A délnyugat-kínai Yunnan és Szecsuán tartomány határán van egy varázslatos hely, ahol a mosuo népcsoport él. Férfiszempontú megközelítés szerint matriarchátusnak neveznénk a társadalmi berendezkedésüket, de szerintem egyszerűen csak a természetes emberi létezés belső törvénye szerint élnek, amiben nincsenek rangsorolva a nemek. A nők és a férfiak nem élnek az általunk hagyományosnak gondolt házasságban. A nők saját családjukban élnek, három generáció együtt. Szerelmi kapcsolataikat kizárólag érzelmi megközelítések motiválják. A férfiak a nőket azok saját házaiban látogatják, és kapcsolataik teljesen életképesek, akár hosszútávon is. A mosuok nem tartanak fent kihűlt szerelmi kapcsolatokat, de ez nem akadályozza meg őket a gyermekek nemzésében, akik az anyák házában és nevelésében nőnek fel, és az apák örömmel látogatják őket és foglalkoznak velük. A szerelem nem ismeretlen fogalom, hanem életük szerves része. Viszont ismeretlen a nemi erőszak. A férfiak nem érzik helyzetüket megalázónak, sőt, nagy megbecsülésnek örvendenek az asszonyok közöttött.

 

A mai Műhelyben Komjáti Natália esszéjét adjuk közre, amely  egy iskolai feladat kapcsán született. 

 

 

"Ha a házasfelek nem élnének együtt, a jó házasságok gyakoribbak lennének." 

 

A mondat Friedreich Nietzsche tollából származik, ha hihetünk az internetnek. De akár hiszünk, akár nem, ha végiggondoljuk saját tapasztalatainkat és irodalmi élményeinket, keserűen is, igazat kell adjunk Nietzsche-nek. Ebben a tekintetben legalábbis.  

  

  Az a kultúra, amelyben élünk, és amelyik jelen van a világ jelentős részén, még mindig ragaszkodik a házasság intézményéhez, és a felek együttéléséhez, de ha nem, a kapcsolatok akkor is a ki nem mondott, vagy írásban rögzített kényszerek, szabályozások hálójában vergődnek vagy múlnak ki dicstelenül.  Ez nem csak a párkapcsolatok területén nyilvánul meg; az élet minden területe agyonszabályozott, s amíg ez így van, hogy is szerethetnénk szabadon. Lehetne az örömteli változások első fecskéje az, hogy a  párkapcsolatokat felszabadítjuk a több ezer éves rabságból.

 

Meggyőződésem, hogy Isten áldása nem a templomi orgonák felcsendülésével, az egyház közreműködésével vagy éppen az állam jóváhagyásával tevődik a kapcsolatra. Isten áldása bennünk van, mindegyikünkben, s ha egy kapcsolat áldásos módon működik, az hitelesítés nélkül is kiállja a próbát. Sőt, ekkor tudna kibontakozni igazán: a saját útján járva, szabadon fejlődve,  majd ha úgy adódik, békében elmúlva.  Lehetne példa erre a fiatalok szerelmi élete, amit még nem kötnek béklyóba az elvárások; megismerik egymást, és együtt vannak, ha jó ez nekik. A fő probléma az, hogy az ember fél a szabadságtól, hogy úgy mondjam, ez "Az ember tragédiája".

   

 Most, ha már itthon vagyunk, fel is idézhetjük Madách művét, amiben a hazai viszonyok még ma is tükröződnek. Éva alávetettsége az egész művön végigível, akkor is, ha néhány színben Madách vonzó, egyedi tulajdonságokkal díszíti az asszonyt. 

 

Magyarországon nagyon erős a férfiközpontú szemlélet az élet szinte minden területén. Így van ez annak ellenére is, hogy a felszínen olyan jellegű publicisztikák jelennek meg, amik arról szólnak, hogy megváltoztak a férfi és női szerepek, és ez mennyi hátránnyal jár mindkét nemre, egészen addig a feltevésig, miszerint a férfiak idő előtti elhalálozásában is ennek betegítő hatása játszik szerepet.

