Egyetlen területen azonban, az atlanti kapcsolatokra vonatkozó külpolitikában, a jó szemű (és Venusként Marsot kereső, Amerikára nyitott) Fanni nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a nagyhatalmi ambícióitól nem teljesen megszabadult Franciaország és a józan Európa érdekei alapvetően divergálnak. Már hosszabb ideje ismeretes, hogy a franciák a németekkel karöltve igyekeznek az európai integráció motorjává válni, az ő mindenkinél mélyebb együttműködésükkel, integrálódásukkal jó példát mutatni. Ez nincs is senkinek ellenére mindaddig, amíg igaz, hogy ami jó a francia vállalatoknak, jó lesz a többieknek is… Legfeljebb a britek moroghatnak, mondván, őket miért hagyják ki, de ezt el lehetett intézni azzal, hogy „tetszettek volna szorosabban velünk tartani”. 

 

 

 

Mármost a közös európai kül- és biztonságpolitikát kétféleképpen lehet elképzelni és végrehajtani: konszenzusos alapon vagy pedig az egyik európai nagyhatalom (reálisan ez csak Franciaország lehet) rásegítéseként. Ez a két dolog – bár választható – össze is tartozik, miként a BKV-ellenőrök munkájához szakmailag indokolható módon hozzátartozik a bliccelők megalázása. Az utóbbi rásegítéses minta, ha kizárólagossá válik, Fanni számára ugyanakkor kimerítette a nagyhatalmi önzés fogalmát. Számtalanszor bebizonyosodott ugyanis, hogy a külpolitikában Franciaország arra használja fel szorosabb értelemben Németországot, tágabb értelemben a „Karoling” Európai Uniót (a tizenöt régi tagállamot), hogy politikája kiterjesztéseként, annak hátszeleként szolgáljanak. És ez a politika, hogy, hogy nem, rendre Amerika-ellenes ízű. Az arrogáns európai Amerika-ellenesség például ott kezdődik, amikor washingtoni héjákról kezdünk beszélni. Vagy amikor mint „puha hatalom” megkülönböztetjük magunkat Amerikától, a „kényszeresen” furkósbotot használó másik nagyhatalomtól. Vagy amikor a határainkon dörömbölő európaiak, így mindenekelőtt a törökök, ukránok és örmények perspektivikus uniós felvételét amerikai fellazításnak tudjuk be, amely az unió cselekvőképességének aláásására irányul. 

 

Ha azonban ez a rokonszenves ország, akkor is kitart az egyénieskedő elhatárolódás mellett, amikor már patakokban folyik a terrorizmus ontotta vér, akkor egy politológusnak arra kell gondolnia, hogy bizony újrakezdődik a világban az egyensúlyi politika. Újra szemben álló szövetségi rendszerekbe csúszhatunk, s most vetjük el a következő nagy katonai tömb és történelmi konfrontáció magvait. Franciaország, Németország, Oroszország és az állig felfegyverzett, ellenségessé hevített Kína lesz az egyik oldalon, illetve Amerika, a britek (ennyit az „Európai Unió” jövőjéről) Japán és India szemmel láthatóan a másik oldalon – hogy csak a fejeseket említsük. Hja, és még valami az eszkatologikus látomásokból: a 19. század elején az amerikai függetlenségi háború veszteseinek szecessziójával (kivándorlásával) megalakult Kanada tovább hízhat a makacsul liberális irányba szavazó új-angliai és csendes-óceán parti államok elkeseredett új emigránsaival … 

 

Ha a mai francia politikával ellentétben Európa elfogadná, hogy kell vezető szerep a mai veszélyes világunkban, és beérné a másodhegedűs szerepkörével – spekulált az européer politológus nő –, akkor a szélárnyékban még gazdagabb lehetne, maradna ereje erőteljesebb kultúr- és szociálpolitikát folytatni (végül is ez utóbbi különbözteti meg leginkább Amerikától). A másodhegedűsségre korlátozott szerepkör körülbelül annyit tesz, hogy a 45 000 európai diplomata (sic!) krízishelyzetekben megpróbál közvetíteni és a segélyekkel nyomást gyakorolni, a tűzvonalban pedig Amerika áll a katonáival. 

