Végre eltévedtünkk című 

munkafüzet és útinapló 

(íródokumentumok egy felolvasó körútról, Donumenta 2010 október 1-3)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem tudom eldönteni Noémi, hogy ez a Mario Vargas Llosa egy trehány író (az.), vagy a fordítás slendrián.  (Llosa-tól mindent olvastam, ami megjelent magyarul, a Catedrál a kedvenc könyvem). Azt hiszem, az az izgalmas kísérlet, ahogy ez a könyv meg van írva, kelti néha a léhaság benyomását. Ezt szeretem.

Megjegyzéseim lavinát indítottak el. Írók leginkább egymásról szeretnek pletykálni. Vállalhatatlanul őszinte, élvezetes, szóbeli íróportrékat készítettünk. Csak néhány fölmerülő név: Ágota Kristóf, Esterházy, Nádas, Dalos, Spiró, Vámos, Kemény, Tóth Krisztina, Fogács András, Forgács Zsuzsa, Gordon Agáta, Dunajcsik Mátyás, Lovas Ildikó, Radics Viktória, Borsi Éva, Lovas Nagy Anna, Karafiáth Orsolya....Sajnos (ahogy vesszük) nem készült sem írásos feljegyzés, sem más dokumentáció a saját fotóportréinkon kívül.

 

 

-Na, akkor készítek rólad egy képet. Sosem láttalak még ilyen sokáig olvasni, elmélyülten. 

-Az ott mi? Hütte?

-Mi az a Hütte?

-Tudod, ami a hegyekben van... Nem jut eszembe, hogy hívják magyarul..., ahová az állatokat viszik ki, amikor nem bent vannak.

-Akkor nem istálló.

-Nem.

-Nem karám.

-Nem.

-Megvan! Kalyiba!

-Kalyiba?

-Az.

-Akkor ez a Sulzbach-Rosenberg Hütte tulajdonképpen Sulzbach felső.

-Olyasmi.

 

 

 

-Kedves nézőink, most találtam meg az Embert, akit érdekel a magyar irodalom. Íme, ő az. Sulzbach-Rosenberg Hütte jegypénztárosa.

 

s.-r. hütte-i állomás dolgozója azonnal kapott egy példányt BK: Artista című könyvéből, ami véletlenül nálunk volt, és amit én és mindannyian dedikáltunk. A boldog fiatalember meghívott egy kávéra. (Író-olvasó találkozó a kávéautomata előtt. Avagy irodalom és valóság találkozása a jegypénztárban.)

 

 

 

 

Gyuri (Dallos) mindenhol és mindenben otthon van. Szerény és érdekes. Mindent tud, majdnem mindent. Nyugalmat és biztonságot áraszt. Közvetítő. Vezető. Szeretjük. Szeret minket. Jó a hangulat, forró a kávé. Kicsit elálltuk a ki-be járatot. Marslakók mosolya az arcunkon. (BK)

 

 

 

 

 

BK: Papírmasé házak...Süsü díszlet.

KN: A Süsüben minden benne van. Esélyegyenlőség, a hatalom paródiája, milyen hülyék már a katonák benne, nem?

BK: Süsü a más, a kirekesztett. Mondjuk szerencsére ő sem egy észlény.

Schein Gábor: Jó a zenéje is.

BK: Hát ezt jól megbeszéltük. Az ikrek tíz hónaposan a Süsüt nézik?

KN: Nem. Én nézem, fejés közben.

 

 

KN: Ez a város azért ilyen, mert lebombázták földig, és újjá lett építve.

SchG: Nem, ez nem ez a város.

BK: Mindegy. Meg kell szoknunk, hogy ilyen rendezett, meg unalmas, szóval hogy ilyen is van. Bennem túl nagyok a kontrasztok, mindig látom a Hétest, milyen szép lehetne az is. Hogy itt minden rendben, ez nincs rendben valahogy...