 

Ebben a rövid eszmefuttatásban nem szeretnék azzal foglalkozni, mi minden betegítő tényező leselkedik a nőkre (nem csak leselkedik, hanem hamm! be is kapja őket), és így összevetni, melyik félnek sikerül rosszabbul kijönni ebből a helyzetből, de azt fontosnak tartom elmondani: a férfiak nem attól kapnak infarktust vagy rákot, hogy a nőknek szavazati joguk van, vagy magasabb jövedelemmel bírnak, esetleg attól, hogy végre ki merik nyilvánítani elvárásaikat. A férfiak is csak ugyanattól betegszenek meg, mint a nők: a bürokratikus társadalom rájuk nehezedő súlyától, az élelmiszeripar kísérletező kedvétől − és hosszan lehetne még az okokat sorolni.  A nő szabadsága, szabad véleménynyilvánítási, önrendelkezési (testi és lelki) joga, vagy joga az önálló, önfenntartó élethez egy lehetséges majdani, valóban szabad és egészséges társadalom alapja. Itt szó nincs arról, hogy a nő a férfi fölé szeretne kerekedni, vagy férfivá válni, ahogy néhányan látják ezt. A nő nő szeretne lenni, aki ember, ugyanúgy, mint egy férfi, elsősorban ember. Abban a társadalomban, ahol a feminizmus sértő szóként jelenik meg, ami ellen a nők is igyekeznek védekezni, világos, hogy hányadán állnak a dolgok. Abban a társadalomban, ahol bebörtönöznek egy szülészt mondvacsinált okokkal, mert végre valóban a nők érdekeit képviseli egy olyan fontos kérdésben, mint az önrendelkezés, még nagyon messze állunk attól, hogy a párkapcsolatok oldott, szabad módon jöhessenek létre, és szűnhessenek meg.  Itt természetesen nem az önkontroll nélküli partnerhalmozásra gondolok, de ez nyilván egy belsőleg szabályozott dolog lehet csak, erre sem lehet külső kényszerekkel hatni, mint látjuk. József Attilával szólva: "Az én vezérem, bensőmből vezérel".

 

 

Persze, ha megfordulunk internetes fórumokon, ijesztő látni azt, hogy nők − persze nem általában minden nő − hogyan vélekednek nőtársaikról. Ilyenkor nem lehet csodálkozni azon, ha a férfiak szeretnének bennünket beszabályozni, hiszen saját nemünkben is bőven van "aki együtt ordít a farkasokkal". A hagyományos falun végigvesszőzést, az arab világban most is szokásos megkövezést a mi kultúránkban most az internetes fórumokon lehet megtapasztalni. Bármely kérdés merül is fel, ami a valóban megélhető szabadságról szólna, azonnal akadnak, akik a fennálló rend nevében ítélkeznek. Ilyenkor úgy érzem, nem kell kosztümös filmekkel a középkorba repülnünk: most is láthatjuk, hogy egy nyilvános akasztáson, kik állhattak az első sorokban.

  

 Ahhoz hogy végre szabadon szerethessük egymást, előbb az embernek, mint szuverén lénynek kell felszabadulnia abból a bonyolult mintázatból, amit a társadalom nevű, nem létező gépezet rákényszerít. Férfiként és nőként is ez a szabadság, ami számára elhozza a megváltást. Olyan, hogy társadalmi érdek szerintem nem létezik, főleg ha szembe megy ez, az egyén érdekeivel. A társadalom egyének sokasága, a társadalom boldogsága az egyének boldogságán múlik. Az ember boldogságán, nőként, vagy férfiként. 

 

Nagyon régóta túlmisztifikáljuk ezt a csoportmániát; ideje lenne megtalálni benne magunkat, és ráismerni, hogy a többiek is emberek. Kibújni a társadalmi szerepek mögül, és megtanulni újra élni, amíg nem késő. Amikor éppen nyakig voltam az első házasságom válóperében, láttam a tévében egy ismeretterjesztő filmet Kína egy viszonylag elszigetelt fennsíkján élő mini társadalomról, amelynek sajátos világa léleksimogató. A délnyugat-kínai Yunnan és Szecsuán tartomány határán, 2690 méterrel a tengerszint felett van egy varázslatos hely, ahol a mosuo népcsoprt él, régi hagyományai szerint. Férfiszempontú megközelítés szerint matriarchátusnak neveznénk a társadalmi berendezkedésüket, de szerintem egyszerűen csak a természetes emberi létezés belső törvénye szerint élnek, amiben nincsenek rangsorolva a nemek. A nők és a férfiak nem élnek az általunk hagyományosnak gondolt házasságban. A nők saját családjukban élnek, három generáció együtt. Ez a gyermeknevelés szempontjából nagyon kedvező megoldás − és az anyós-probléma sem létezik.