 

Kevesebb mint 3 000 amerikai diplomata működik a világban, és 2-3 × 45 000 katonával együtt ez már elég a legtöbb háborús tűzfészek kioltásához. Tudvalevő ugyanakkor, hogy az eurodiplomaták siserahadánál létezik egy még népesebb ballaszt is az unióban: míg a tolmácsok száma a tényleges szükségletet tükrözi, a fordítóké presztízsszükségletek függvénye. A fordítók népessége megállíthatatlanul növekszik, ahogy a kis nyelvek mellett újabban a kisebbségi nyelvek, mi több, az újjáélesztési kísérleteknek alávetett nyelvek is hivatalos nyelv státusára pályáznak (mindig mindent le kell majd fordítani ezekre is). 

 

Visszatérve a másodhegedűs szerepére, ha Nagy-Britanniának már évszázadnyi ideje jól fekszik a másodhegedűs szerepköre a nagy testvérrel szemben, miközben nála van az ész és a diplomáciai tapasztalat, a másiknál pedig az erő, nos, akkor Fanni inkább ezt a paradigmatikus munkamegosztást ajánlja Európának, nem pedig a francia mintát. A francia minta ugyanis, ha még sokáig hatni tud, csak oda vezethet, hogy kicsorbul az egymásnak feszülő két fegyver, s ezzel esélyt kaphatnak az alternatív (demokrácián kívüli) hatalmi törekvések a világban. 

 

  Másodhegedűs

 

És még egy utolsó Fanni-féle érv a másodhegedűsség előnyeiről: a valóban közös európai külpolitika azért is szinte feloldhatatlan apóriákhoz (lásd Glosszárium) vezet, mert az európai kormányok soha (de legalábbis az integráció utolsó, betetőző lépéséig) nem fogják feladni diplomáciai karukat, a nemzeti akaratképzésnek ezen egyik legrégibb intézményét. Ha pedig egy napon mégis feladnák, ott maradnak még a nemzetbiztonságinak becézett saját külön bejáratú információs szolgálataik. Mivel az információ hatalom, erről lemondani és a szolgálatok siserahadát összeurópai szintre emelni igen nehéz.

 

E megfontolások alapján rajzolódott ki számára a magyar perspektíva, ennek átélése tette lehetővé, hogy párhuzamokat leljen a történelmi magyar és a mai palesztin politikai cselekvés között. Mindenekelőtt lehet említeni, hogy sem a magyar hadsereg, sem pedig valamely arab hadsereg nem nyert háborút emberemlékezet óta. (Valójában soha). Ott van aztán a szimbolikus politizálás egyik szent tehene, amely szembeötlően közös a két népben: mindketten alaposan isznak a temetések-újratemetések politikai mákonyából. Közös továbbá, hogy a politikai középutasság és a militáns szélsőségesség között gyakran lebegtetik az átmenetet. Ott van aztán a háborús vereség feldolgozásának elmaradása (pedig senkinek nincs nagyobb gyakorlata a vereség kultúrájának ápolásában) és az ennek következtében beálló kórisme: a múlttal szembenézés képtelensége és a múlt egy balszerencsés korszakának elmaradó lezárása. Hetykeséggel folytatni, de azt, hogy valahol utat tévesztettünk, soha be nem ismerni – megdöbbentően közös a két nép lelkében. Az arab ködevés versus reálpolitika párfogalma is jól leképezi a magyar történelem 48-as/67-es dichotómiáját, amely számmisztikailag sejtelmes módon megegyezik a palesztinok hisztériájának sorsszámaival. Ezzel azonban véget is érnek a párhuzamok – a népességfogyástól sújtott magyar nép kárára. Minden vesztes háború és politikai megszégyenülés ellenére ugyanis a palesztinok életereje duzzadóban van. 

 

