"[...]Csak a vágy
álmodja át magát felhőn, fedélen,
s a Hattyú szárnyán dél felé feszül."

Mesterházi Mónika 2009 decemberében lett a Széchenyi Irodalmi Akadémia választott tagja. Költő és műfordító. Versei eddig négy kötetben jelentek meg – e kötetekből olvashatnak egy-egy, a költő által kiválasztott verset, s egy 2009-ben írott, kötetben még meg nem jelent versét adjuk közre.
A jövő hét folyamán válogatást olvashatnak műfordításaiból is: akkor Ogden Nash verseit és Anne Enright regényének részleteit közöljük.

Volna Isten...

Volna Isten, nem kéne verset írni
csak hálás, szövegtelen éneket,
ha volna, hogyha nézőpont helyett
csak látna – így is igyekszem kibírni.
Nem kell, hogy nekem legyen igazam,
igazság legyen. Csalható vagyok,
sebezhetetlen nem. Amit tudok,
pazarlás bizonygatni – céltalan,
amit magam sem. Alázat? Ez a
vákuum-sírás, ez is kinek segít?
Kimetsz a zajból? Magamból? Szakít
belőlem, rám, időt. Old, nem megold.
Legalább nem beszéd. Nem is ima.
Negatívon üres, fekete Hold.

(Visszafagyó táblák. Cserépfalvi, 1992.)

 
Hol nem volt

A ráérősen nyújtózó eget
aládúcolta mostanra a felhők
koszos, alkalmi rétege. Törik
a távolságban otthonos tekintet,
a rövidlátó viszonyok között
végességét tanulja. Eltűnődsz,
mi fér egy napba. Mint egy utazás
végén, ha mindent vissza kell pakolni
a bőröndbe (ha egyszer benne volt)
– csak ki ne nyíljon – erőszakosan
záródik ránk az este. Csak a vágy
álmodja át magát felhőn, fedélen,
s a Hattyú szárnyán dél felé feszül.

(Hol nem volt. Cserépfalvi, 1995.)
 
 

Sors bona

1.

Beágyazódnak, érnek, leszakadnak,
és egyet sem tarthatok meg soha,
hogy a hullámzásnak értelmet adjak,
nem lesz teremtés és nem lesz csoda,
amihez lennék csak az alkalom,
hogy alakítsa öntörvényeit –
rég elhatároztam, nem akarom,
hiába, hogy a döntés leterít.
Mert valami rossz parancs, nem tudom, mi
hibás üzenetet küld sejtjeimnek,
úgy döntöttem, velem fog megszakadni,
több packázást inkább nem örökítek.
Hogyan lehetne akkor gyerekem?
Tizenkét éve, hogy nem tervezem.

2.

Tizenkét éve, hogy nem tervezem,
tizennyolc éves voltam és lemondó,
szerelem kárán szerelemtelen –
Mibe került nekem néhány nemes szó?
Mibe? Évekbe. Néma gesztusok.
Negatív cél veszélyes pátosza,
láthatatlan jelekből olvasott
bizonyság, ösztön helyébe kusza
bizonytalanság, hiszen amiről
akkor lemondtam, mások épp tanulták
kivédeni, ha siettek. S mitől
vonatkozott volna ránk egy valóság?
Az enyém elállta az örömet,
tabu volt, érzéstelen terület.

3.

Ahogy a tájat a hegyek elállják:
úgy volt ez valóság. Görcsbe kötött
(jobban, mint bármikor) a tudatosság.
Egyben képzeltem az egész jövőt.
Nem romlott, nem is élt: nem volt a testem,
elfedte a tiltás, hogy nem akart
anya lenni a kamaszlány. De közben
a fiatal nő majdnem kimaradt.
Hol ez a tizennyolcéves gyerek,
ez a szigorú erkölcsi magaslat?
Nem vállalom? Akkor meg hogy merek
a sorsán gúnyolódni? Okosabbnak
kell lennem. Innen kell megérteni.
Úgysem tudok rajta segíteni.

4.

Minden sejtem tanulja, ki vagyok.
Hasítsam szét magam, hogy jobban értsem?
Fáj egyáltalán? Valami nagyobb
nyomás szorongat, hogy erről beszéltem?
Régebben figyelemért mondtam el,
lám az én életemnek súlya van –
Ma olyan kevés ember érdekel.
És nehezítem, hogyha súlytalan –
Ezzel is. Hiszen a genetikát
ki lehet kerülni. Nem fogadunk
örökbe talán macskát, kiskutyát?
Mért ne gyereket? Én vagyok a gond:
mire alapoznám, körülbelül?
(Mi tart meg mégis a körön belül?)

5.

Hogy került ez elő, mikor már röpköd,
már védtelen arcomba csapja szárnyát
a koszos galamb, és ha nem nyöszörgök,
a tudat nem szakítja át az álmot?
Hogy került ez elő, mi dőlne merre,
most még vigyázhatok, vagy múlik el
valami végleg, merre vagy semerre?
Vagy jóra fordul, csak szerencse fel?
Szüzességét elvesztette, hogyan
folytatható ez: aztán visszament,
és megtalálta? Visszavonhatom,
amit leírtam? Visszavonhatom
az álmokat? A múlttal a jelent?
Hányszor harminc évem van? Hány utam?

(Nem hittem volna, Belvárosi, 1999.)
 
 

Nem őt

Leoltsuk a villanyt? kérdezte,
mikor az este odaért. Nem értettem,
minek kéne leoltani, de értettem,
hogy ez valaki mással közös
hívómondat, és értettem, mire.
Értettem, mért volt az a más,
értettem, mért nem érdekel,
értem most is, nagyon egyszerű.
És mégis szabadság volt újra együtt,
mikor mindenki úgy tudta, vége,
végül is ismerte egymást az a
két test, és szabadság volt,
mikor megtalálta végre, akivel
azóta is él, és többé nem keresett.

(Sors bona, Osiris, 2007.)

 
(Ne haragudj)

NE HARAGUDJ! NEM AKARTAM
kiabálni veled, és főleg nem azért,
mert ezt-azt intézek, és a terhemre vagy –
most olvastam fel neked, „a tizenkét kilós
kisfiú teste fogta fel az első 18 sörétet.”
És akkor azt nyilatkozza ez az ember,
hogy egy csirke is igenis értékes, ilyesmiért
nyugodtan lehet ölni, húsz perc műsoridőt
engednek neki és ügyvédurazzák, te meg
elszúrod idegességedben a saját aláírásod,
és én kiabálok veled, mert ebben az országban
egy szentség van, az adminisztráció,
és elszúrsz egy hivatalos papírt, amit
nem látsz, amely igazolja, hogy nem látsz.
Értsd már meg, hogy nem veled van bajom,
téged szeretlek, és ne haragudj! Bocsáss meg.

(2009.)