"Tokióban voltam egy konferencia kapcsán, és nem akartam úgy hazajönni, hogy nem láttam a híres japán kabuki színházat. A főnököm, Papp Zoltán professzor, talált is egy programot, amelyben városnézés és esti színházlátogatás is volt. Szóval, este a színházban ültem a fordítógéppel, amely japánról fordított angolra, és egy kamerával. Az egész napos városnézés után fáradtan, annak rendje és módja szerint elaludtam. Azt álmodtam, hogy egy kabuki színházban ülök, és a darab főszereplője azt mondja: „megöltem a bátyámat pénzéhségből és azóta kísért a szelleme”. Felébredtem, gyorsan a fülemre tettem a fordítógép hallgatóját. Megdöbbentem a történteken, mert a főszereplő éppen akkor ezt mondta a színpadon: „…megöltem a bátyámat pénzéhségből és azóta kísért a szelleme”. Ekkor értettem meg a bibliai Bábel torony valódi üzenetét és értelmét. Azt a fajta folyamatos kommunikációt, amely leginkább az ember sajátja, mert ha nem akarunk, akkor is kommunikálunk minden testrészünkkel, egészben pedig a létezésünkkel. Egyszer csak egyértelművé vált annak a kommunikációs rendszernek a megértési folyamata, amit csak didaktikusan, verbálisra és nonverbálisra tudunk lebontani. Elmondom, mit gondolok erről. " C. Molnár Emma, aktív-analitikus piszchoterapeuta, A nő ezer arca klinika vezetője,(www.anea.hu) gondolatait Láng Judit jegyezte le.
A példabeszédek említik, (Mózes I. k. 11. fejezete) hogy Bábel előtt az emberek teljes egyetértésben tudtak együttműködni. Bábel tornya az Isteni szférák megcélzását jelentette. Az egymásra hangolódást zilálta szét a hatalomvágy, ezért esett szét a kommunikáció.
A tudomány feltette már a kérdést: a kommunikáció eredendően bennünk lévő jelenség, vagy tanult dolog? Egy kísérletben vizsgálták ezt meg a kutatók. Egy majommal rengeteg szót tanítottak meg, és amikor az állat ezeket már nagy biztonsággal felismerte, akkor betették egyedül egy helyiségbe, ahol az általa megtanult tárgyak ott voltak. Az oktató egyszer csak vadonatúj instrukciót adott a majomnak mikrofonon keresztül, nem személyesen, hogy a perszuázió (ráhatás) kikerülhető legyen. Azt mondta a majomnak: „Tedd a kígyót a kalapba!” A majom egy pillanatra megállt, tétovázott, megfogta a kígyót, majd elővette a kalapot. Megint az instrukció: „tedd a kígyót a kalapba!” A majom megfogta a kígyót és belehelyezte a kalapba. Ez a kísérlet rendkívüli módon bizonyítja, hogy az agyi struktúra készen van bizonyos logikai műveletek elvégzésére. Tehát a mondatszerkesztés hozott képessége az embereknek, viszont az, hogy a szavak elöljáróval, vagy raggal vannak feltöltve, ez már egy Bábel utáni történet, hogy a mitológiánál maradjunk. Persze az is, hogy valaki milyen szavakkal veszi birtokba azt a fajta – mondjuk így – emlékutat, mikor kijelenti, hogy japán, magyar, mongol, vagy német vagyok, mert ez is az elkülönülés következménye.
Az emberiség minden népcsoportja rendelkezik azzal a képességgel, ami a megismeréshez szükséges, mert a nyelvtani és logikai struktúrák genetikailag készen vannak, és ezt a hardvert töltjük fel a nyelvtanulás során a szavakkal és az azokhoz tartozó sajátosságokkal. Amikor egy nép eredetét kutatják, akkor ennek rendkívüli jelentősége van, mert például a japán nyelv dallama és a magyar nagyon hasonló. Ha a japánok nagyon feszegetnék a nyelvi eredetüket, akkor mondhatnák azt, hogy a japánok és a magyarok ugyanabból az eredetű népcsoportból származnak, csak másfelé mentek el. A japán nyelv nem csak hangsúlyában hasonlít a magyarhoz, hanem a nyelvtani szerkezetében, tehát logikai struktúrájában is. Mikor azt mondja a japán, hogy „Tokióba megyek”, akkor ugyanolyan szóvégi ragot használnak, mint a magyarok. Például a japán asszony, ha nincs otthon az ura, akkor ugyanolyan házúrnői viszonyulást kap, mint a magyar asszonyok. Ha például nem volt otthon mondjuk Zrínyi Miklós, akkor a felesége teljes életnagyságban azokkal a jogokkal és kiváltságokkal volt fölruházva, mint az ura. Ez a szokás ugyanúgy meg van a japánoknál is.
