Rakovszky Zsuzsa lesz az egyik vendége december 17-én az Irodalmi Centrifuga Egyesült Áramlatok estjének. A Nemzeti Jósdában Spiró Györggyel vendégeskedik, őket Bódis Kriszta és Gordon Agáta kérdezik. Főként legutóbbi novelláskötetéről, a Magvető Kiadónál megjelent A Hold a hetedik házban című kötetről lesz szó. Most a kötet Ismeretlen tényező című kisregényéből olvashatnak bővebb válogatást. (Az esttel kapcsolatos részleteket ide kattintva tekinthetik meg.)

Rakovszky Zsuzsa: Ismeretlen tényező (részletek)

Gizella, mióta ismerem, márpedig ismerem már vagy ötven éve, mindig lelkesedett valakiért a maga szemérmes, zárkózott módján (leghosszabb ideig a főnökéért, aki kutyába se vette). Rajongásának tárgya mindig valóságos Jókai-hős volt, bámulatra méltó tulajdonságok már-már elviselhetetlenül tökéletes hordozója, és Gizellát semmivel úgy ki nem lehetett hozni a sodrából, mint azzal, ha valaki kétségbe merte vonni, hogy ezeket az emberfeletti lényeket minden esetben kizárólag a legnemesebb és legfennköltebb indítékok mozgatják …

Gizella fáradhatatlanul kutatott valamilyen újabb tárgy után, amelyhez gazdátlanná  vált rajongását hozzákötözheti, és több sikertelen kísérlet után végül emellett a rokon gyerek mellett kötött ki. Egyik látogatása alkalmával fedezte föl a szülővárosában – ritkán járt haza, mert nehezen jöttek ki a húgával, akinél ilyenkor lakott –, de amióta megkezdődött nála a „Gáborka-korszak”, ezek a látogatások megszaporodtak.
Gáborka a húga unokája volt, és úgy tízéves lehetett, amikor Gizella rajongásának tárgyául választotta.
„Valóságos kis tudós! – lelkendezett nekem egy-egy ilyen látogatás után…

Így ment ez néhány évig, mikor is bekövetkezett a váratlan, szinte felfoghatatlan boldogság: a húga ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele: Gáborkát felvették a pesti egyetemre (mi sem természetesebb!), és hogy nála, Gizellánál fog lakni.

Idő múltával aztán nekem is volt szerencsém az ifjú rokonhoz, és állíthatom, a személyes találkozás nyomtalanul kitörölte agyamból annak a lehangoló kis strébernek a képét, amelyet Gizella beszámolói alapján alkottam meg magamnak. A fiú megható volt: komoly és kedvesen önironikus, előzékeny gyöngédséggel bánt velünk, ásatag matrónákkal, de azért kicsit úgy is, mintha oktondi kishúgai lennénk, és ezt, bevallom, ellenállhatatlannak találtam…

Egy pillanatra lelki szemeim előtt megjelent Gizella, amint a reneszánsz Madonnák pózában, frissen vasalt blúzában rejtőző, nem létező keblére szorítja csecsemő  méretűre zsugorodott, de még mindig szemüveges és még mindig rokonszenves öniróniával mosolygó unokaöccsét…

