Ma este kerül sor a Hajtűkanyar rendezvényére a Tranzit Art Caféban, ahol Győrffy Réka és Magyari Andrea olvasnak fel, Kocsis Noémi és Czinki Ferenc zenélnek, Tallér Edina és Somogyi Aranka pedig moderálnak. Győrffy Réka Tengerajtó című kötetének verseiből Versvasárnap rovatunkban már olvashattak válogatást, most Magyari Andrea írásaiból közlünk egy csokorra valót. Mindenkit szeretettel várnak a Tranzit Art Caféban (Kosztolányi Dezső téri volt buszpályaudvar) ma este hattól.

Magyari Andrea: Dzséner
 

Nagyanyám kölcsönad egy könyvet. Két hónapja költöztek a falunkba, az egyetlen lánya meg a két unokája közelében akart lenni, és most barátkozik. Nagyanyám megbeszéli az új barátnőjével, hogy adnak kölcsön egymásnak könyvet. Ez annyira jó, Rebuska, mondja Anna néni, le se tudod tenni. Nagyanyám nem nézi, mi az, süllyeszti a szatyrába nézés nélkül, lesz mit olvasni este. Ez is nagyon jó lesz, Annuskám, nagyanyám a kedvencét hozza, imponálni akar, most költöztek a faluba, szereti ezt a könyvet, érzi, hogy jó könyv. Én is olvasom, ezen növök fel, meg még kenyér és bor, egy nő írta, nagyanyámnak van meg, nem tudom, honnan vehette.  Mire az anyja temetése eljött, annyit sírt, hogy kifogyott a könnye, erre emlékszem belőle, egy nőről volt szó, Margitnak hívták. Nagyon tetszik ez a mondat, holott nem stimmel vele valami, ezt érzem, mert az embernek nem fogy ki a könnye. Kenyér és bor, ezt olvassuk.
Nagyanyám kedvence a Jane Eyre. Dzséner, honnan tudják, hogy így kell mondani. 
 
Janejre. Ez jó, mami? Ez a janejre?
Dzséner, drága, nem janejre.  Dzsénernek kell mondani.
Dzséner. Mért így kell mondani?
Nem tudom. Külföldi.
És jó?
Nagyon jó.
Én is elolvashatom?
Elolvashatod. Majd ha egy kicsit nagyobb leszel.
És nem szomorú?
Egy kicsit szomorú, de a vége boldog.
Meghal valaki?
Meghal, de annak már jobb is úgy.
De nem Dzséner hal meg?
Nem, drága. Dzséner nem hal meg.

Nagyanyám hazaérve látja, hogy Annuska a dzsénert adta neki, és ő is Annuskának, nagyon jó, mondták, és meg se nézték a címét, úgy csúsztatták a szatyorba, mintha hal lenne. Karácsonyi hal.
Amikor hazajövök az iskolából, van normális ebéd. Az ebéd jó, mert a menza nem jó, utálom. Kőszeghy Gábor, akibe szerelmes vagyok, nem is a menzán eszik, hanem van a kisvendéglő, az is ad gyerekeknek ebédet, ő ott eszik, akkor én meg minek járjak a menzára, nem kell legalább sajnálni.  Hazaérek, nagyanyám új barátnője sírdogál a sezlonon, nem férek el tőle, a hokedlin ülök. Hát mikor csinálja, Rebuska, mikor a tésztát főzöm, szipogja Annus néni, Anti bácsi akkor megint felakasztotta magát, elég gyakran felakasztja, de nem szokott neki sikerülni. Volt kórházban is, hamar visszahozták, nem tudtak vele mit csinálni, haza akart jönni állandóan. Annus néni szipog, mire levágtam, mindent rendbetettem, odalett a tésztám. Szétfőtt. És markostól eszi a sót meg a borsot, nem győzöm venni, van ez a betegsége, hogy nem érzi szegény az ízeket. Szalonnabőrt adjál neki, mondja nagyanyám, az sós. Ad egy fél csomag borsot Annus néninek, a többi fűszert gondosan visszazárja a kredencbe, a kredencből fűszer- meg orvosságillat száll, bors, babér, kalmopyrin.
Van leves, amit szeretek, és ami a menzán ehetetlen, hogy lehet valamit ennyire elrontani. Mert apróra vágják a zöldséget, és szétfőzik, anyám nem, nagyanyám se, mert tudja, hogy akkor nem eszem meg, undorítóan puha, nem csak a zöldséget nem eszem meg, a levét se, és a tésztát se, tele van az egész leves kacatokkal. Hülyeségeket találok ki. Evés közben olvasok, csak vasárnap nem engedik, akkor együtt eszünk. A dzsénert megkaptam megint karácsonyra, direkt kértem, mert a réginek már zsírosak a lapjai, így undorító. Mert minek kell evés közben olvasni, így minden ráfröcsög. Ebéd közben nem az újat olvasom, hanem a régit, annak már úgyis mindegy. Rochester megvakul, ez nem jó rész, inkább lapozok. Önfeláldozás! Mit áldozok én fel? Az éhséget a jóllakásért, a sóvárgást a megelégedettségért. Átölelni, megcsókolni azt, akit szeretek, itt élni mellette – ez csak nem önfeláldozás? Apám viszont megint összeveszett nagyanyámmal, min is. Nem értem. Az udvart nem erről kellene körülkeríteni, hanem a másik irányból. És apám megint nem gondolja végig, aztán majd bánhatja. Minek kell rögtön mindenbe beleugrani, te Áron.

