Reggel tisztába teszem őket, aztán amíg reggeliznek, hallgatjuk a rádiót. Ekkor kezdődik a gyerekostrom, február van, közeleg az adóbevallás ideje. A fiam egyszer csak kiveszi a szájából a cumit, és hangosan válaszol egy reklámnak: baabaa, baabaa, mondja, mikor a hatása elkapja: egy beteg gyerekhang kér, hogy adjuk neki az adópénzüket, mert meg akar gyógyulni. Milyen megható, milyen szánandó. Még a gyerekeim is beleremegtek. Csak egy százalék, és megmentjük őt. Együnk tovább, vár a mosás, az öltözködés, séta, a főzés. Felmegyek a netre, van öt percem a délelőtti alvásuk alatt, levelek és hírek: fogyatékos gyerek fényképe a nagymellű celeb mellett, kérem, támogassanak minket, otthont szeretnénk. Valaki lopott a tescóból, mellé is beraknak egy madarászos csecsemőt. Este. Ágyban vannak az ikrek. Inkubátor, csövek lógnak a koraszülött babából a tévésorozat szünetében, apró pici lények éheznek. És mi csak ülünk a fotelben, és jót szórakozunk. 

 

Hétvége, vasárnap a katolikus műsorban ima után: erdélyi gyerekotthon kócos babái, adjunk nekik is támogatást, nagyon szegények, nagyon örülnének, nagyon árvák. Tényleg szegények. Sóhajtok. Biztos úgy van. Legszívesebben mindent odaadnék. Kényelmetlenül érzem magam, mert nekünk van mit enni, és pár hónapja nem vagyunk betegek. Épp túl vagyunk a nehezén. Van egy pillanat, amikor megható mindez. Óvódások, iskolások, intézetiek, mentsük meg őket. De vajon mit tud egy ilyen gyerek a képen az adóról? A bevallásról? Mit mondtak neki, mikor az arcát elkérték az anyukájától? Plakátbetegek. Plakátfogyatékosok. Plakátkoraszülöttek. Kevésnek érzem ezt, borzasztóan hatásvadásznak, ha egy sorozat közben csöpög az infúzió, ha a hírek alatt és a bűntények közben kuncsorogtatják a selypítő hatévest, ha a celeb csöcsei mellett tűnik fel a hajatlan, boci szemű, daganatos arc. Miközben tudom, hogy az az egy gyerekember a képen teljesen ártatlan. És minél több pénzt össze kell szedni, mert rohadt szegények az egészségügyi intézmények, a bölcsődék, a csecsemőotthonok. De ezeknek a gyerekeknek visszaéltek az arcukkal, kérem, fejezzék be! Az az igazság, hogy tizedik reklámnál már nem fáj. Befogom a fülemet, becsukom a szememet. Na, így sokkal jobb. 

Amikor a fiam megszólalt ma reggel a rádió hangjára, felötlött bennem, hogy ugyan még nincs itt a végső határidő, javában zajlik a gyerekkampány, én mégis elkészítem a bevallást. Idő előtt, hogy gyorsan megszabaduljak a további lelkiismeretfurdalástól. Megkérdeztem az ikreket, kinek adjunk? Éppen mondókáztak és hangsúlyokat próbálgattak, nem foglalkoztak velem. Na, akkor meg is van. A bölcsődal programnak adjuk a korai fejlesztőben. Ezúttal nem a betegeknek. Kitöltöm a bevallást, persze szánandóan kevés a gyedem egy százaléka, beírom az alapítvány hosszú számát. Tuti dolog. 

 

Persze nem bírtam ki, gyorsan körbetelefonáltam a nagymamákat, hogy akkor adjanak a madarászutcának, a sote intenzív koraszülött osztálynak, a cernyseknek és a piklerintézeteseknek, a tűzoltó utcának, a bethesdának, a dévényannának, a manócsomagnak ...