Ahogy hirtelen ránézünk a témára, meghökkenünk, mert küllemében az életmód nagyon sok változáson ment keresztül, mégis a nyelvtani struktúrából lehet leszármaztatni azt a minden emberre vonatkozó közös elemet, mondjuk így, a testvériséget, amelyik annak a reduktumnak a sajátja. Szerintem nagyon fontos belegondolni ebbe, amikor az előítéletekkel akarunk szembeszállni, vagy a saját, tényleges gyökereinket kutatjuk, de még fontosabb abból a szempontból, hogyha a megismerésünk korlátaival kezdünk el foglalkozni, mert pontosan ezek a nyelvi struktúrák egyidejűleg a megismerést korlátozzák.
A majomkísérlet nem jut erre a következtetésre, mert a tudomány csak egy adott érvényességi körre tud vonatkoztatni, és nem meri a tapasztalatait kiemelni a horizontra, ahol a kutatási eredményeket egy szélesebb körben, más vonatkoztatásokban is megvizsgálhatná. Például, az eredmények társadalmi vonatkozásait nem lépi meg. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy ennek a logikai struktúrának egyidejűleg ott vannak a logikai határai is. Tehát, a következtetések problematikája is ott lesz, mert nem mer másokat levonni. Gondoljunk a szilogisztikus hibákra, amelyik a „szoftver” okán, bezárja a logikai struktúráknak azt a fajta szabadságfokát, amely a tényleges megismerés szabadságához elvezet.
A Bibliában le van írva, hogy az ember megkapta Istentől azt a jogot, hogy „…színről színre lásson, és nevén nevezze a dolgokat”. A színről színre látásról azt gondolom, hogy ez a megismerés képessége. Megvannak az ehhez való logikai hardverek a fejünkben, és hogy aztán nevén nevezze a dolgokat, az a szoftver. Tehát, az a sajátos szókészlet, amellyel a megismerést illeti, és amelyben eltérések vannak népcsoportokként.
Gondoljunk bele, döbbenetes, mert azt mondjuk, megtanuljuk a nyelvtant. Hát, a nyelvtant nem tanuljuk meg, mert tudjuk. Csak azt tanulhatjuk meg, hogyan használjuk fel. De ebben a pillanatban az ember semmi mást nem tud megismerni, csak ami ennek a nyelvi logikának megfelel. Ezek a szavak korlátai, de ezek a logika korlátai is.
Mondok egy példát, mit is jelenthet a megismerés mérhetetlen korlátja. Vegyük például a magyar nyelvnek egy sajátosságát, hogy így kérdez rá a mondatrészekre: ki mit csinál. Ez a gerince. A „hogyan”, „mikor”, „miért”, nyugodtan egy másik tagmondatba rakható, vagy egy teljesen újba. A korszellem, amiben ma élünk, a „ki mit csinál” helyett előtérbe helyezi inkább azt, hogy „hogyan” csinálja. Tehát, ma nem az érdekes, hogy például Kovács István asztalos széket farag, hanem az, hogy hogyan teszi ezt, vagyis könnyen, gyorsan. Az Ikea és a Mc. Donald’s hatása: „könnyen!” „gyorsan!”. A „hogyan” lesz az érdekes a mondatban. Nem azt mondja az anyuka, hogy csináld meg a leckédet, hanem azt, hogy gyorsan csináld meg. Tehát, a „hogyan” lesz elől, mert a „hogyan”-nal érdekes módon birtokolni lehet a másik embert. Ez a hatalmi játék. A „hogyan”-nal válik a másik birtokká. A gondolkodásunk középpontja tulajdonképpen az lesz, hogy valaki hogyan teszi a dolgát, nem az, hogy mit csinál. Az alkotóerő helyett a minősítésekkel vagyunk elfoglalva. Önmagunk minősítésével, és a másik minősítésével. Mert ez a birtok. Így lehet birtokba halászni a másikat, mert a „hogyan”, mint birtok, konkrét szabályozó erő lehet.