 

Nagymama és apa, unoka és fiú. Gyuri középen kutat a történetükben. Kapkodja a fejét – felém, vagy Gábor felé: ezer emlék ömlik. De hogy fogjuk felnevelni a gyerekeinket? (KN)

Hallgatom őket. Izgalmas így, hogy nem értek németül. Szavakból következtetek, miről lehet szó. Noémi könyvében Mátyásföld, Gáboréban Rákospalota, aztán a beszélgetésben Irodalmi Centrifuga, aztán a nevem, ez jól esik persze hiába tagadnám, mégsem foghatom a puszta hiúságot a fáradtságra. De a magyar szavak útjelzők ebben az útvesztőben. Az útvesztőt kitalálom hozzá. Minden felolvasás egy cél nélküli útvesztő. Halls cukorkát szopogatok. Az asztal lába mellett egy Halls cukorkára emlékeztető doboz. Mi lehet az? És miért csinál úgy az a nő, mintha figyelne? Miért alszik el? 

 

 

(Egy helyi (alvó) írónő különben, akit majd este akaratunkon kívül nagyon megsértünk, mert úgy belemelegszünk a magyarba, hogy nem fordítunk neki. Igaza van. Kit érdekel a politika? Soha sem bocsájtja meg, hogy ilyen fontosak voltunk magunknak, hiába bocsájtjuk meg mi, hogy ő ilyen fontos magának. A fontosság tudat íróbetegség? Vagy? (BK) Mimás? És mi más lenne ez, amikor arról panaszkodunk, hogy nem ült ott elég arc a felolvasásunkon? Bezzeg a centrifugában, bezzeg Berlinben ez nem így volt. (KN)(BK)

 

KN: Elnézést, schuldigung, Regensburgba mennénk. Jó vonatra szálltunk?

Utas: Hmm...válaszom egy határozott talán.

BK: Végig az eltévedéstől rettegtem és most eltévedtünk. Akkor ezen is túl vagyunk.

"Noémi élvezi. Gábor tanácstalan. Gyuri nyugodt. Én eltévedtem."

KN: Teljesen lényegtelen. Mindegy hová megyünk. Most akkor Nürnbergbe. Nekem megfelel. 

 

A három órás vonatúton Kriszta megpróbálja meggyőzni Gábort.

BK: Figyelj, itt vagyunk mi (szerény, finom mozdulat -BK megjegyzése). Te biztosan nem a rosszul realizált férfiak (Gábor kifejezése) oldalán állsz. Éppen te ne értenéd?

...

SchG: Jó esetben a szubjektumon belül a férfi és nő egymás tükrei. Én legyőztem az egóm, és írtam női hangon.

...

 

 

 

BK: Odanézzetek, leszbikus angyalok!

KN: Az nem az angyali üdvözlet?

SchG: Annak azért elég meleg.

 

BK: Írogassunk Noémi, írogassunk!

KN: Nekem hiányzik a gyerekzsivaj, én abban tudok igazán írni.

BK: Néma babák a vitrinben... Most ők is jók lesznek. Előbb töltsük fel a képeket, van bluetooth a telefonomon, keresd meg a kapcsolatot.

KN: Nem fog menni.

BK: Fog menni. Persze, ha egy pasi van a közelemben rögtön én is azt hiszem... de Gábor kivétel. Nézd, megvan, itt kell csatlakozni. Én kész vagyok. Csinálok néhány fotót, amíg betölti. 

 

 

 

 

 

 

 

KN: Sikerült. De csak egyenként lehet bemásolni a képeket. Macerás.

BK: Gábor, te írogatsz már? Vagy csak hallgatózol? És kezd megszületni egy szereplőd: a mindenhol és állandóan mobiltelefonnal fényképező csaj.

SchG: Beletaláltál. A színpad be van kamerázva. Ipari kamerák figyelnek mindenkit.

KN: Itt az első kép...

(elkezdünk írni, felolvassuk egymásnak, jól szórakozunk)

 

KN: Szerinted fog ez valakit érdekelni rajtunk kívül?

BK: Úgy érted, hogy valami partikulárist hozunk létre?

KN: Úgy értem, hogy ...

BK: Komolytalan? Női? Érdektelen?

KN: Te mit gondolsz, Gábor? ... Na tessék, egy férfitól kell igazolást kapni...

BK: Vagy teszteled... Ez a beszámoló az, amivé mi tesszük. Ilyennek alkottuk meg. Nagyon is szimbolikus. Kísérlet is. Legyetek kedvesek kihallani az iróniát belőle. Van női irónia? Van női logika? Vagy "csak" előítéletek vannak, amiben az egyik nem iróniája és logikája eleve kisebbnek titulált? Vagy másság van, ami nem kevesebbség. Tessék levenni a szemellenzőt (rózsaszín szemüveget?), és megtanulni. Rájönni. Ahogy a szexbe is beletanul az ember. Egyre jobban élvezi.