Mami, hogy hívták apukádat?
Nem volt apukám.
De mért nem?
Elment Argentínába.
És ott mit csinált?
Nem tudom. Meghalt.
Meghalt? Hogy?
Megölte magát. Egyszer küldött egy ruhaanyagot. Fényes, nagy mintásat. Meg nagyapádnak gyógyszert, amikor tüdőbeteg volt.
És nem akart hazajönni hozzád?
Nem ismert.
Akkor te árva voltál?
Majdnem. Csináljak még?
Igen. Még egyet. De ne tegyél rá vajat. És egy kicsit legyen megégetve. Mami.
Tessék, drága.
Olyan jó, hogy én nem vagyok árva. Olvasd el, amikor Margitnak elfogy a könnye!
De aztán meg sírsz.
Nem, most nem sírok.

 Nekem kell vinni a levest át a mi házunkba, nagyanyámék és a mi házunk között szerencsére csak Kolláthék háza van, a leves lötyög a januári hidegben, minek viszem, úgyis kihűl, mire odaérek. Nem kell, mondja apám, pedig elég éhes valószínűleg, inkább eszik szalonnát, lóg még egy darab a kamrában, kicsit avas. Nagyanyám pontosan tudja, hogy nem fog neki kelleni, minek küldi velem. Lötyögtetek vissza. Tényleg kihűlt, még nehezebben fog kijönni az iskolaköpenyből, ez most kivételesen egy jó köpeny, jól néz ki, mondták a fiúk is, nem veszem le rögtön iskola után. És reggel felveszem. Nem kell neki, nagyanyám visszaönti a fazékba.  Zuhognak a babszemek. Rácsapódik a leves az otthonkájára.

A Meghallgatott monológokból

1. (délutáni kávé)

Sokszor úgy vártam ébren meg, pedig másnap kelni kellett. (Hétkor kezdtem mindig az üzletben.)
Az időmből kitellett hát Jókai, Mikszáth, Nők Lapja, Romána,
sőt, egyszer verset is próbáltam
olvasni, de nem volt már türelmem, addigra annyit vártam,
vártam rá, hogy a sorok lassúsága a fejembe kergette hirtelen a vért.
Kitámolyogtam, a leszakadt fiókban feltúrtam mindent egy szem altatóért.
Cérna, koszos géz, a rozsdás kisolló, keserű, megsárgult algopyrin
közül került elő valahogy a kép, a fekete-fehér, az, amin
úgy állunk, arca az arcomnak.  Láttam, hogy  mennyire más voltam.
Le kellett ülnöm, mint a filmekben, ahol a nő a szerető képére bukkan,
egy tárcában, farzsebben, titkos rekeszben. Bár a sírás nem úgy tört belőlem elő,
inkább csendes voltam, hátam a falnak vetettem, és nem maradt már erő bennem
arra sem, hogy a kihúzott fiók után kapjak, mikor saját súlyát már nem bírva
kiszakadt nagy robajjal a kredencből. Azt hiszem, később ő tehette vissza,
mert reggel rend volt, meleg, az asztalon kávé. Végül is nem történt semmi különös.
Csak tudod… hogy váratlanul meglátod, akit szeretett, a saját képed mögött. Nem is a ráncok, vagy a hajad, vagy  hogy megcsal, hiszen nem ezért virrasztok miatta. De hogy nincs már kedve hozzád visszajönni,
és hogy hiába faggatod, mi hajtja máshoz – hogy órákig bütyköli az autót, és piszmog az újság fölött
a másik szobában. Mint aki valahogy különköltözött, itt van mindene, de a hiánya
betölti mégis a teret, ahogy a hatalmas franciaágy a hálószobát.
És te nézed némán az egészet, ahogy beteg gyereket az ablakon át
a kórházakban néznek tehetetlen anyák.
Aztán elfordulsz, bekapcsolod a tévét, leülsz, rá se nézel, hallgatnál magadba,