Fanni magyaros nyugatosságának alaposságára pedig jellemző, hogy azon kevesek közé tartozott, akik nem annyira a választások elmaradozásában keresték eredeti hazája és a tágabb értelemben vett arab világ lemaradásának okait, inkább a civil társadalom hiányában. Szűkebb egykori hazája politikai hisztériáját, amely az őrjöngő erődemonstrációkba fulladó pol-szeánszok és a gyűlölet szocializációjának eredménye, azzal próbálta gyógyítgatni, hogy valahányszor egy hadúr elbődült a „mártírok ezreinek” várható bevetéséről, ő pénzt utalt a kisszámú, megbecsült palesztinbarát értelmiségiekből álló úgynevezett Vasárnapi Körnek, melynek tagjai hasonlóan gondolkoztak a közel-keleti alapkérdésekről, s azután konferenciasorozaton terjesztették politikai meggyőződésüket. Legutóbbi ülésük vezérmotívuma az volt, nem szabad megengedni, hogy a palesztin nép, mely minden politikai és civil irányítás híján önmozgással rendelkező fegyveresei markában vergődik, a törökök kurdjainak sorsára jusson. A fegyveres ellenállás legfőbb mozgatóereje az, hogy munkát tud adni és ennek révén középosztályi szintre tudja emelni az amúgy nincsteleneket. Amíg ez az ezerkarú-ezerfejű hidra él, nem fogja holmi békemegállapodásért cserében feladni egzisztenciáját. Ehhez anyagi forrást termeteni pedig az olajövedelmek tőszomszédságában nem probléma. A mindennél előbbre való nemzetpolitikai feladat tehát abban áll, hogy – választott politikai intézmények segítségével – civil irányítás alá vonják őket. Elkötelezettségével és különösen a pénzküldéssel Fanni megszegett egy hallgatólagos egyezséget – a politikai akaratnyilvánítás mellőzését –, amely még szülei migráns éveinek nyitányán köttetett.

 

 

 

 

 

Következő ülésszakára a konferencia azt a célt tűzte maga elé, hogy kommunikációs irányelveket dolgozzon ki, amellyel felvehető a harc a cionisták legutóbbi, a béke megállapodás Jeruzsálemről szóló egyezségét megalapozni kívánó propagandaakciójával szemben. Fanni kapta a feladatot, hogy részesítse megfelelő válaszban e mesterségesen beállítottnak tekintett tényállításokat. 

 

1.) A zsidó nemzet és Jeruzsálem

-  Izrael Krisztus előtt 1312-ben vált nemzetté, 2000 évvel az iszlám megszületése előtt.

 -  Amióta i. e. 1272-ben a zsidók elfoglalták az országot, legkevesebb ezer éven át tartani is tudták. Folyamatos jelenlétük pedig 3300 évre tehető! Az arab hódítás i. sz. 635-ben következett be, és vagy 22 évig tartott. Az újkori Jeruzsálemben, ahol sohasem szűnt meg a zsidó folytonosság, már 1870 óta túlnyomó többségében zsidók élnek.

 - Jeruzsálem több mint 3300 éve a zsidó nép fővárosa, ugyanakkor sohasem volt arabok vagy muzulmánok fővárosa. Újabban a mohamedánok Mekka és Medina után a harmadik legszentebb helyükként emlegetik. Ezt az önkényes besorolást az európai média is kritikátlanul átveszi. Valóságos súlyát jobban megítélhetjük, ha tekintetbe vesszük, hogy 1948-ban, amikor Jordánia megszerezte a várost, eszébe sem jutott fővárosává emelni, arab vezető pedig 19 éven át nem látogatott el oda.

- A Tanach, a zsidó Szentírás 700 alkalommal említi Jeruzsálemet, a Korán, a muzulmán Szentírás azonban egyetlenegyszer sem tesz említést róla.

-  A babilóni fogság idején is maradt otthon kevés számú zsidó, a római kor szétszóratását követően is élhettek tovább helyben családok, amelyek folytonosságot biztosítanak a zsidó jelenlétnek az Ígéret Földjén. 

-  Dávid király alapította Jeruzsálemet, Mohamed egyszer sem járt ott.

- A zsidók Jeruzsálem felé fordulva fohászkodnak, a muzulmánok pedig Mekka felé (ami sokuknak azt jelenti, hogy éppen hátat fordítanak Jeruzsálemnek).

 

2.) Arab és zsidó menekültek

- 1948-ban az arab vezetők biztatták falvaik elhagyására a palesztinaiakat. A legtöbb „menekült” egyáltalán nem is találkozott izraeli katonával. Az arab országokban élő zsidókat ugyanakkor kemény üldözéssel és kézzelfogható kisajátításokkal kényszerítették ki házaikból, vagyonukból. 

- Mintegy 630 000 arab hagyta el Izraelt 1948-ban. Ennél több zsidó menekült érkezett később az arab országokból, házat-vagyont hátrahagyva. Ez az elfelejtett egymillió eddig nem támasztott kárpótlási követelést odaveszett vagyonáért. 

