A kibertérben zajló műszaki fejlődés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a szellemi tulajdonjogok kérdésében végbemenjen egy alkotó jellegű tisztázódási folyamat. Ugyanis eddig annak lehettünk tanúi, hogy egyre hosszabb lett a szerzői jogok és más szellemi tulajdonjogok védettségi ideje. A jelenlegi európai szabályozás a szerzői jogok védelmét a szerző egész életére + 70 évre terjeszti ki. A védettségi időszak lejárta után a könyv vagy más műalkotás, fénykép, film, zenemű visszatér a szellemi köztulajdonba tehát az emberi közművelődés közkincsei közé. E generikumok ezzel az elektronikus világkönyvtár részévé válnak, és világszerte gyors ütemben digitalizálják is őket. Ez a kulturális örökség ma legnagyobb (1) része.

 

Az emberiség kulturális örökségének van egy másik (2) nagy birodalma is: az államéletben keletkezett adatok hatalmas halmazát az információszabadságról szóló törvény teszi nyilvánossá (azaz forgalomképessé). Az információs közvagyon fogalmán a közpénz felhasználásával előállított vagy a közigazgatás által kezelt információt értjük. Ezekből azonnal le kell vonni azt a nem kevés állományt, amelyet a közigazgatás az ide vonatkozó hatályos törvények alapján (vagy éppen ösztönösen) titkosított. Ugyancsak le kell vonni a közigazgatás által birtokolt személyes adatok tömegét, a magánjogi szerződések üzleti titok alá eső adathalmazát, és akkor eljutunk az információs közvagyonnak tekinthető állományhoz. A szellemi köztulajdon mellett ennek a hatalmas közvagyonnak a hasznosítása a másik legnagyobb ígéret az információgazdaság számára. Hasznosításon itt a megismerhetőséget, tehát kereshetőséget és a letölthetőséget értjük.

 

A szabadon hozzáférhető kulturális javak utolsó, (3) nagy alkotórészét a honlapok és a blogszféra anyaga alkotja. A keresőgépek például nem tudnának működni, ha ez nem volna információs közvagyon. Amit egy keresőgép eredményként felhoz, leggyakrabban ingyenes közjószág, a merítés pedig a közvagyonból történik – még akkor is, ha a motorok alapértelmezés szerint csak a honlapokban és nem a blogokban keresnek. 

Ez az információs közvagyon sajnos távolról sem meríti ki az emberiség digitalizált tudáskincsét. Gondoljatok például a szakmai folyóiratok anyagára – mutatott rá az előadásába belelendült Valgatha –, vagy a könyvkiadók által megjelentetett új könyvek tudásanyagára, vagy a múzeumok és magángyűjtők olyan anyagaira, amelyekért (a közzétételre hivatkozva) adókedvezményt vesznek igénybe. Ezekben a kultúrjavakban a keresőgépek nem tudnak keresni. Vagy ha mégis, a találatra csak hivatkozni tudnak, megmutatni már nem tudják azt. 

 

Az információs közvagyon alapjait az az elv teremti meg, hogy ez a munkaállomány – amely nem kevés munkával jött létre –, akárcsak a lejárt szellemi védettségű műalkotás, nem tartozik szerzői jogvédelem alá. Tehát bárki által szabadon hozzáférhető, ha – és ez egy nagy „ha” – tudomást szerez róla. Éppen ez az a pont, ahol a kibertérben ma mozgás, mozgolódás, helyezkedés és üzleti előkészítés, üzleti térfoglalás tapasztalható. Világos ugyanis, hogy jobb lenne, ha a keresés, a tanulás és az informálódás joga nemcsak az online tartalmakra korlátozódna, hanem mindenki rendelkezésére állna minden digitális anyag! Ezzel a történelemben első ízben tudná az emberiség kiheverni az ókori alexandriai könyvtár leégésének következményeit – mint ismeretes, az volt az utolsó hely, ahol a kor teljes tudásanyaga felhalmozódott. 

