"Amikor a királynő már többedszerre hangsúlyozza vétlenségét, majd lassacskán kiderül, hogy „un peu” polgárháború van kibontakozóban az országban ellene, és e felkelésnek pont Agisz lenne a kiszemelt vezetője, valahol a tudatunk legmélyén gyanú ébred bennünk, hiszen érezzük, hogy a királynő érzelmei nagyon is hasznos irányba terelődtek, amikor éppen az ifjú hercegbe szeretett bele."
Marivaux: A szerelem diadala című darabját Ascher Tamás rendezésében tűzte műsorára a Katona József Színház a Szentendrei Teátrummal közös produkciójában. A 2010. április 27-ei előadásról Bogdanov Edit kritikáját olvashatják.
A szerelem mindenkit legyőz
„Omnia vincit amor” – „a szerelem mindent legyőz”, a látszat ellenére több olvasata is van e latin mondásnak. Ezeket szálazza szét a Katona József Színház előadása elgondolkodtatva minket azon, vajon a szerelem a szerelmesek közötti akadályokat vagy inkább magukat a szerelmeseket győzi-e le.
Ahogy a XVIII. századi francia szerző darabja, úgy a rendezés (Ascher Tamás) is igen ravasz, mert ügyesen beleringat minket a szokványos vígjátéki klisébe: adva van egy fiatal nő és egy férfi, akik vagy máris szeretik egymást vagy csak szeretni fogják, azonban különböző akadályok tornyosulnak – szerelmüket valamilyen okból rosszalló szülők/gyámok vagy félreértések, esetleg mindkettő miatt – kettejük között. Majd ezek az akadályok így-úgy, sok nevettető fordulat nyomán, elhárulnak, és jön a boldog vég, a szerelem és a házasság. A nézőtéren már bele is éljük magunkat a dolgok ilyetén lefolyásába, drukkolunk a fiatalok bontakozó érzelmeinek, és minél hamarabb túl akarunk esni az akadályokon is, amikor – kis spéttel – kezd szemet szúrni, hogy a főszereplő, Leonida királyné (Jordán Adél) egy szerelemes naivához kissé méltatlanul, jól kiszámított és feltűnően hasonló játszmákat űz többekkel, legyen az bár szerelemének tárgya vagy eszköze.
(Az előadásról készült fotók Szilágyi Lenke munkái)
A fiatal és vonzó Leonida úgy próbál az elvonultságban élő Agisz herceg (Mészáros Béla) közelébe kerülni, hogy férfiruhát ölt, és vándorként, Phókion néven befogadását kéri Hermokratész (Máté Gábor) filozófushoz. Amikor terve dugába dőlni látszik – mert Hermokratész, aki azonnal észreveszi, hogy az álruha nőt rejt, nem akarja házába fogadni – rögtön heves szerelmi vallomással kezdi ostromolni a filozófust. Húgával, Leontinával már ezt megelőzőleg ugyanezt cselekszi, neki is szerelmet vall, amikor úgy látja, hogy a nő másként nem akar segítségére lenni. (Leontina nem veszi észre, hogy az „ifjú” álruhát visel.) A „b”-terv, a világtól elzárkózott filozófus és húga érzelmeinek és vágyainak felkorbácsolása jól sikerül, és a mindkettejükkel folytatott kis szerelmi affér révén Leonida időt nyer, mert addig is ott lehet Ágisz közelében.
Hermokratész és húga bolonddá tételében nem nehéz észrevenni Marivaux törekvését, hogy megfricskázza a XVIII. század Franciaországában rendkívül divatos filozofálást és az úgynevezett filozófusokat. Fivér és húg önkéntesen választottak remete életet, azzal áltatva magukat, hogy az elvonultságban, tanulmányaikkal, szemlélődésükkel a bölcsességet szolgálják. Valójában – tolmácsolja darabjával a szerző – az elvonultság az igazi kihívások, az emberi élet valós problémái, mint például a szerelem elől való elmenekülést, elzárkózást jelenti csupán. Ráadásul a hosszú magányban töltött évek során, a társadalom kontrolljának hiányában a filozófus és testvére eligénytelenednek, slampossá válnak. (Ami már a darab értelmezéséből adódik.) Kárpótlásként ún. bölcsességükkel vigasztalják magukat, mely fabatkát sem ér, hiszen az első arra járó idegen lóvá teszi őket: természetellenesen elfojtott vágyaik, szexualitásuk Phókion/Leonida egy pöccintésére robban.
A darabban a szerelemnek, a vágynak demonstratívan szexuális töltetű kifejezése – Máté Gábor nem sokkal azután, hogy beadja a derekát az ifjú hölgynek, már a gatyáját tolja lefelé, és szinte ráveti magát Leonidára, és ugyanígy Szirtes Ági is sebbel-lobbal gombolja kifelé ruháját – a rendezés intenciója.
Bár korántsem oly direkten, mint az előző esetekben, inkább egyfajta „rávezető” módszerrel, és nagyobb teret hagyva a herceg önmagától ébredő érzelmeinek, de Leonida igen céltudatosan és nagy taktikai érzékről téve tanúbizonyságot vall és ébreszt szerelmet Agiszban is.
Figyelemreméltó, hogy a történet, melyben Leonida szerelembe esését beszéli el – előbb kísérőjének, Korinának (Pálmai Anna) Agisszal kapcsolatban, majd Leontinának, végül Hermokratésznak – szintén minden esetben megegyezik. E szerint: épp a közelben sétálgatott, amikor meglátta – egyik elbeszélés szerint Agiszt, a másik szerint Hermokratészt, a harmadik szerint pedig Leontinát – és rögtön beleszeretett.
