2009. február 12. csütörtök este 7! Centrál Kávéház
Gordon Agáta

IRODALMI CENTRIFUGA____9. ÉVAD
SZŐKE ÉS INTELLIGENS
________________________________________
A demokrácia lelkiismerete:
BITÓ LÁSZLÓ

Bitó László magyar író, amerikai orvoskutató, humanista, thanatológus, evolucionista és feminista. Könyvei: Istenjárás, Az ötödik lovas, Izsák trilógia, Magunknak kell megváltanunk magunkat, Boldogabb élet, jó halál, Ahogy láttam…2004-2006, Az utolsó mérföld, Technopuccs dosszié, Káin nemzetsége.

A KOLLEKTÍV LELKIISMERET ÉGETŐ KÉRDÉSEIRŐL

A BIBLIA EVOLÚCIÓJA:
BÁRÁNYOK NŐK ROMÁK - ÚJ SZÖVETSÉGEK

NEMZETI LELKIISMERET: PÉNZ − HIT − KÜLDETÉS

Bitó László lelkiismerete mindannyiunké: egy férfiasan elfogulatlan és nőiesen érzékeny lelkiismeret. Abszolút értékben gondolkodik, gondolkodásában nemzedékeink teljes személyiségét és látható tetteit vizsgálja.

Időszerű figyelmeztetés a férfiaknak és a nőknek: ma egy teljes körű önvizsgálat nélkül nincs esélyünk, hogy közelebb léphessünk egymás és a jövő felé.

Hosszú éveken át békesség uralta az Éden kapuja előtti erdőket-mezőket: Ádám Kintvilágát. Már akkor így nevezte a Gihon folyótól Ai mocsaráig terjedő, általuk védett végtelenséget, amikor még az Éden semmittevő unalomtól terhes kertjében – ahol felnevelkedett – arról ábrándozott, hogy valaha ura lesz ennek a gazdagon virágzó földnek. Egyetlen embertársa, Éva – akivel testvéreként nőtt fel, s akit asszonyának szánt a Kert Ura – Ádámnál is inkább sóvárogta a Kintvilág szabadságát, amely messze esett Uruk állandóan figyelő tekintetétől. Arra azonban nem is mertek gondolni, hogy megszöknek fogságuk szigetéről, hiszen a másik határfolyó, az Eufrátesz gázlóját is hatalmas hüllőrémek őrizték.
Nagy megkönnyebbülésükre szolgált tehát, hogy miután megszegték tilalmát, és ettek a fának gyümölcséből, amelyből enniük nem lett volna szabad, Uruk maga vezette ki őket kertjéből a Kintvilágba, amelynek urává tette Ádámot. Igaz, arra ítélte őt, hogy arcának verítékével egye kenyerét, de Ádám nem bánta az unaloműző, nehéz munkát.
Annál inkább bánta Éva, hogy engedetlenségéért a Kert Ura átkával megnövelte viselőssége és vajúdása fájdalmát. Hatalmasra duzzadó hasa őrjítő félelemmel töltötte el az anyátlan leányt, aki mit sem tudva az asszonyi sorsról vált anyává és el sem képzelhette, miként szakadhat ki testéből elsőszülött magzata.
Még inkább aggasztotta Uruk meggondolatlan átkának másik passzusa, amely férje hatalma alá rendelte őt, s ami sok viszályt, összeütközést okozott közöttük. Éva, aki együtt nőtt fel Ádámmal és magát vele mindenben egyenlőnek tartotta, azt el nem fogadhatta. Csak évekkel azután, hogy világra jött elsőszülöttjük, Káin, majd hosszas – lánygyermekre váró – várakozás után Ábel is, költözött békesség szüleik szívébe . Ádám annyira hitt Uruk mindenre kiterjedő tervének bölcsességében, hogy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a sokféleképpen megmutatkozó, növekvő feszültséget, miután felnőtt és megérett második fiúgyermekük is az egyetlen asszony világában.
Ádám olyannyira nem volt képes felismerni az ebből fakadó veszedelmet, hogy véletlen balesetnek tartotta, amikor egy indacsapda elkapta, és bokájánál fogva a levegőbe rántotta úgy, hogy kezével nem érhette el az ösvény földjét. Vérfagyasztó üvöltése elhallgattatta a tücskök, levelibékák és a madarak kórusát, amely éppúgy jelentette a Kintvilág békességét a fülnek, mint a virágzó mezők és fák látványa a szemnek. De aznap reggel megtört ez a békesség, amint Ádám torkaszakadtából ordított:
– Hol vagy, Ábel! Gyere már, mielőtt megtámad valami vad! Csapdád engem fogott meg egy kos helyett!
Óvatosan, meg-megállva lopkodott Ábel az apja felé, meggörnyedve, nehéz buzogányát vállmagasságban tartva. Emberinek alig nevezhető, majdhogynem felismerhetetlen hang tört elő torkából:
– A kos te vagy, apám. Neked állítottam a csapdát. Nem bitorlod tovább az egyetlen asszonyt, akit Urunk nekünk teremtett.

2.

