„Május 24-én forgattak egy reklámspotot a Hősök terén. A spotban sokféle ember (idős és fiatal, meleg és heteró, magyar és külföldi) válaszolt ugyanarra a kérdésre: „miért jössz felvonulni az idén?”.
A forgatás vége felé egy elhaladó autóból buzizó ordibálást hallottunk, megjegyzéseket szivárványszínű zászlónkra. ...Nem telt el negyed óra, és fekete ruhába öltözött fiatal férfiak csapata jelent meg a téren felénk közeledve... Valójában nem mi félünk. Ők félnek!" – írja Mészáros György egyetemi oktató a Hősök terén történt atrocitásokra reflektálva.

Azt hiszem - utoljára komolyan, mélyen és igazán gyerekkoromban féltem. A gonosz vámpíroktól… azok pedig nincsenek. Amikor tehát egy az idei melegfesztiválra készülő reklámspot forgatásán arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy miért jövök a Meleg Méltóság menetre, akkor egyből az jutott eszembe: azért, hogy megmutassam: nem félek! Ezért jövök újra, a tavalyi atrocitások ellenére, vagy épp azok miatt. Ezt szeretném odakiáltani a kordon túloldalán kiabálóknak: nem vagyok hajlandó félni, s hiszek abban, hogy még mindig egy olyan országban élek, ahol nem lehet megfélemlíteni egyetlen kisebbséget sem, mert nem hagyja magát!
Nem gondoltam volna, hogy ilyen aktualitást nyernek egy nappal később (május 24-én) szavaim. Ekkor volt e spot közös záró képeinek forgatása a Hősök terén. A spotban egyébként sokféle ember (idős és fiatal, meleg és heteró, magyar és külföldi) válaszolt ugyanarra a kérdésre: „miért jössz felvonulni az idén?”. A forgatás vége felé egy elhaladó autóból buzizó ordibálást hallottunk, megjegyzéseket szivárványszínű zászlónkra. Jót nevettünk a „meg lesztek b**va” záró mondaton, amit az egyik meleg fiú jelenlévő anyukája úgy értett: meg lesztek mondva. Kevésbé volt nevettető azonban, amikor nem telt el negyed óra, és fekete ruhába öltözött, fiatal férfiak csapata jelent meg a téren (úgy nyolcan) felénk közeledve. Nyilván forró dróton értesítették őket. Az egyikükön a gárdisták sapkája volt, s feltételezhetően a többiek is a Magyar Gárdához tartoztak, vagy legalábbis gárdaszimpatizánsok voltak. Ahogyan körbenéztem, láttam a szereplő önkéntesek arcán (úgy húszan) az aggodalmat, és rögtön eszembe jutott tegnapi mondatom: „nem félek!”
Valóban nem félek? Mitől is rándult akkor nekem is görcsbe a gyomrom? Attól nem féltem, hogy megaláznak, mert ezzel leginkább magukat alázzák meg; attól nem féltem, hogy direkt megtámadnak, mert egy turistákkal teli téren és többségben is voltunk (bár ők mind kigyúrt férfiak voltak, mi nem…). Amitől megijedtem az a váratlan helyzet volt: „vajon mi fog történni?”, és „hogy jó erre reagálni?”, valamint a megfutamodás kényszerének érzése: „mi NEM akarunk balhét, inkább odébbállunk…”, de legfőképpen a tehetetlen düh húzta össze a gyomrom: ma Magyarországon nem lehet fél óráig a Hősök terén egy szivárványzászlóval állni (egyébként mosolygós, kedvesen érdeklődő, fényképező emberek, turisták között) úgy, hogy ne jelenjen meg néhány „buzizó”, láthatóan erődemonstráló szándékkal érkező férfi, „gárdista”.