…Később még mindig lelkesedett, de ez már csak afféle dacos, eltökélt lelkesedés volt, és a pillantása riadtan kerülte az enyémet. Nem, hálaistennek, semmiféle visszaesés nem mutatkozik, sőt, éppen ellenkezőleg, bizonygatta.
– Ellenkezőleg? – vontam föl csodálkozva szemöldökömet.
– Ezt meg hogy érted?
Kiderült, hogy a „fiunk”  már nem éri be azzal, hogy hajnalig rontja a szemét a „mindenféle zavaros bölcsész-irományokkal”…
Gizella észrevette, feltűnően sok vajas kenyér fogy odahaza (az én gondos, takarékos barátném!), a „fiunk” viszont ennek ellenére egyre sápadtabb és soványabb. Gizella aggodalmaskodását, miszerint sürgősen orvoshoz kellene fordulnia, eleinte megpróbálta ingerülten elhárítani, majd amikor Gizella nem tágított, kénytelen-kelletlen bevallotta, nem valamilyen lappangó kór következtében fogyott le, hanem azért, mert nem maradt pénze rá, hogy befizesse a menzát.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte Gizella reszkető szájjal, és egyszerre dacosan és könyörögve nézett rám.
– De – mondtam megadóan –, teljességgel csodálatos. De ugye, van még valami… valami, amit még nem mondtál el…? – kockáztattam meg, mert láttam, hogy a helyesléstől nem ragyog fel az arca, hanem továbbra is makacsul kerüli a tekintetemet.
- Hát igen, tulajdonképpen… – morogta végül alig érthetően. – Igazából erről akartam beszélni veled…
– De hát mégis, ki az a nő? – kérdeztem. Gizella tehetetlenül vállat vont. – Neked tudnod kell – erősködtem.
– Egy házban laktok… hány éve is?
– Rosszabb vagy, mint az unokaöcsém! – csattant fel Gizella. – Azóta is azzal gyötör, hogy mi, a többi lakók tehetünk róla, hogy idáig juthattak a dolgok… Hogy közömbösen mentünk el annak a… nőszemélynek a tragédiája mellett!
– Na, és tényleg van neki? Tragédiája mármint? – kérdeztem
kíváncsian.
– Hát ha ezt úgy akarod nevezni…
Gizella úgy tudta –  részben saját megfigyeléseiből, részben a ház gondnoknőjének (régebben házmesterné) boldogan szörnyülködő beszámolóiból, hogy a nő három gyerekével egy egyszobás földszinti lakásban lakik Néha velük lakik a férj is (esetleg nem is férj, csak élettárs, ebben a fontos kérdésben a gondnoknőnek még nem sikerült kiderítenie az igazságot). Ilyenkor pár napig „úgy élnek, mint a galambok” (így a gondnoknő), majd a békességet hamarosan harsány ordítozás váltja fel, amelyből a ház összes lakója értesülhet a férj (vagy nem férj) viselt dolgairól, a nő pedig másnap napszemüvegben vagy – rosszabb esetben – begipszelt karral látható egy darabig.
– N agyon szegények? – kérdeztem.
Hát az isten tudja…  A gondnoknő szerint a közös költséget nem fizetik ugyan, és megesett már, hogy kikapcsolták náluk a villanyt, de azért van náluk tévé meg videó, újabban DVD -lejátszó is, és a kölyök napjában hordja haza a videotékából az akciófilmeket. (Aztán a videó vagy a lejátszó egy idő után eltűnik, nyilván csak az első egy-két részletet bírták kifizetni…) Ráadásul, ha otthon van a férj (esetleg élettárs), örökösen jönnek-mennek náluk a vendégek, mindennap névnap van, a kukában üres borosüvegek, a lakásban akkora füst, hogy ő, a gondnoknő egyszer kis híján kihívta a tűzoltókat.
– D e amikor ezt megemlítettem az unokaöcsémnek, majdnem leharapta a fejemet, és valami szociológusokat olvasott a fejemre, akik szerint éppen a legszegényebbek élnek máról holnapra…
– És hogy néz ki az a nő? – kérdezem kíváncsian.
- Hát sovány és csapzott, mint egy kóbor macska, az arca akár szép is lehetne, ha nem lenne olyan gyűrött… Hatalmas szeme van, olyan, mint már nem emlékszem, melyik régi nagy színésznőnek, és úgy néz az emberre, mint valami száműzött királynő… Fura, de nekem, valahányszor így néz rám, rögtön bűntudatom támad, csak tudnám, miért… Pedig nem is én nem fizetem évek óta a szemétdíjat…
– Biccentettem. Lelki szemeim előtt valamelyik ősrégi lélektani könyvem illusztrációja jelent meg, „hysteria” képaláírással.
– Egyébként nem mindegy? – Gizella indulatosan lecsapta a kezében tartott kávéscsészét.  A másik csésze meg a kis tejes kancsó összerezzent ijedtében.
– Azt hiszed, számít, hogy milyen az a nő igazából? Csak az számít, hogy a Gáborka mit lát benne!
– N a és ő mit lát benne? – kérdeztem. Panaszáradatot vártam, ehelyett Gizella a táskájába nyúlt, és vastag spirálfüzetet húzott elő belőle. Kérdőn néztem rá.
– Valami napló… naplóféle. Régebben is rendszeresen írt bele egy-két sort, mostanában meg, úgy láttam, egész oldalakat irkál tele napjában – mondta rekedten,és láttam, hogy a kínlódástól kiüt a haja tövén az izzadság.
– És én mit csináljak ezzel?
– Szeretném, ha elolvasnád… Hátha kiderül belőle, hogy mégis, mi ez az egész… Hogy mi ütött belé…
– Neked mi volt a benyomásod? – kérdeztem. Fölháborodva kapta föl a fejét, és megbántottan nézett rám becsületes kutyaszemével:
– Csak nem képzeled, hogy én elolvastam? Egy írást, amit nem nekem szántak?
– De nekem mégiscsak elhoztad…
– Hát nem érted? Tudnom kell, hogy mi ez az egész… Hogy normális dolog-e, vagy valami beteges…
– Beteges? De hát az előbb még azt mondtad, csodálatos!
– Mert talán tényleg csodálatos… Igen, komolyan azt hiszem, hogy csodálatos! Mindnyájan példát vehetnénk róla… – motyogta dacosan.
– Eddig tudósnak készült, most meg hirtelen szent lett belőle! – ugrattam.
– Hiába csúfolódsz! Tudom, hogy te mindig minden mögött valami sötét dolgot gyanítasz! De mégis… Olyan hirtelen jött ez az egész… – Megmarkolta a mutatóujját, aztán mindjárt el is engedte, és leeresztette összekulcsolt, reszkető kezét az ölébe.
– Mi van akkor, ha mégiscsak valami beteges dolog ez az egész? Neked tudnod kell! Te értesz ezekhez a lelki izékhez…