Legjobb gyerekkori barátnőmmel 15 évesen egy időben olvastuk A festő és a hegy című könyvet. Zola és Cézanne barátságáról szólt, és arról, hogy egyik írni akar, a másik festeni. Gitta meg én is folyton csináltunk (volna) valamit, megfogadtuk (volna), hogy majd együtt csinálunk valamit. Akár csinálhattuk is (volna), mi már azt csináltunk, amit akartunk, „megvolt mindenünk”, a nyolcvanas években voltunk kamaszok Borsodban, támogató családban nőttünk fel. Ami elbátortalanított azonban, az az volt, hogy aki „valamit csinál”, az mind fiú. Férfi. Valahogy nem voltak minták. Különféle (halott) szerelmeink voltak, akikre hasonlítani akartunk, akik mind csinálták azt a valamit. Egy idő után kezdett tudatosulni bennünk, hogy furcsaság ez, hogy férfiakra akarunk hasonlítani, mert ez itt mind férfi. Aki csinálja. Ekkor Gitta meg én elkezdtük átfésülni a Megyei Könyvtárat, hogy találjunk nőket, akik írtak meg festettek. Azzal kezdtük, hogy először legyenek magyarok. Akkor még kihúzható fafiókban tárolt katalóguscédulák jelezték a könyveket, ha akartam egyet, ki kellett írnom az adatait. Voltak tárgyszavas fiókok is, de olyan, hogy „nőíró”, vagy „nőfestő”, olyan nem volt, úgyhogy nem sok támpontot kaptunk. Egy idő után el is fáradtunk, Gitta Anna Margitra bukkant egy művészeti lexikonban (az volt a szerencse, hogy az elején volt), én nem tudom, mire, de nem mentem sokra.
18 évesen az angol szakon felvettem a „XIX. századi női írók” szemináriumot. Néhány hét után úgy éreztem magam, mint aki eddig egy zsákfalu zsákutcájában él, és hirtelen nyer egy utat, mondjuk, a Grand Canyonba. És el is megy. Elképedtem, hogy máshol „normális” dolog nőként írni, festeni, zenélni, „csinálni valamit”. Egészen új dolog volt végiggondolni a világot úgy, hogy „női szemmel” lát(hat)om. Mintha egy addig szellemképes képet néztem volna, és valaki helyreigazítja a képet, én is szellem-képes vagyok tehát? A világ nem kizökkent, hanem helyrezökkent, legitim lettem, nagyanyám és anyám helyett (vagy inkább nevében) is.
Gitta már nem él. Én meg azt remélem, a lányomnak mindez már nem lesz érthető. Remélem, unni fogja. De az van, hogy még mindig sok nő számára most nyílik valami, ezt látom. Az ICA számomra egy ilyen komp-szerepet tölt be. Átvisz a másik partra. És fuga, amiből ma divat a színes, de a lényeg úgyis az, rést töltsön ki, betöltse a hiátust. (Holnap még kifugázom, el fogol ájulni! mondta a burkoló nemrég, persze, beugrott a „vajszínű árnyalat”, de tessék, velem is történik ilyen, elájultam egyébként, tényleg.) Férfi-nő, férfi-férfi, nő-nő közt, mindegy.
ICÁtól nem búcsúzom, de a szerkesztőségi stafétabotot most átnyújtom Gyárfás Juditnak. Jó fugázást!
Magyari Andrea