Éva elhallgatott, de mivel válasz nem érkezett, egyre nagyobb keserűséggel szólt Urukhoz:
–Te, aki mindent tudsz, nem vetted észre, amit aggódva láttam, hogy Ábel rossz útra tért pásztorkodásában? Egyre kíméletlenebbül törte be juhait, de nem tettem semmit, mert hittem, hogy minden a Te terved szerint történik, Urunk. Jobban vigyáznánk minden lépésünkre, minden kiejtett szavunkra, ha nem vezérelne minket ez a balga hit.
– Ne vond kétségbe teremtőnk tanítását! – szólt ijedten Ádám, aki Uruk haragjától az Édenkert kapuja előtti Kintvilágban is félt. De asszonya szemrehányó panasza nem szűnt meg:
– Legyen Ábel halála mindörökre példa: nem számíthatunk Urunk oltalmazó gondviselésére. Valld be, Uram, nyilatkozd ki most és mindörökre, hogy te sosem fogod le a gyilkos kezet! Vagy talán azért kellett a fiamnak meghalnia, hogy ezt felejthetetlen fájdalomba foglalva tudtunkra adjad? Ha ezt akartad, mondd ki nyíltan, hogy nincsen hatalmad a gonoszság megfékezésére! Mert ha ezt nem tőled halljuk, félreérthetetlen szavakkal, akkor eljövendő nemzedékek a mostani tétlenséged ellenére is azzal áltathatják magukat, hogy számíthatnak védelmező gondviselésedre.
Embere megrettent tekintetét látva Éva könyörgésként folytatta szavait:
– Kérlek, Urunk, hallgasd meg az anyátlanul felnőtt anyát, aki nem tudhatja, hogy képes-e ilyen csapást túlélni egy anya. Meddig maradhat életben a test, ha halott az, aki belőle kiszakadt? – hallgatott el, válaszra várva, majd másként igyekezett szóra bírni a Kert Urát:
– Köszönöm, Uram, hogy védtelen gyermekségünkben gondunkat viselted. Megértjük, ha nem vállalod tovább ezt a szerepet, és felnőtt fejjel ezt el sem várjuk tőled. De ha valóban előre látsz mindent, ami megeshet, miért nem figyelmeztetsz az elkerülendő rosszra, még ha azt nem is akadályozhatod meg? És ha ez így van, ha valóban nincs hatalmadban a gonosz megfékezése, ne engedd, hogy ezt ivadékaim minden nemzedékének ilyen keservesen kelljen megtanulnia, mint most nekünk! Ne adj nekem leányokat, ha leányaink azért szülnek majd testvéreknek testvéreket, hogy azok egymás kezétől pusztuljanak el!
Imígyen szólt Éva a Jelzőhegy csúcsának ama nagy sziklájára emelve tekintetét, amely Uruk gondviselését jelképezte számukra. Ugyanis amikor kivezette őket kertjéből, így szólt neveltjeihez:
– Ha szükségetek van rám bármi okból, menjetek Kintvilágotok legmagasabb hegyének csúcsára, és annak magas szikláján rakjatok máglyát. Annak tüzében égessetek gyümölcsöző lombokat vagy állatok húsát, hogy égig érő füstjét láthassam kertem bármely sarkából. Ha így hívtok, ott leszek veletek.

* * *

Amint Éva hallotta saját szavait, újra átérezte azt a kétségbeesett félelmet, amely első gyermeke megszületése előtt vett erőt rajta és ami a testét már-már szétfeszítő fájdalomnál is elviselhetetlenebbül gyötörte: nem tudta, hogyan jöhet ki hasából oly hatalmasra növekedett, rugdalózó sarja.
Anyjáért sikoltozott. Majd’ megőrjítette Ádámot, amikor tőle követelte: hozzon neki egy anyát, aki bizonyságul szolgált volna, hogy egy asszonyember képes túlélni azt, ahogy belőle magzata kiszakad.
Ádám ekkor már maga is görcsökbe rándult a tehetetlenségében magára vállalt fájdalomtól, de aztán erőt vett magán, és hatalmas máglyát emelt a Jelzőhegyen, hogy annak fényét lássa Uruk és Éva is a szenvedésére szakadó éj sötétjében.
– Urunk hamarosan itt lesz, és segít majd rajtad – próbálta Ádám megnyugtatni asszonyát, amint a hegyről visszatért hozzá.
– Segíthetne, ha levenné rólam kegyetlen átkát – nyögte ki Éva egyre gyakrabban jelentkező görcsei között.
Nagy elkeseredése ellenére sem lepte meg Évát Uruk távolmaradása, hiszen már serdülése korából volt oka feltételezni: mit sem tud az Éden mindentudó Ura az asszonyi dolgokról, melyek többnyire undorral töltötték el.
Ádám vajúdó asszonya mellé roskadt: térden állva fogta le kezeit, mert félt, hogy szétszaggatja hasának falát húsába vájó ujjaival.
Eddig csak nagyritkán, homályosan derengő emléket idézett fel a vajúdó asszonyban Ádám érintése: egyre tisztábban látta a kicsinyke Évát anyja kebelén, és érezte, ahogy két gyengéd kéz lefogja az övét, amint türelmetlen éhségében puha mellébe fúrta öklét.
– Engem is anya szült – világosodott meg Éva előtt –, belőlem is kijön valahogy gyermekem. Hiába riasztottál el átkoddal, Uram! Vállalom majd újra és újra az életadást, akármilyen fájdalmat mérsz rám. Sokkal inkább félek, hogy gyermeke halála nagyobb fájdalom lehet egy anyának, mint megszülése!
...

-------------------
Bitó Lászlóról bővebben
Gordon Agáta Bitó László A technopuccs dosszié című könyvéről
Bitó László honlapja