Ügybuzgó honfitársaink provokálni igyekeztek minket, nem sok sikerrel. Mobiltelefonjaikkal felvételeket készítettek rólunk (már-már szokásosan), az addigra (nem miattuk) összetekert zászlónkat akarták látni mindenáron (lengessük meg nekik a fotó kedvéért!), megkérdezték, hol lehet kapni ilyen zászlót, talán a buziboltban, és azt mondták, biztos SZDSZ nagygyűlésre jöttünk. Mindenki „a nem veszünk róluk tudomást” stratégiát választotta, de azért a jogos félelem is úrrá lett többünkön, és ketten is kihívták a rendőrséget – nyilván a további atrocitástól tartva, illetve a forgatás rövid befejező részének biztosítását kérve. A rendőrség járőr kocsit ígért, amire aztán nem volt szükség végül. Talán én voltam az egyedüli, aki nem tudtam megállni, hogy ne lépjek párbeszédbe a fiatalemberekkel. Megkérdezték magyarok vagyunk-e (látva, hogy nem válaszolunk semmit), s én erre kiszóltam, hogy igen, de nem mindnyájan. Meg sem várva válaszom (hát ezért sem érdemes válaszolni) valamelyikük megjegyezte: „te biztos nem”, utalva nyilván ama közkeletű kirekesztő magyarságfelfogásra, amibe a „nemzetrontó” buzik (és szimpatizánsaik) nem tartozhatnak bele.
Ezek után leköptek egy német lányt az önkéntesek közül férfiasságuk (?), bátorságuk (?) kiváló megnyilvánulásaként. Igazi dicső magyar macsó tett egy német (nyilván leszbikusnak gondolt) lányt leköpni. Itt most értekezhetnék akár a látens homoszexualitásról ennek kapcsán, de nem teszem… Ez az önmagában felháborító tett azonban ráébresztett valamire. Valójában nem mi félünk. Ők félnek! A szivárványszínű zászló valamiféle feltételes reflexként ezekből a fiatalokból előhívja ezt a viselkedést. Miért? Mert a senkiknek sem ártó vidám csoport a szivárványzászlóval számukra támadás, a Hősök terének megrontása… valami, amire reagálni kell. Reagálni, mert félelmetes. Félelmetes, hogy vannak emberek, akik a sokszínűség pártján vannak; félelmetes, hogy megjelennek, és kiállnak, s nem ők, az „igazi magyarok” uralják a „magyar teret”. Miért kell leköpni egy mosolygós lányt? Mert pontosan ő jelenti a legnagyobb veszélyt! Kedves, békés, és persze a legkönnyebb őt megalázni. És végül félelmetes (talán a legfélelmetesebb), hogy nem vagyunk hajlandóak visszaköpni, visszabeszélni, visszaütni, és az újfasiszta megmozdulások köré színes ruhába öltözött rendteremtő tömeget szervezni. Ezzel nehéz mit kezdeni: ezért aztán a gárdistának látszó fiatalok el is somfordáltak lassan, miután semmit nem reagáltunk. A tér másik részére mentünk (nem előlük menekülve) a legutolsó részt leforgatni, ők pedig elmentek. Rollerral még utánuk is néztem: valóban eltűntek.
Mi nem félünk? De bizonyára mi is félünk, és nagyon szomorú, hogy a külföldi önkénteseknek meg kellett élnie: egy olyan országba jöttek, ahol veszélyesnek tűnik egy térre szivárványszínű zászlóval kiállni. Azonban ők sokkal jobban félnek! A mély félelem persze veszélyes, agressziót szülhet, és ez aggodalomra ad okot. Mégis azt mondom, hosszú távon nem másokra, hanem azokra jelent veszélyt ez a kirekesztő félelem, akik ezt hordozzák.
Mi pedig mit tehetünk? Folytatnunk kell, amit eddig: hogy kiállunk, hogy nem köpünk vissza, hogy megőrizzük méltóságunkat, hogy részt veszünk minél többen melegek és nem melegek a Meleg Méltóság Meneten, hogy nem húzódunk rejtekbe, és minél többen vállaljuk az arcunk és a nevünk, hogy továbbra is mosolygunk és bízunk. Mert félni csakis nekik van okuk. Az önpusztító félelem pedig elvégzi, amit kell… Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy nem csak pszichésen, de jogilag is igaz, hogy félni csak nekik van és lesz okuk, mert mind a rendőrség, mind a politikai közélet mindig ugyanilyen következetesen mellettünk áll majd, amikor nem félünk: félelem nélkül lengetjük meg újra a szivárványzászlót a Hősök terén vagy máshol, s mutatjuk meg a külföldieknek is, hogy mégsem olyan égő hely ez a Magyarország… Azért a gyomrom össze-összerándul, mert vannak kételyeim e közéleti támogatást illetően. Tisztelt honfitársaim, tisztelt politikusaink: ugye alaptalan, amit gondolok? Ugye nem kell félnünk? Ugye gonosz vámpírok valóban nincsenek?