Bár hinni akarjuk, hogy Leonida az egész alakoskodást szerelméért űzi, de egyre több a zavaró tényező. Az első jelentben még nem tulajdonítunk túlzott jelentőséget a trónbitorló Leonidász király és családja történetének. Az ő unokahúguk Leonida, aki úgy került trónra, hogy nagybátyja előzőleg elűzte Agisz apját, Kleomenészt. Ugyanígy először elengedjük a fülünk mellett Leonida szabadkozását, hogy ő nem tehet arról, hogy nem teljesen törvényesen ül a trónon. De amikor a királynő már többedszerre hangsúlyozza vétlenségét, majd lassacskán kiderül, hogy „un peu” polgárháború van kibontakozóban az országban ellene, és e felkelésnek pont Agisz lenne a kiszemelt vezetője, valahol a tudatunk legmélyén gyanú ébred bennünk, hiszen érezzük, hogy a királynő érzelmei nagyon is hasznos irányba terelődtek, amikor éppen az ifjú hercegbe szeretett bele. Házasságukkal ugyanis legitimálná jelenlegi ingatag hatalmát.
Az előadás tempója lendületes, sodró. Jordán Adél tele van energiával, tökéletesen átadja az ifjúságában tetterős, minden akadályt leküzdeni vágyó és bíró, okos és ravasz nőt: súg-búg, szerelemtől ittasultan kacag, csókol, bújik, vallomást tesz férfinek-nőnek, álzavarban van, máskor – igazi énjét adva – határozott, és a legszertelenebb szerelmi elszólás közben is tökéletesen kiszámított. Máté Gábor egyszerűen csodálatos: a tartását vesztett ember karakterét dolgozta ki újra minuciózus pontossággal. A magát öregedésébe kedvtelve beleélő, modoros férfinak – beszéd közben állandóan „idegesítően” kummog – és a kisfiúsnak – torzonborz haj, üde tekintet – egy sajátos keverékét adja hitelesen.
Legnagyszerűbb jelenete, amikor Leonida komornája megmutatja neki a róla készített képmást, amivel a lány ravaszul leggyengébb pontját, hiúságát veszi célba. Ekkor megtörik, és mérlegelés nélkül átadja magát a szenvedélynek, eközben elképesztő változáson megy át: tartózkodó férfiból szerelemben és hiúságban boldogan fürdő gyermekké válik. Szirtes Ági meggyőzően hozza a besavanyodott, elrontott életére későn rádöbbenő, és utolsó szalmaszálként az ismeretlen vándorba kétségbeesetten kapaszkodó középkorú nőt. A herceget alakító Mészáros Béla finoman formálja meg az érzékeny lelkű, jóhiszemű, naiv és idealista, bárki által könnyen irányítható ifjút. A darab mellékszereplői a szolgálók: Hermokratész kertésze, Szaiérsz (Bezerédi Zoltán) és szolgája, Arlekin (Dankó István), valamint Leonida komornája, Korina/Hermidasz (Pálmai Anna). Mindegyikőjük alakítása jól kidolgozott, motivált. Bezerédi Zoltán kiválóan formálja a nép egyszerű, rosszhiszemű, pénzsóvár és becstelen gyermekét. Dankó István színes és üdítő jelenség.
A dráma szövegét Bognár Róbert friss fordításában, mai szóhasználatunkhoz szabva élvezhetjük. Ez szemben áll ugyan Marivaux eredetileg modoros nyelvezetével, ami korántsem baj, hiszen a précieux francia visszaadása nem használna az előadásnak. Bognár megőrzi viszont a különböző társadalmi rétegekhez tartozók egymástól eltérő nyelvi regiszterben való fordítását, lásd különösképpen Szairész vulgáris beszédmódját.
Hermokratész filozófus bádogkertje, az üvegház burkolat nélküli korrodálódott csövei, koszos ablakai (Khell Zsolt díszletei) lehangolóak és időtlenek, nem utalnak sem az ókori Spártára, sem a XVIII. századra. A jelmezek szintén egy meghatározhatatlan időzónát jelölnek ki: a konfekcióöltönytől a csíkos pólón és bőrdzsekin át, a szürke pantalló kék gumi hózentrágerrel, valamint a királynő fekete-fehér – ha akarom nőies, ha akarom férfias – együttese mind az időtlenséget közvetíti. Ezt töri meg a zárójelenet, ahol Leonida és Ágisz rokokó-jellegű ruhában jelennek meg.
Ascher Tamás elegáns és okos rendezése sokáig hagy minket hányódni polémiáink tengerén, hogy vajon Leonida szerelme igaz-e vagy csak eszköz - vagy esetleg egyszerre mindkettő -, de a zárójelenet szemünk felnyitását szolgálja.
Az ifjú hercegnek ebben nem sok ideje marad a királynővel való romantikázásra, csókra, ölelésre meg efféle balgaságokra, mert Leonida szolgálói pillanatok alatt öltöztetik uralkodói díszbe mindkettejüket, és Ágisz úgy áll szerelmese mellett, mint akit kelepcébe csaltak: magatehetetlenül, kifejezéstelen szemmel, áldozatként. Ellágyulás, öröm szóba se jön. Úgy tűnik, bár diadal ez, de nem az érzelmeké.
És hogy mi az, ami miatt a kivitelezés minden virtuozitása mellett valamilyen hidegséget, távolságot érzünk az előadástól? Talán pont az, ami a mű lényege: a rokokó fodros szoknya fellibbenésének kiszámítottsága.
