– Jó – azt mondja Ms Rain. – Letelt az idő, valaki fel szeretné olvasni?

Én vagyok az egyetlen jelentkező.

– Jól van, Precious, vágj bele – azt mondja.

– Nem igazán akarom felolvasni az egészet, amit írtam, csak el akarom mondani, hogy úgy kábé micsoda, amiről írok, és hogy került elő. És hogy mennyire felzaklat…

– Mi történt? – azt mondja Aisha.

– Hát, hogy röviden elmeséljem, a szállón a tanácsadó Anyuról meg apuról faggatózik, meg ilyesmi, de igazából a munkavállalásról van szó…

– Honnét tudod? – kérdezi Rhonda.

– Mert elloptam az aktám a szállóról és elolvastam. Mindig az a „Mi akarsz lenni?” meg „Velem megbeszélhetsz mindent.” Nem is minket segítenek, csak a támogatási rendszert szolgálják.

Jermaine közbeszól. – Ha csak azt akarják, hogy valami szar melót vállaljunk el, mi meg iskolába akarunk járni, az azt jelenti, hogy mások a terveik a számunkra. Akarok dolgozni, de nem valami kibaszott szoctámért a Central Parkba. És még kinyomok az állásából egy csomó testvért, akik tényleg takarításból élnek, mer én meg ingyért dolgozok ott. És micsoda kibaszás egy olyannak, mint Precious, hogy hagyja ott az iskolát érettségi előtt, hogy valami bentlakásos munkát végezzen vén trottyoknak meg minden. Sose fog tudni felemelkedni, ha ilyen szarba ragad bele!

– Aha – azt mondja Ms Rain – de a lopás…

– Ms Rain, ha nem lopom el azt az aktát, sose tudom meg, miért nem jutok előbbre!

– Egyedül olvastad el az egészet? – kérdezi Ms Rain.

– Aha, nagyjából – azt mondom, aztán, – Tényleg fognom kell magam és szociális munkásnak lennem?

– Nem! – azt mondja Ms Rain. Úgyhogy ne is izgasd magad ezért. Majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk. Bízz bennem – azt mondja, aztán, – Nem, bízz magadban. De ami miatt most aggódom, az az, hogy ha ezt a Ms Weisst azért adták melléd, hogy beszélhess vele, hogy vele dolgozd fel a történeted, és nem tudsz megbízni benne, akkor nem kapod meg a segítséget, amire szükséged van.

– Hát, a naplómba fogok írni, amíg nem lesz olyan ember, akiben megbízhatok. Egyébként is többet használ, mint vele beszélgetni. Meg még elkezdek Ritával hereszaktúlélő csoportba járni…

– Erőszak – mondja egy Bunny nevű lány.

– Arra gondoltam.

– Na, de az nem az, amit mondtál.

– Mért olyan nagy baj, hereszak vagy erőszak?

– Mert az egyik az, mikor a szüleid bántanak, a másik meg a pasik töke, meg még valami más – aszondja Bunny.

Felvihogok.

Ms Rain viccesen néz rám, azt mondja: – Precious, voltál már hallásvizsgálaton?

– Nem – azt mondom. Igazából még semmilyen vizsgálaton nem voltam. Szemüveg kéne, hogy a szemem ne fáradjon el annyira éjszaka, mikor olvasok. De nem ragadhatsz le a részleteknél, mikor túlélni próbálsz.

– Jó, tegyük vissza a székeket a sorba, és dolgozzunk tovább a hivatalos leveleinken, amiket a múlt héten kezdtünk el.

A múlt héten, vagy valahogy így, Jermaine elkezdte bemásolni a történetét az osztálykönyvbe. A címe, más a címe is megbolygatta az osztályt, Harlemi bika. Miféle cím ez?! Jermaine úgy írta, mintha vers lenne. Ő a legjobb író. Alig várjuk, hogy elolvashassuk.

Most minden nap írok, néha egy órán keresztül is. Ms Rain telefonált a bölcsödének, hogy sokáig maradok még az iskolában, és tartsák ott Abdult délután kettőig, meg a jövő hétre eggyel több ebédjegyet kapok minden napra (nem mintha ma tudnék enni a jövő hétre való kajajeggyel, de tudod, mégis…). Sokat gondolkozom a jövőmön. Mindig. Ms Rain azt mondja, szellemileg friss vagyok, és érdeklődő. Csak azt próbálom meg kiókumlálni, mi folyik idekint. Hogy az, ami velem történt, hogyan történhet meg a mai világban. Azt hiszem, még mindig azt próbálom megfogalmazni, mi történt velem.