 

A fiúgyermekek, ha felnőttek, önálló életet kezdenek. Szerelmi kapcsolataikat kizárólag érzelmi megközelítések motiválják. A férfiak a nőket azok saját házaiban látogatják, és kapcsolataik teljesen életképesek, akár hosszútávon is. A mosuok nem tartanak fent kihűlt szerelmi kapcsolatokat, de ez nem akadályozza meg őket a gyermekek nemzésében, akik az anyák házában és nevelésében nőnek fel, és az apák örömmel látogatják őket és foglalkoznak velük. A szerelem nem ismeretlen fogalom, hanem életük szerves része. Viszont ismeretlen a nemi erőszak.

 

A férfiak nem érzik helyzetüket megalázónak, sőt, nagy megbecsülésnek örvendenek az asszonyok között, akik nagyon barátságosak. Egyszóval mindenki nagyon nyugodt. Persze, a külvilág lázas érdeklődésével együtt a nyugati kultúra is lassan becsorog az életükbe, ami talán felőrli ezt a békés szigetet, pedig saját kultúrájuk teljesen életképes, színes. Szépek, igényesek a népviseleteik, házaik belső berendezése. A harmónia életük minden részét belengi a varázslatos Lugu tó partján. Olyan ez, mintha a Jóisten megőrizte volna ezt a kis paradicsomot, mint egy mintakertet. Nem csodálkozni kellene odajárnunk, hanem tanulni tőlük.

 

Már hallom is, ahogy az önkéntes inkvizítorok kórusban azt kiabálják, hogy önző vagyok és megfeledkezem a gyermekek érdekeiről. Meg azt is, hogy az elvált anyák gyermekei kriminalizálódnak a legkönnyebben, hogy rosszabbul teljesítenek az iskolában. Meg a statisztikákat, amelyek csonka családokról beszélnek, és még sorolhatnám. Nem hiszek ezekben a dolgokban, mert nem ezt tapasztaltam. A természet, vagy az Isten, mindenkinek a kedve szerint, a gyermeket az anya méhébe helyezte, hogy ott növekedjen, biztonságban. Amikor innen kikerül, az anya ölelésébe tér, anyjából táplálkozik, mellette növekszik békében és biztonságban. Az elvált anyák gyermekei nem a váláskor, hanem azután szoktak összeroppanni, hogy egy számukra idegen férfi költözik az otthonukba, és megpróbálja kialakítani a saját elképzelései szerinti családot. Az elvált anyákon nagy a társadalmi nyomás, hogy kerítsenek maguknak egy férfit, aki hajlandó együtt is élni velük, mert a társadalom az egészséges családot csak így tudja elképzelni. És itt vannak a megélhetési problémák, amik szintén sokszor méltatlan helyzetbe hozzák a nőket. 

 

Vannak persze fejlett nyugati országok, ahol nem elképzelhetetlen, hogy egy egyedülálló anya képes legyen minden megalkuvás nélkül felnevelni a gyerekeit, de ez nem nálunk van. 

 Lehet, hogy ez még utópia, de remélem, egyszer még elterjed a mosuokéhoz hasonló életforma (természetesen nem kötelező jelleggel), és akkor talán béke köszönt az emberiségre.

 

 

 

 

A Lugu tó partján, a magason

arcod, ha arcomra borul

az nem oltalom,

nem hatalom,

az, csak ha én is akarom

az sohasem unalom

 

A Lugu tó partján, a fennsíkon

ajtóm nyitva előtted, ha éjjel

ha hajnalon, 

az mindig nyitva van

ameddig akarom

 

Félelem nem bénít

a Lugu tó partján

Szabadon

ölelve lenni,jó nagyon

ameddig akarod

az, csak ha akarom