A világvallások gyakorlásával is elkülönül az egyik ember a másiktól. Például húshagyó hetet tart, vagy egyáltalán nem eszik disznóhúst. Tehát a „hogyan” morális kategóriává válik ettől. Vagyis attól minősítünk morálisan valakit, hogy a kulturális életéhez hogyan áll hozzá. Az ember etikai késztetését eltereli ez a fajta „fétis-hogyan” megmondása, mert egy adott csoporthoz való tartozás érdekében, morális kategóriává teszi azt. Egyre sűrűbben látni, hogy az ember így teszi magát a kötődése okán tárggyá, mert a kötődése ellene fordul. Ellene fordítják, és így a hatalom tárgya lesz.
Az, hogy hogyan álljunk hozzá valamihez, a nyelvi struktúrában megjelent és sajátossá, vagyis általánossá vált. Például: anya kora reggel jókedvűen ebédet főz, mert vendégeket vár ebédre. Ebben a mondatban a „hogyan”-nak (korán reggel, gyorsan, jókedvűen) értelme van, mert célt kap. De, ha kiemelem a „hogyan”-t és az lesz maga a cél, akkor ez céltévesztés is egyidejűleg.
Az ember, a „hogyan” miatt válik a fétisbirtok áldozatává, vagyis irányíthatóvá, mert egy totálisan céltévesztett világba kerül. Az eredendő objektivációs igénye helyett, a morális minősítés helyeződik a ma emberére a „hogyannal”, a „hogyanokkal”. Ebben az is benne van, hogyha valaki individuum szeretne maradni, vagy felülemelkedne ezen, akkor nem tesz meg mindent azért, hogy a közösség, a csoport, vagy akár a család méltó a tagja lehessen, vagyis érvényesülhessen és sikeres legyen.
Téboly, amikor ezt halljuk: sikerorientált, fél a sikertől, a sikert kell megcélozni, mert az a cél. Amikor a hegymászó felér a csúcsra, tehát a célt, amit kitűzött maga elé, teljesítette, akkor a siker csak egy másodlagos tükrözése a tettének. Vagy ő maga megállapítja önmagáról, hogy de ügyes voltam, vagy a világ állítja róla úgy, hogy kiemeli a tett jelentőségét azzal, hogy elsőnek, másodiknak, vagy oxigén nélkül mászott. Tehát mások minősítik a tettet sikernek. Ez akkor hiteles, ha az emberben benne levő objektivációs igény, a célorientált cselekvéssor során értékelhető eredményben tükröződik. Ez az objektiváció lehet mindennapos és lehet kiemelkedő. A hegymászó tehát nem a sikert célozza meg, nem azért mászik, hanem azért, mert objektiválja ebben az „útban” önmagát. A saját objektivációs igényéből fakadó célt és eredmény elérését célozza meg. A siker ennek a következménye és olvasata és minősítése.
Nem azért tanulja meg a gyerek nagy lelkesen a betűket, hogy a tanító néni ötöst adjon. A tanító néni összemossa ezt a világot, mikor azt mondja, hogy tanuld meg a betűket, és az egyszeregyet, mert akkor kapsz ötöst. Tehát azt mondja a gyereknek, hogy a siker miatt tanuljon, holott a gyerek a kíváncsisága miatt tanul meg olvasni. (Szerencsétlen gyerekekké akkor válik, ha valóban az ötösért tanul, és elfelejtette, hogy milyen fontos a kíváncsiság és annak kielégítése.) Tudni akarja, hogy mi van felírva a boltok cégtáblájára, le akarja tudni írni a saját nevét, vagy el akarja tudni olvasni azt a mesekönyvet, amiből eddig olvastak neki. Tehát ő a tudást, a megismerést akarja, vagyis a saját objektivációját akarja birtokba venni. Ezt kicserélik neki a „hogyan” kapcsán a sikerre. Ebben a pillanatban a cselekvésnek nincsen célja, mert nincsen tárgya.
A szavak teremtő ereje kapcsán szeretném felhívni a figyelmet a pszichoterápia létjogosultságára, mert ennek a problémának a következményeivel lépten-nyomon találkozunk, lásd burn-out szindróma, (kiégés) depresszió, izoláció (elmagányosodás). A pszichoterápiának egyik fontos funkciója, hogy a morális feladattudatot („ki mit csinál”), a cél és az úton lét fogalmait helyrebillentse.
Láng Judit