De nem hallasz semmit már.
És nem tudod a végét.

a dió

ahogy az életemet így kiterítve látom én is
azt mondom ami volt most már ne jöjjön újra
vágott film ne legyen átrajzolt térkép a táj
már bennem egy furcsa kertben csillaghúrra

bukkanok a halványzöld levél alatt tavalyi
dióra tapos a kopott puma cipő egy régi
karácsonyra kaptam tőle vagy együtt vettük
fel azt a diót vagy én veszem föl és nézi

a kezemben hogy áttelelt rajta tavalyról
a burok összeaszott csecsemőmúmia arca
bámul kettőnkre néma nem kérdez miért nem
én akartam ő ki ő akarta

tatjána felmér

végül is, akkor még mire várok. a józan
megfontolás megvolt, az akadályok
felmérve, minden rést eltömök majd, ahol még
bezúdulhat a megbánás később, hogy
nem így akartam. tagadhatnék
mindent, lehetnék keserű, de ahhoz
túl sok nyár volt, túl sok behavazott
tető, felette teaszín délutáni alkony.( meg-
szerettem az alkonyt.) szemben, a tűzfalon fel-
pattogzó, mérhetetlen idő viszont, ez, ami
nem múlik. mégis, egy hasadék még akad (néha
erre ébredek), ahol megbomlik az ész (vagy szív) akarta, kimódolt
szerkezet. valami mozdulni akar, hallgasd: mintha gyökér nőne
kínlódva valahol, mintha márványkőre
próbálna tapadni, várj. ha bírod, én
engedek.

amire nem emlékszem

ötvenöt percet vártam rád a sötét kórházkertben, akkor
már napok óta csak madártejet ettem, semmi más nem maradt meg
bennem, egyetlen színfolt van a monokróm emlékképen, mint valami
idétlen, photoshoppal elrontott felvételen, állandóan
a madártej halvány sárgája vibrál, ahogy hozom a hideg, homályos utcákon. egyszer
valaki lehányta a kaput, felrohantam, és hánytam én is, a madártej
a gangon ömlött végig, ahogy nyitottam az ajtót, a fehér, kemény hab egészben ült meg
a korlát fekete vascsipkéjén, majd lassan elkezdett lefelé
csúszni, kétoldalt csorgott le, mint egy száj sarkából.

március másodika volt a kórházkertben, vizes volt a pad, valaki, akit szerettünk, odabent haldoklott, de minek ültem már akkor ott, egy lámpa földre vetített infraglóriájában, hiszen én végeztem a látogatással. előző nap barátunk csengőjén tenyereltem, a harmincas
szám alatt lakott, mint a filmekben, pont úgy csináltam, mondd meg, hogy jöjjön ki, lihegtem neki sírva a három emelettől, látni akartalak azonnal, aztán
az obszcén szavak, üvöltök hazafelé a kivilágított
sugárúton, hogy utána gondolsz-e rám vagy közben is, állok
egy mérlegen, negyvenkettő, negyvenhárom, negyvenkettő, úgy látszik, én is
meg fogok halni.

de mit akarok még ott a kórházkertben, miért ülök a vízben, a padon. én nem haltam meg, nyár lett, jöttél elvinni a maradék könyveidet, tükör-
tojást ettünk és paradicsomot, le-
engedtem egy redőnyt, hogy megszűrjem az éles, reggeli napfényt, végighúztam
a mutatóujjam a szád sarkában két ráncon, ezeket még nem is láttam, mindig
gondolok rád, válaszoltad.