Egy testben, leküzdhetetlenül, megtelepszik egy másik. És senki sincs ott, ebben az egyszerre kettős és különös térben, hogy jelzést adjon róla."Megtörténik, pedig nem értem" vagy: "Elgondolni se tudom, de megesett". - Az anyaság lehetetlen szillogizmusa. (Julia Kristeva) 

 

Kiss Noémi író,  két gyermek anyukája. Egy fiúé, egy lányé. Ikrek. Elgondolni se tudja, de megesett. Megpróbálja elgondolni, s időről időre megosztja velünk.

Gödöllőn születtem 1974-ben. Életem nagy részét különféle városokban töltöttem, kollégiumokban, albérletekben, idegenek lakásán. Nem voltam lázadó. Budapesten végeztem iskoláimat, Miskolcra és a Svájc és Németország határán fekvő Konstanzba jártam egyetemre. Elbeszéléseimben városok és kissé különc figurák szerepelnek, kietlen tájak, és ismeretlen kelet-európai helyek tűnnek fel, olyanok, amelyeket láttam és megismerhettem, és olyanok is, amelyeket csak elképzelek, de sosem fogok látni, mégis valahogy hihetőnek tűnnek. Szeretem az extrém kalandokat és az érzelmi kihívásokat, érdekes, épp ezeket elbeszélőim is kedvelik. Szívesen fürkészem mások furcsaságait, először csak azért, hogy legyen miről írnom. De sajnos szerelmes típus vagyok, és ha végeztem, azon kapom magam, hogy beleestem egyik-másik figurámba –  írja magáról  Kiss Noémi, két gyermek anyukája. Egy fiúé, egy lányé. Ikrek. Elgondolni se tudja, de megesett. Megpróbálja elgondolni, s megosztja velünk. 

 

 

A klinika ajtaja zárva, védi a klinikaőr üveges, szürke tekintete. Megkönnyezi, ha belecsíp a hideg huzat. Nem várt látogatókat küldött haza szigorúan az éjjel, folyamatosan jöttek, de nem mehettek be. Állítólag fekszik egy vírusos a klinikán, mindent lezártak. Reggel öt óra van, néhányan mégis ott vacognak a kongó folyosón, ők kivételek, egy négytagú család, a szülőszoba ajtaját hallgatják. A Mária utca fázik, olykor reszket is. Majd egyszer csak hirtelen felsikolt. Mindenki örül, csak a portás tekintete marad merev. Valaki anya lett. A várakozók szívét melegség önti el, most már egy babahang is szabadon közlekedik a folyosón. Fülsüketítő, boldog sírás.

 

 

Az első emeleten, a várandós osztályon érkezik a napos infúzió, hangosan gördül. Lassanként mindent enyhe teaszag leng be, cukrosak a falak, citromos a vakolat. Ma joghurt a reggeli, vacsorára tejfel, azt is kiosztják. Kirakják a kapszulákat, lázat és vérnyomást mér a göndör hajú, álmos nővér. Mintha csak álmában pattogna, nem a valóságban, negyvenkét reggelivel a kezében. Mert hétfő reggel pont negyvenkét nő fekszik az ágyakban. Senki sem mehetett haza hétvégére, a szülészet három napja zártosztály. Itt is elterjedt a vírus híre.

 

Kattog a nővér kezében a magzatmérő műszer, szívesen kitolja a nőknek, hogy ne kelljen felállni a nyolcadik hónapban. Éjjel álmában mindenki szült valamit: kutyát, autót, házat és kerítést, csecsemőt csak páran, ők kivételek. Boldogan zuhanyoznak. Szürke, téli hajnal van, fehér, havas árnyalattal. Olcsón világít csak bele egy rózsaszín felirat, Doktorszöszi. Villog a szemben lévő ház homlokzatán, tizenkétezer egy ultrahang és van ikres kedvezmény. Felesleges. Innen már senki sem megy oda át. Innen senki sem megy ki, míg anya nem lesz. Itt, a kórteremben nagyobb a tét, a hasával sem játszadozik senki. Csak fogja az ujjaival, néha egész tenyérrel, simogatja és bíztatja, hogy nőjön nagyra, még pár gramm, és egy-egy centi is jól jönne a bentlakónak.  Legyen okos, ügyes, és ha megszületik, reszkessen és sírjon, amilyen hangosan csak lehet, kiabáljon, különben ledobják a Taigetoszra. Ez a koraszülött intenzív osztály beceneve.

 

A vírus titok, még senki se látta. Nem lehet tudni, hol bujkál, mikor érkezett és merre ment. Hogy van-e egyáltalán az is kétséges, viszont kötelező hinni benne. 

Tegnap négy mamát letoltak a szülőszobára, de hárman visszajöttek, egy sírt, kettőt megnyugtatott, hogy még bent maradhat a fia. Ezen a héten mindenkinek fia születik, kivéve egy lányt, az ő anyja külön fekszik, kenguruja van és erszénybe dugja a hasát. Állítólag ő a fertőzött, a H1N1-es. Állítólag kerek arca van és mozdulatlanul fekszik egy paraván mögött. Mindez nem biztos, látni még senki nem látta. Ki se léphet a szobából, pisszennie se szabad. A hírekbe is bemondták, kint volt a tévé és a rádió. De az is lehet, hogy nincs is senki abban a szobában, mondja Kati, a 31-esből, csak fantomvírus fekszik odabent.  Lehet, a vírust még a takarítónő se látta, pedig bejár, sem a nővér, nem tud semmit a portás sem, az orvosok hallgatnak, az informátorok mind némák. Kati úgy tudja, maszkot vesznek, ha arra mennek a folyosón, ahol a vírus fekszik. De ez se biztos, csak valaki mondta valakinek, az meg a büfésnek az alaksorban.

 

Kati tényleg folyton a szobát stíröli, nem hiszi el, hogy ott fekszik bent a világjárvány. Ő a terhesmaffia vezetője, a zárlat ellenére mindent beszerez, neki van telefonja, internete és pizzát is tud rendelni. Mindenkivel szóba áll, mindent tud és mindenből többet mond tovább. Kati fél. És mindenki fél. Nem akar vírust szülni, vírust adni és kapni. Nehezen jött össze a babája, mint a többi negyvenegynek. Ki akar menni. Inkább szobában szülne, otthon, vagy akár az utcán, de nem egy vírusos kórházban.

 

Reggel pontban ötkor annak a lánynak a magzata sírt fel, aki lent maradt a szülőszobán, ő a folyosói hang gazdája. Óriáscsecsemője született. Szép, dagadt arcú lány lett, pedig fiút jósoltak neki is, Kupidónak nevezte el az apja, az anyja Manócskának, a szülésznő Adél helyett Áronnak könyvelte. Három óra múlva már anyja mellén csüngött. Megúszták a vírust. Csoda történt, mert két hét múlva az osztályon mind a negyvenkét baba megszületett. A szobának, ahol a vírus élt, soha nem nyitották ki az ajtaját. Kati szerint lelakatolták. A vírusos lány nem is vírusos, csak egy szeparált, magányos anya volt.