Lángh Júlia írása egy lakodalomról a friss Mozgó Világban jelent meg, másodközöljük.
Lángh Júlia
CIGÁNY LAKODALOM
Az új vőlegényt derék, megbízható fiúnak mondják, én nem ismertem korábban, csak akkor nyugodtam meg, amikor a saját szememmel láttam, hogy egy hatósági személy hivatalosan is összeboronálja őket. Amikor az anyakönyvvezető hölgy felolvasta a gondosan megszerkesztett beszédet, és odáig jutott az egyenszövegben, hogy az ifjú pár előtt példaként álljon szüleik szeretetteljes házassága, csak csuklottam, ismervén Hajni szüleinek válással végződő, viszontagságos kapcsolatát.
A korábban tartott templomi esküvőt lekéstem. Szombat délután négykor volt, negyed négykor érkeztem volna a városkába, átszállással, mert nincs közvetlen járat, de a gyorsvonat egy óra helyett két teljes órán át vánszorgott Budapesttől Székesfehérvárig. A következő alkalmas csatlakozásra várva a büfé üvegfalán át bámultam a fehérvári vasútállomás előcsarnokát, amikor föltűnt egy négy év körüli kislány, aki családja mulattatására – egy kiskamasz fiú, egy nagylány, egy fiatal és egy idősebb nő vette körül – fergeteges táncot járt, apró lába hihetetlen sebességgel verte a ritmust. A látvány el is feledtette velem a késés miatti bosszúságot, és jó hangulatban mentem lépcsőn le, lépcsőn föl a vágányhoz, ahová a vonatomnak kellett érkeznie.
Hát ott mit látok? Ugyanarra a vonatra vár a tüzes táncoskislány a családjával. Szóba elegyedtem velük, rögtön sejtettem, hogy ők is lagziba igyekeznek, ugyanoda, ahová én. Pontosabban csak a fiatal anyuka, a három gyerek a nagymamával rokonlátogatásra ment valahová a környéken. Miután ők leszálltak a vonatról, maradt időnk megbeszélni, milyen nehéz két apától három gyerekkel egyedül maradni, a férfiak úgy léptek le, mondja, hogy azóta se adtak hírt magukról. Elege van már, mindig csak egyedül. Talán most, a lagziban, valaki…? – bátorítom. Ilyen sokat nem remél, de legalább kikapcsolódik egy kicsit. Igazgatja a haját, fájlalja, hogy nem ment kozmetikushoz, kérdezgeti, nem túl nagy-e a feneke. Szép kerek, mondom. Formás.
A lagzit egy nagy, kétszintes vendéglőben tartották, az emeletet az alkalomra házasságkötő teremnek rendezték be. A földszinten szépen megterített, hosszú asztalok, tódult a nép, lehettünk vagy százötvenen.
A hangerő, az bizony fájdalmas volt. Mérhetetlen naivitásomban megkértem a lakodalmas népből néhány fontos férfiút, nem lehetne-e kissé halkabbra tenni, de mindenkitől határozott és egyértelmű kosarat kaptam. Ilyen hülyeséget is csak egy gádzsó kérdezhet cigány lakodalomban. Ezt most én mondom így, ők nem mondták, de joggal gondolhatták. Egy idő múlva hozzászoktam a dübörgéshez, bár zúgott-búgott a fülem, de beláttam: ez nem a diskurálás, hanem a tánc ideje. Ha valakinek mégis szólnia kell, odahajol a másik füléhez és beleordít.
A nők gyönyörűek. A sok nyoszolyólány mind kölcsönzőből vett fényes, romantikus selymekben, az abroncsszoknya meggyőzően ring a karcsú derekak alatt. Ámulva figyelem, milyen könnyedén járnak és táncolnak a tíz-tizenkét centi magas sarkokon. A hosszú műkörmökön türkiz csíkok, piros szívek, arany csillagok virítanak. Aranylanak az óriási karikák is a fülekben.
A kicsi lányok is mind krinolinban, a három-négy évesek közül néhányan menyasszonynak öltözve, fejükön fehér csipkediadém. Kiperdülnek a még üres placcra és ropják a táncot, nagyon ropják, hja kérem, a vér nem válik vízzé, mondta már a fiatal anyuka is a fehérvári állomáson, amikor dicsértem a kislánya táncát.
Nusi, az örömanya, elemében van, tudja a teendőit, mindenre és mindenkire figyel. Beáll a placcra a csöpp kislányok közé, fenségesen néz ki tűzpiros krinolinjában, táncra perdül, így kell ezt, nem szóval noszogatni az embereket, hogy táncoljatok már, hanem példát mutatni. Pár perc múlva tele a táncparkett. Nusi már az asztalok között járkál, le-lehajol az üldögélőkhöz, jól vagytok? Van minden, ami kell? Jól érzitek magatokat? Mosolyog, szép és bőséges, igazi cigány nagyasszony. Tudom, hogy minden fáradsága és izgalma ellenére boldog: nagyon akarta, hogy legyen a családban legalább egyszer, legalább az egyik lyánynak, fehérruhás lakodalma. Neki se volt, ő is szöktetéssel ment férjhez, a nagyobbik lánya is; azután már nem lehet fehér ruhás menyegzőt tartani, szigorúak a roma erkölcsök.
Az asztalokon ásványvíz, üdítő, kóla, kancsókban vörösbor. A tömény italokat a férfiak magukkal hozták, finn vodkás és Ballantine’s whiskys üvegeket látok, kínálgatják egymást, koccintgatnak, vidámak vagy annak mutatják magukat, akarnak örülni, mert ugyan minek is lehet ma olyan nagyon örülni. Erre jó a lakodalom, búfelejtésre. Közelemben félkörben áll egy csoport férfi, az örömapa generációja és társasága. Sosem láttam még egy helyen ennyi hordóhasat egyszerre, igen impozánsan domborodnak a férfipocakok, majdnem összeütköznek, ahogy a kinyújtott karok koccintásra emelik a poharakat.
Látom elsuhanni mellettük Tibit, a menyasszony öccsét. Elegáns, mint mindig. Középmagas, vékony fiatalember, járása könnyed, szinte dallamos, bal kezét a zakó alatt a nadrágzsebébe süllyeszti, hosszú lépteit finom vállmozgással kíséri, bal láb, jobb váll, jobb láb, bal váll, a felsőtestnek ez a kis ringása biztonság és öntudat benyomását kelti. Ezt a fajta járást először afrikai fiatalembereken vettem észre.
Tibi most jött vissza „angolból”, hozott egy kisbuszt meg egy személyautót, ez utóbbit eladja, és hozta a feleségével együtt az odakinn született, most egy hónapos kisbabájukat. A fiatalasszony olyan vékony és laposhasú, mint egy tizenöt éves lány, mondjuk lehet, hogy alig több annál. A baba karról karra jár, mindenki ölelgeti, átveszi, átadja, babusgatja, csókolgatja, a gyerek meg se rebben, édesen alszik egész éjszaka a fülsiketítő zenében. Nusi néha táncba viszi, elérzékenyült mosollyal támasztja a vállához, két tenyerével tartva a popsiját meg a fejét. De nem hanyagolja a másik unokát sem, a kétévest, fia korábbi kapcsolatának gyümölcsét – megint egy karcsú, szép, nagyon fiatal anyukát látok. Gyerekből van rengeteg, minden korosztály, a krinolinos kislányok néhány óra múlva valakinek az ölében alszanak, a fehér inges, mellényes kisfiúk tovább bírják, de nem sokkal.
A lakoma bőséges, az obligát tyúkhúsleves után négyféle húsból púposra megrakott tálak, külön tálalva bíztatóan sötétvörös pörkölt, háromféle savanyúság. Nusi ezt is felügyelte, aggódott, hogy lassan hozzák az ételeket. Többször is úgy láttam – ha nem táncolt, akkor föl-le járt az asztalok között, gondos főrendező –, mintha valami nyugtalanítaná; időnként kis árnyékok vonultak át az arcán. Baj van? – kérdeztem, de azt mondta, nem, nem, és mosolygott hozzá. Hajni is jól van? Igen, persze, minden rendben. Később az asztalszomszédom, az örömapa egyik bátyjának a felesége azt mondta, hogy ő is lát időnként némi felhőátvonulást az arcukon, szerinte azon aggódnak, hogyan fog viselkedni a Norbi, minden rendben lesz-e. Norbi a menyasszony apja, Nusi elvált férje, és azt kell tudni róla, hogy romungró – rúdugró, ahogy egymás közt mondjuk, világosított föl egy kamaszfiú –, azaz magyarcigány, míg Nusi oláhcigány. Említette is Nusi néhányszor, amikor még tartott a házassága, hogy ezek a romungrók jobbnak tartják magukat az oláhcigányoknál, és ezt ám rátartian éreztetik is. Nusival ugyanis bő évtizede beszélgetünk egymással az élet fontos dolgairól, igazi véd- és dacszövetségben vagyunk, ez a magyarázata annak, hogyan is kerültem én egy cigány lagziba, majdnem egyedüli gádzsóként. A másik nem cigány nő egy romungró felesége már húsz éve; ez megint egy másik műfaj. Jól elbeszélgettünk egymással, ordítva persze.
Éjfélkor, ahogy szokás, elkezdődött a menyasszonytánc. Fölfigyeltem Hajni egyik féltestvérére, fiatal, de már erősen pocakosodó férfi, ahogy jön-megy és suttog a fülekbe, gondoltam, küldi az embereket a menyasszonytáncra. Mentek is a népek, túl sűrűn tolongtak Hajni körül, aki megadóan tűrte a helyzetet, mindig is szorgalmas, dolgos lány volt, most is teljesítette a feladatát, de egyáltalán nem látszott boldognak, a szívem szakadt érte. Ami itt zajlott, annak a táncoláshoz már nem sok köze volt. Az emberek nyúlkáltak a menyasszonyi koszorú felé, hogy a réseibe befűzzék a papírpénzeket, ahogy szokás. Hajni fejéről az egyik rokon szedte le az adományokat egy tálba, hogy legyen hely a fejdíszen az újabb bankóknak.
Ahogy közeledtem, kezemben egy huszassal, és aggódva, hogy az talán kevés lesz, egy férfi durván félrelökött, mint aki úszva tör előre a tömegben, két kézzel taszította szét az embereket, megállt Hajni előtt, nem is táncolt, és elképedve láttam, hogy csupán két vagy három ezrest tűz a fejdíszbe. Amikor végre sorra kerültem, szegény Hajni nem bírt elmosolyodni se, két lépést ha táncoltunk, máris hátralöktek, nem volt ez jó, nem volt jó, nem így kell a menyasszonytáncot járni.
Hát persze, a romungrók, panaszolta dühösen Nusi, amikor két nappal később találkoztunk. Nem is cigányok azok, mondta megvetően. Nem tudják a hagyományokat. Elrontották nekem a menyasszonytáncot. Tolakodtak, lökdösődtek, mindenkit félrelöktek, pénzt meg alig adtak. Nusi nem tűrte tovább, harmincöt perc múlva véget vetett, elvitte a lányt haza, átöltözni a piros menyecskeruhába. Ki látott már olyat, hogy csak harmincöt percig tartson egy menyasszonytánc?! De a Nusi gőgje nem bírta tovább.
Mégis konfliktus nélkül ért véget a mulatság, reggel átadták a menyecskét az ifjú férjnek, most már viheted, a tiéd. Túlestünk végre ezen is.
Vége
Források:
Lángh Júlia (1942) Budapesten volt magyar-francia tanár, könyvpropagandista (ma az ilyet píárosnak mondják), napközis tanár és regényfordító. Párizsban (1977-84) reklámújság-kihordó, malteroslány, bébiszitter, szociális munkás utcagyerekek mellett, munkanélküli és a Szabad Európa Rádió párizsi tudósítója. Münchenben (1984-94) ennek a rádiónak az egyik szerkesztője és műsorvezetője. A nigeri Illélában (1994-95), egy bozótfaluban, óvónő, N’Djamenában, a csádi fővárosban rádiós műsorkészítés oktató. 1995 óta ismét Magyarországon él. Könyvei a Magvető kiadónál jelentek meg. Közel Afrikához (1996),Vissza Afrikába (2002), Egy budai úrilány (2003), Párizs fű alatt (2009).
Nusi - avagy egy asszony élete: http://elofolyoirat.blog.hu/2010/03/11/langh_julia_nusi
Lángh Júlia írásait a lángh_júlia címke alatt találod!
Könyvei: .jpg)