KN: Jaj.

SCHG: (nevet)

 

KN: Mindent megoldottunk és nem volt senkire szükségünk.

BK: Megyek, körbekamerázom magunkat. Úgy látom, Gábor is megírta az összes szexjelenetet az Othelló-darabban.

 

 

 

 

Reggel küldtem egy sms-t Andreasnak, hogy sűrű a napunk, csak holnap tudunk találkozni. Nem tudhattam, hogy nem kapja meg. Tizenhat éves voltam, amikor Andreast és a haverjait a húgommal (fölszedtük) a bolgár vonaton. A Margitszigeten akartak aludni és mi felajánlottuk, hogy nyugodtan lakjanak nálunk. (Nagylelkűségi roham és kézzel lábbal magyarázatok után átrohantunk a szüleink kupéjába utólagos engedélyt kérni, csak udvariasságból, mert a mi házunk mindig nyitott a csórók előtt. Csóró ház, nagy szívek.) Andreas 89'-ig minden nyáron nálunk lakott. Én reménytelenül voltam belé szerelmes ezeken a nyarakon, legalább két napot, egyet érkezésekor, egyet visszautazása előtt. Akkor sem tudtam németül, a húgom sem, akire Andreas ráolvasta a szótárból, hogy "ínyenc falat". Képzelhető, mit éltem át, de valahogy mindig visszaszerettem Andreasba.

 

89' után nem jött többé. Ma a német egység napja van, ünnepel a város. Október 3., pontosan 20 éve. Unalmas, szép város, a Duna nem Duna-szerű. Nincs benne az a nagyszabású romlottság, az a széles öntudat, mint Budapesten. Rá se ismernék, ha nem mondanák.

 

Mi itt a dunamenti országoknak rendezett fesztiválon vagyunk, ami most csak Magyarországról szól. Donumneta. Felfedezem a magyar művészeket. A magyar művészek itt nem magyar művésszerűek, nincs bennük az a nagyszabású, az a romlottság, az a széles, az az öntudat. Igazság szerint legtöbbjük tényleg nagyon jó. Apró dolgokat tudnak, kiválóan. Kezdek büszke lenni rá, hogy itt vagyok. Büszke vagyok rájuk. Megnézzük a kiállításokat, bolyongunk az utcákon. Egyszer csak egy bringás fordul hátra a piros lámpánál, int a kezével, a nevemen szólít. 

 

 

Andreas! Egymás nyakába ugrunk, azt mondja, tudta, hogy találkozunk, legfeljebb érezte, én nem, én nem éreztem. Abszurd az egész. Mindig ilyen abszurd dolgok történnek velem. Üzen a túl. A mindenség. Én meg csodálkozom. Gáborral is ilyenek történnek. Noémivel is. Már túlbeszéltem. Andreas a felolvasásomra jött Drezdából. Interneten talált rá a nevemre, mert megjelent németül a könyvem. "Semmit sem változtál",  mondja, Noémi úgy fordítja, hogy ugyan olyan szép vagy, mint voltál. Szerinte van ilyen feladata a fordítónak. Andreas a sivatagról mesél neki, ahol túrákat vezet. Andreas különös alak, lehet, most olyan, mintha csak kitaláltam volna. Hétvégenként egy északi tengeri faluban él, egyedül, nincs családja, az álmai vezetik, a sivatag, az utazás. Nem szoktam kávéházakban ülni, soha, mondja nevetve, amikor beülünk az egyikbe. Húsz éve nem ült ilyen helyen és taxit sem rendelt még soha életében. Akkor hol szoktál? - kérdezem, erre úgy nevet, hogy majd leesik a székről. Szerinte (szinte kizárólag csak szerinte) jó humorom van. Egy csomó mindenen nevet, amit nem szánok viccnek, viszont ettől fergetegesen intelligens viccmesternek érzem magam. Noémi mégiscsak jól fordít...Sivatagi fossziliákat kapok Andreastól egy díszes dobozban. A felolvasásomról nincs kép. (BK)