- Az arab menekülteket szántszándékkal nem integrálják a fogadó országok, jóllehet a legtöbb arab ország népességében szegény, anyagiakban pedig gazdag, területe pedig beláthatatlanul nagy. A második világháborút követő időszak 100 millió menekültjéből csak az arabokkal történt meg, hogy nemzettársaik nem fogadják be őket. Izrael gyorsan integrál minden menekültet, jóllehet területe igen szűkös.

 

3.) Az arab–izraeli konfliktus

- 22 arab ország van a palesztinokkal együtt. Ezzel szemben csak egy zsidó ország létezik.

- Az arab országok öt háborút indítottak – és mindet elvesztették. Ehhez képest a legendás 20. századbeli német revansizmus sápadt erőlködés volt. Izrael valamennyi esetben önvédelemből cselekedett, és győzött. 

-  A PFSZ alapítóokmánya mindmáig Izrael Állam eltörlésére szólít fel, a palesztin közpolitika pedig hemzseg azoktól a lépésektől, amelyek célja a totális megsemmisítés.

- Izrael a legutóbb 1993-ban kötött megállapodásuk alkalmával a palesztinoknak adta a megszállt területek közül a Jordán nyugati partjának zömét, a palesztin hatóságot autonómiával és fegyverekkel látta el. Azóta Gázát is kiürítették. Ma a palesztin hatóság több katonát tart hadrendben, mint a kanadai hadsereg. Megszállásról ennyiben nem beszélhetünk tovább, legfeljebb az államhatárok ideiglenességéről. 

- 1967 előtt, a jordániai uralom alatt a jeruzsálemi szent helyeket megszentségtelenítették, és nem engedtek zsidókat a közelükbe. Az izraeli hatalom természetesen megőrzi és hozzáférhetővé teszi a muzulmán és keresztény szent helyeket.

 

A nem kevés békére vágyó és progresszív palesztin életérzése abban foglalható össze, hogy a palesztin bosszú magvetői az erőszak teológiájával „törököt” fogtak, és ez a a török egyelőre nem ereszti ki őket az erőszak bűvöletéből. Régebben az ilyesmit permanens forradalomnak nevezték, manapság – ideológiai távlatok híján – pontosabban be lehet határolni, hol követték el a palesztin katonai tervezők végzetes stratégiai hibájukat: a kődobálós felkelés militarizálásával. A totalitárius halálkultuszból már csak úgy nyílna taktikai visszalépés számukra az erőszakmentes ellenálláshoz, hogy ez bizony a vereség beismerésével lenne egyenértékű. Erre pedig a hiszterizált társadalom még nem képes. 

 

A Fannira kiszignált kommunikációs feladatot arra a középponti elemre kívánták felépíteni, hogyan adatolható a korai cionista mozgalomnak az a jelszava, miszerint „Palesztina egy nép nélküli ország, egy ország nélküli nép számára”… Ezt felmutatva azután igyekeztek az 1917-es Balfour-nyilatkozatot (Palesztina a zsidó nép nemzeti otthona) úgy bemutatni, mint minden rossz forrását. Ebből egy könnyű spinnel levezethető aztán az ottomán időszaktól induló zsidó földvásárlások érvényességének megkérdőjelezése is. Fanni magában mindezt légvárnak minősítette.* Két javaslatot fogalmazott meg, egy tréfásat és egy komolyat. Tréfásan felvetette, hogy a muzulmánokra kötelező liturgikus imairányt  célszerű lenne központilag megváltoztatni, ha már egyszerre ilyen fontos lett ez a város. 

De régóta dédelgetett egy mélyenszántó, eredeti gondolatot is arról, hogy Jeruzsálemet a béke érdekében nem annyira felosztani kellene, mint inkább újradefiniálni… Ezért elvállalta a projektet, még ha kollégái a „harmadik iszlám szent hely” szöveg hamis bűvöletében éltek is. Ezt a politikai kommunikációs feladatot, mint annyi más palesztin diplomáciai manővert, az értelmiségi kör francia külügyi forrásokból finanszírozta. Franciaország az 1920-as San Remó-i mandátumfelosztási egyezség óta, majd annak a genfi Népközösség általi 1922-es megerősítése óta igyekszik olyan színben feltűnni, hogy az arabok szemében előnyösen különbözzék az angoloktól.