 

Nyomatékosan rá kell mutatni – tanította Valgatha –, hogy míg a tulajdoni védelem alá eső szellemi termékek az emberiség örökségének privatizált részei, addig a védelem alá nem tartozó nagyobb halmaz olyan köztulajdonnak tekinthető, amely nem állami kézben van, és nem is államosítás eredményeképpen jött létre. Erre a köztulajdonra pedig, az információs közjavakra, a világháló civil jellegének megőrzésével lehet vigyázni – szögezte le, és a szempárok úgy égették arcbőrét, hogy kezdte magát úgy érezni, mintha hordón szónokolna. Az információs közvagyon a (magyar) kibertér tartalommal feltöltésének – a bitkultúra fejlesztésének – legfőbb záloga. A nemzeti kulturális örökség, a könyv- és levéltárak, a közgyűjtemények, a jogtárak, a földhivatalok, valamint a földrajzi információ is mindmáig nyilvánosan hozzáférhető közvagyont alkotnak, amelynek digitális migrációja (beszkennelése, virtuális megjelenítése), tehát a hordozótól vagy a formátumtól független megjelenítése, olyan növekedési forrás, amely nonprofit üzemmódja mellett is az információgazdaság húzóereje. 

 

Azt lehet mondani, az ingyenesség jelenléte a gazdaságban valahogy a „fenntarthatóság” egyik összetevője, és ennyiben a zöldterületekhez hasonló védelemre szorul. Amiképpen például a madárvilág jelenléte mindig annak a jele, hogy az agrárszempontok összehangolása sikerült a környezet védelmével, azonképpen az ingyenesség is – mint a gazdaság egyik antropológiai állandója – mindig az élhető információs társadalom indikátora. 

 

A már körvonalazott alkotóelemek (1–2–3) mellett kulturális örökségünknek van egy további terjedelmi alkotóeleme is. A szellemi tulajdonjog ugyanis, ha fennáll is, mindig kompromisszum eredménye: egyfelől védi az alkotó lehetőségét arra, hogy megszerezze szellemi terméke lehetséges hasznait. Másfelől azonban a törvényhozó szándéka szerint biztosítani kell az innováció és az oktatás érdekeit, amelyek nem lehetnének meg, ha minden szellemi alkotás monopolvédelem alatt állna. Ezért a szellemi tulajdonjogok konstitúciója kivételeket állapít meg a privatizáció folyamatában, amelyeket a szabad „nonprofit használat” címszava alatt lehet összegyűjteni. Ennek értelmében szabad például az oktatásban – a széles értelemben vett innováció intézményrendszerében – lemásolni bármit. Senki nem akadályozhatja meg a szűkebb értelemben vett nyomtatáson túlmenő hasznosítást, így például a rádió- és televízióadások rögzítését. Nyitva kell hagyni ezt a szabad reprintlehetőségét a kritika, sőt akár a paródia számára is. Szintén legális a köteles példányok rendszere, amely a nemzeti könyvtáraknak adja meg a létalapját, valamint a jogtulajdonosoknak tűrniük kell a javak antikváriumi forgalomképességét. Az is tudvalevő, hogy csak olyan műszaki újítás kaphat védettséget, amelyet a szabadalmi hivatal könyvtárában a szabad tanulmányozás és továbbfejlesztés érdekében közzétesznek. Mindezek a kivételek megalapozzák a korlátozott nonprofit használat egy vékony szeletkéjét, amellyel tovább hízik a virtuális közjavak halmaza.

 

Az internetes Új Gazdaság nagyban hozzájárult ahhoz, hogy érzékenyebbek lettünk az újfajta köztulajdon iránt. Az érzékenység jele az is, hogy globális civil kezdeményezés igyekszik megakadályozni a szellemi tulajdonjogok kezelőit abban, hogy a digitalizált tartalmak jogvédelmét titkosítással próbálják meg elérni, hiszen ezen a módon megszűnik a „nonprofit hasznosítás” eddig élvezett lehetősége. 

Ez a nagyobb figyelem ugyanakkor oda is vezet, hogy ma már a gyógynövényekre alapozó ingyenpatikák és hagyományos gyógymódok is szellemi tulajdonnak tekinthetők, tehát privatizálhatók. WTO-egyezmény rendelkezik arról, hogy a szabadalmihoz hasonlítható jogi védelem alá helyezhető az úgynevezett hagyományos, illetve népi tudás. Ez elsősorban a fejlődő országoknak jelent nagy anyagi előrelépést, de nálunk is számos olyan természetgyógyászati eljárás létezik, amelyek így nemzetközi karrier elé nézhetnek. Az információs közművek jól ismert fogalma mellett arra is figyelnünk kell tehát, hogy az információs társadalom egyik nagy ígérete, az információs közjavak körének bővülése is kézzelfoghatóbb valósággá váljék – fejezte be e felhívással hosszúra nyúlt mondandóját a vállalkozó.

 

A pszichodráma résztvevői izgés-mozgás és pisszegés, a szokásos közbevágások és okoskodások nélkül, lenyűgözve hallgatták az okfejtést. Itták Valgatha szavait, mert nyomában gondolatilag újjászülethettek, és az állami tulajdon jövőjét érintő fontos, szinte mindenkit érdeklő közpolitikai kérdésben a gyakorlati cselekvéshez is iránymutatást kaptak. Felderengett, hogy a privatizációval kapcsolatban tiszta népbutítás „kiárusításról” beszélni, mert a köztulajdonra törvénykezéssel mindig ráteheti az állam a szőrős mancsát és kipótolhatja eladott javait. 

 

Alapvetően azonban korunk egyik eddig kevéssé reflektált főtendenciájára lettek most figyelmesek, az intézmények, szellemi javak és kulturális alkotások digitális migrációjára és az így megszülető boldogságosan hatalmas digitális közvagyonra, annak ingyenességére lettek érzékenyítve. E migrációval (tehát az internetes hozzáféréssel), pedig nagyságrendekkel nő a közkönyvtárak, közgyűjtemények és minden más kulturális-információs közjószág társadalmi hasznossága. Ráadásul az online világban a hozzáférésben megnyilvánuló esélyegyenlőtlenség sem tűnik olyan súlyosnak, mint a hús-vér világban, ahol az utazás és a belépődíjak alaposan megszűrhetik a tényleges hasznosulást.

 

Az emberiség tudásvagyonához való hozzáférés eddig kevéssé került a figyelem középpontjába, mert szóba sem jött, hogy valaki a számára elérhető könyvtáron, lemezmennyiségen, filmtáron, múzeumkvantumon és képarchívumon kívül esetleg mindenre kíváncsi lehet, esetleg a teljes halmazból meríteni kívánhatna (például egy keresőgépes lekérdezés kapcsán). A teljes tudáshalmaz digitalizálásától még messze vagyunk ugyan, de a dolog távolról sem elérhetetlen, és a nyelvi korlátok is egyre lazíthatóbbak. Végül is ma már hosszabb ideje szinte minden, ami keletkezik, számítógépen íródik, fényképeződik és rendeződik. Nagy erőkkel folyik az államélet írásalapú adatai számítógépes hozzáférhetőségének megteremtése a polgárok nyugdíjaktáinak beszkennelésétől a levéltárakba selejtezett belső hivatali anyagok levilágításáig.

 

Érezték, hogy a szabad hozzáférhetőség szempontjából már keményebb dió, és itt ez a lényeg, hogy az emberiség felhalmozott öröksége információs közvagyonként szabadon olvasható lesz-e, vagy fizetni kell érte; a funkcionalitásukban meghatványozódott kulturális javak közjószág maradhatnak-e, vagy sem. Az világos, hogy a szerzői jogvédelem alatt álló műveket nem lehet minden további nélkül feltenni az internetre (akadálymentesíteni). Ez új, érdekes fényben tünteti fel azt a réges-régi kompromisszumot, amellyel a kiadóvállalatok egyáltalán engedélyezték, hogy a birtokukban álló művek közkönyvtárakban szabadon hozzáférhetők legyenek. Vagy antikvárforgalomban, csökkent áron beszerezhetők legyenek, amelyet, ha eltűrnek, szintén lemondanak forgalmuk egy részéről.

 

A jámbor pszichológusoknak arra az egyetértésben megfogalmazott következtetésre jutottak – ezen a speciális területen megszűnt tehát a való világ ideologikus meghasonlottsága az állami tulajdon megőrzését kívánó „globofóbok és nemzeti szocialisták”, illetve az üzleti lehetőségeiket az állami beavatkozástól féltő „plutokraták” között – hogy az üzletember legjobban teszi, ha nemcsak spekulál az információs közjavak megőrzéséről és szaporításáról, hanem anyagi lehetőségeinek és üzleti kapcsolatainak határai között megkísérel valamit tenni is értük. Javasolták egyben, hogy a digitalizálás lényegét jelentő szkennelést, amely ma indokolatlanul szakmunkának számít, munkanélküliek bevonásával végeztesse, akik a szkennert kezelő szakmunkás keze alá dolgozhatnak azzal, hogy lapoznak, illetve hordják-viszik a levilágítandó tárgyakat, régi újságokat, könyvtári könyveket, múzeumokban tartott műalkotásokat.