Hetvenkilenc évesen, amikor felkérnek majd, hogy írjam meg saját életrajzomat, tényekkel, hangulatokkal gazdagon tűzdelve, elsőként azt fogom papírra vetni: remek móka volt!

Gyerekként nagyszerű mulatság volt bunkerezni a patakparton, jégpályát locsolni a járdára, és másnap fekete monoklival ijesztgetni az óvónőt. Vicces volt rozoga biciklivel úgy száguldani, hogy copfom vízszintesen állt nyakszirtem tövében. Macskát pelenkázni és babakocsiba kényszeríteni, slaggal játszani a hőségben, jégtéglát önteni s abból várat építeni, damaszt terítőből sátrat álmodni.

 

Szép volt görkorcsolyázni, sítáborban felügyelet nélkül pezsgőt inni, lopott csóktól órákon át szédülni. Kémi órán levelet, naplót írni, moziba járni, felelős kutyatulajdonosként etetésről, szőrbontásról gondoskodni.

 

Később remek volt érezni, hogy a tudás valóban értékes, felemelő volt kiválónak lenni, idegen nyelvet beszélni idegen városban. Vicces volt a szüleimmel barátként beszélgetni, Édesanyámmal színházba, hangversenyre járni.

 

Furcsa volt pár tízezerért hosszú napokat dolgozni, lehetetlen a Nemtörődömök, Léhák, Nyalka Okoskodók köreiben forgó fejjel igazat keresni. Élvezetes volt idősebb külföldi kollégák tapasztalatairól hallani, új ötleteket keresni, milliós programokat vezetni.

 

Nem volt mulatság áldott állapotban várakozni, tűkkel szurkált, vérző karral járni. Keserves volt hányni nem tudni, a bőrömbe alig elférni, a tűsarkú cipőimet a legfelső polcra száműzni. Képekkel, hangokkal, szavakkal nem reprezentálható Anyává lenni. 

 

Ez egy funkció, az agyban. Hátul, alul, ahol a gerincvelő megérkezik, van egy gomb. Egy kapcsoló. Az van fölé írva: Anya. Ha a magzat megszűnik magzatnak lenni, világra jön, esetleg világra húzzák, ez a gomb benyomódik. Örökre. Nem lehetséges visszakapcsolni, vagy áramtalanítással megpróbálkozni szüneteltetni a funkciót. Ez így marad, és a nő átlép egy másik feladatrendszerbe, egy súlyosabba, egy éjszaka háromszor felriadóba, egy aggodalmas, soha nem szűnő féltés és gondoskodás rendszerébe.

 

Az írás? Huszonhat lehettem. Azt hittem, hobbi. Csak valami, mint a fényképalbum ragasztgatás, pedig már digitális minden, a fotók is. Tévedtem. Szerelem. Ez kevés. Szenvedély. Egy ragadós, édes, jó minőségű rágógumi. Vagy még inkább hortenziamocsár. Amibe bele kell taposni, mélyen, ott időzni, szippantani az illatot, lesni a virágzat több száz féle színét, a levelek és szirmok méretét, redőzöttségét, a szélek cakkjait. Mert annyi minden lehet egy könyvben is. Vigasztalás, bátorság, válasz. Vagy éppen kérdés, ami nyugtalanná tesz. Képek, személyek, amik csak az én fejemben élnek, egyszeri és megismételhetetlen módon. Mert 2040-ben Raszkolnyikov más. És négy éve Emerenc is különbözött. Amikor kételkedsz a szerelemben, Florentino Ariza nem ugyanazt jelenti, mint fényes házasságban. És amikor kedvetlen vagy, Aromó nem csak egy figura, hanem maga a válasz a fel nem tett kérdésekre.

 

Az olvasás, de inkább az írás békés feszültség, kiszakított pillanat, kíváncsiság, toporzékoló ötletek, gondolatok cicává szelídítése. Történeteimet őrzöm, képeim, metaforáim a stelázsi papíron üldögélnek, várják, hogy sorra kerüljenek. Mert sorra fognak. És egyre sokasodnak, valószínűleg valamiképpen osztódnak.

 

Természetesen még ötvenegy évem van, hogy az írásom kerek legyen. Addig még számtalan esemény, körülmény formálja sorsom. Ellenben az értékeim, a céljaim már kikristályosodtak. Persze érlelődnek, mint egy szép cabernet sauvignon, de mélyen, belül, az üveg alján mégiscsak ugyanaz marad: tanulni akartam, tapasztalni, megismerni és érteni a körülöttem fonódó mindenséget, a megismerhetetlen érthetetlent. Emberek között ember akartam lenni, aki ha hetvenkilenc évig itt felejtik, hagy önmaga után egy kis csillagport, varázslatot, mókát, gondolatokat.