett,
- Hamvas, kavargó, könnyű fellegek -
Felkél a hazatérő nyáj nyomán
Az utak széles, hosszú vonalán,
Nagy csordák fehér sokasága benne,
Mintha egy hadsereg dobogva menne.
Most gyors, rövid mozgással által vágja
A falu kondorszőrű disznónyája.
Sötétebb színnel, simább mozdulattal
A vidám, fürge ménes hazanyargal,
Aztán libák fehér szárnnyal repesve,
Gágogva. - Csak mindinkább száll az estve.
Árnyékképekként már elvonultak mind,
Csak por az úton, s néma csend megint.
A láthatáron nyárfák koronája,
Levélzetük égő világos sárga.
Kék ég lapjáról élesen leválnak
Finom metszésű izzó sárga ágak.
Aranykévéket dob a por felébe
Estsugarak hosszúra nyújtott vége.
Csak száll a por arannyal áttört leple,
Az őszi tájat hullámával fedve.Hideg fénnyel keresztül csillan rajta
Egy nádastó víztükre, színes partja.
Szétszórt vályogkunyhók a nádas mellett
S nyár folytán gazdagra vadult kis kertek:
Nagy napraforgó lehajtott fejével,
Zöld csodafa mesés levélzetével,
Távol kelet varázslatos virága,
Élesre rajzolva gyümölcse, ága,
A szerb tövis, piros álkörmös-szárak
Dúsan fejlődve egymás mellett állnak.
Virágok ingadozva hajlanak:
Bűvös színek a porfátyol alatt,
Világos álom elmosódott képe:
Arany-csillám a rózsaszínű égbe.
Minden felszálló, elrepült parányba
Az anyaföldnek egy-egy álma:
Rég elvirult növényzetnek pora
Elhamvadt nemzedékek tábora,
Szétomlott sziklák foszlott törmeléke -
Csak száll a por a finom esti légbe,
S örökre egyesülve benne réved
az elmúló - kifogyhatatlan élet.
Hiába szólok, nem felelhet senki,
Nem érti senki, senki meg szavam,
A rettentő, félelmes pusztaságon
Magam vagyok, egyedül, egymagam.
Ki távol áll, ki alantabb, ki feljebb,
De vélem egyik, egyik sem rokon,
Előre csak! fáradtan, összetörve,
Vad, tövises, magános utakon.
S te fenn az égben, Te Örök-magános,
Meghallod-e kiáltó gyermeked?
Vagy te is olyan magasan állsz felettem,
Hogy szavam soha meg nem értheted?
Czóbel Minkáról
még több vers