Mi történt velem? Nem tudom csak úgy elmondani egy fehér szociális munkásnak. Úgy néz rám, mintha egy ronda elferdült csaj volnék, aki kicsináltam magamnak, hogy ilyen legyen az életem. Meg megpróbál munkába olyan állítani, hogy öreg emberek seggét törölgessem.

Mikor tizenkét évesen megszültem egy gyereket…

Nem akarok sírni. Megbeszéltem magammal, hogy NEM FOGOK sírni, mikor írok, mert egy az, hogy abbahagyom az írást, kettő meg az, hogy nem akarok mindig csak sírni, mint a fehér kurva a tévében. Mert nem vagyok fehér kurva. Most már tudom. Nem vagyok Janet Jackson, se Madonna belülről. Mindig azt gondoltam, valaki más vagyok belülről. Hogy csak KÍVÜLRŐL vagyok kövér, fekete és csúnya az embereknek. És ha belém látnának, valami szeretnivalót látnának, és nem röhögnének rajtam folyton, nem köpdösnének le (a francba is, egyszer egy nigger a suliban leköpött, mikor terhes voltam) meg nem szórnának le szotyihéjjal, hogy Anyu meg Apu észrevennék, hogy… hogy, nem tudom, Precious! De nem vagyok más belülről. Belül, amiről azt gondoltam, hogy olyan szép, az is egy fekete lány. De elmondom, amit akartam. És aztán. Az egészet magam mögött hagyom, és nem mondom el soha többé. Nem hibáztatok senkit. Csak azt akarom mondani, hogy mikor tizenkettő éves voltam, TIZENKETTŐ, valakinek meg kellett volna akadályoznia, hogy olyan legyen, mint most. Ha – Ms Rain azt mondja, a „ha” és a „de” lehet a két leghasznosabb szó a nyelvben, mármint bizonyos esetekben, azt mondja, mert ha tényleg semmi hasznuk nem lenne, eltűnnének a nyelvből. Miért nem zárta Carlt senki börtönbe, miután gyereket csinált nekem tizenkét éves koromban? Az én hibám, mert nem szóltam a rendőrségnek?

Ma este lesz, hogy Rita elvisz az erőszaktúlélők csoportjába. Busszal megyünk. Harlem kicsi, de mikor benne vagy, úgy néz ki, mintha az lenne az egész világ. Van egy metrótérképem a szobám falán, az megmutatja az összes helyet, ahova a metró jár. A metró elmegy Queensbe, Brooklynba – néha nézegetem, oszt azon gondolkodok, hova juthatnék, ha felszállnék rá, elmennék a végállomásig vagy leszállnék mondjuk a, aaaaa, lássuk csak, Leffert sugárúton Queensben, vagy a Middletown úton Bronxban? Milyen városa vagy része az New Yorknak. Jermaine azt mondja, legyél baseballütős fehér fiú, ha leszállsz a metróról. Rita azt mondja, ez NEM igaz, vagy ha mégis az, akkor is csak részben. Már jövök is! Precious a belvárosba megy. Precious, aki még sose ment el táborozni; itten a gyerekek arról beszélgetnek, hogy ott fognak táborozni, ahol a drogosok vannak. Friss Levegő alapítványok meg rendőrségi liga meg minden szar. Egy tavas meg sátoros vidék. De talán ha elmentem volna táborozni, akkor is csak olyan lett volna, mint a suli régen – barátok nélkül. Én meg Rita a 102-essel megyünk a belvárosba. Rita megjavíttatta a fogait. Az új pasijának van pénze. Fehér pasi. Ő is HIV pozitív. Szereti Ritát. Függő volt (nem tudtam, hogy a drogosok függőek). A szülei nem adtak neki több pénzt, mikor függő lett. De most, hogy beteg, mindent meg akarnak neki adni. Ráadásul hivatali munkája van, aktatáskája, meg minden, ami kell. Ritának van egy álma, ő meg támogatja. Mindannyian támogatjuk. Rita akar egy házat nyitni HIV pozitív nőknek meg a gyerekeiknek. Én is odaállhatok mögé. Azt írom a naplómba, hogy: