19.
Közben Bolyka megjárta a színházat, s az anyja, mikor meglátta, hogy az ötven pengőből összesen tizennégyet hozott vissza, olyan szédülést kapott, mintha földrengés nyílt volna meg alatta. Erre nem gondolt, hogy az lehetséges, hogy ma kilenc pengőt kérjenek egy darab jegyért. Kik laknak még ebben a városban, akik képesek kilenc pengőt adni személyenként egy estéért…
- Hát akkor itt nincs szegénység! csak mi vagyunk szegények! Akkor ebben a városban gazdagság van! Bábel, luxus, tékozlás, fényűzés!… Kik azok, szeretném tudni, kik azok, akik ott ülnek minden este és megtöltik a színházakat? Hiszen azokat tűzesővel kell elpusztítani!…
A szeméből a könny ömlött, s míg feltörülgette, új és új kifakadásokkal támadta saját magát.
- Vagy csak mi vagyunk olyan buta, élhetetlen dögök, hogy koldus módra tengődünk ebben a gazdag városban?... Az uram?… Mivel van olyan nagyra apátok?… A becsülettel, a hivatali tisztességgel?… Hogy nem csal, nem lop, nem engedi magát megvesztegetni?… Mit ér vele?… Joga van neki a családját nélkülözésre és koplalásra kárhoztatni?… Nekem itt enni kell a rossz gyomrommal a kifőzés kosztját és mások kilenc pengős jegyekkel tudnak színházba járni? Ez az a méltóság, amit ő nekem megszerzett? Evvel a címmel megyek én bevásárolni? és adós maradni? Mit csináljak a méltóságommal? - és fejvesztetten jajongott - irgalmat kérjek a házmestertől: “nem baj, méltóságos asszony, majd megfizeti a méltóságos asszony, ha lesz pénze a méltóságos asszonynak…” A fene ette volna meg a méltóságos címet, ha nem adnak hozzá méltóságos életet. És csak úgy tombolt.
Bolyka félve nézett az anyjára, s valami olyat érzett, hogy neki még reménye sincs, hogy valaha ilyen címe legyen…
- De anyukám - rebegte -, ki is van írva. Ez az ára. Én nem hagytam magamat becsapni.
- Becsapni. Buta. Ki mondta, hogy be hagytad magadat csapni. Nem te hagytad magadat becsapni, hanem apátok… Vidd át a jegyeket ezeknek a gazdagoknak. Hadd örüljenek, hogy ingyen mehetnek kilenc pengős helyre.
Bolyka nem is mondatta magának kétszer, már futott is könnyű őzikeugrásokkal. Fiatal volt s a vér táncolt benne.
Mikor Flemmingnéhez bement - még itt sem volt soha -, egészen elámult a ragyogástól és fénytől, amit ott talált.
El sem tudott képzelni egy ilyen tündéri lakást. Az ő világukban akárhova ment, mindig csak a régi bútorok s sötét tapéták, a magas, rossz képekkel telerakott falak ijesztették. Talán nem is ijesztették, hiszen ezt szokta meg, ez volt az igazi úri miliő számára. De amit látott, annyira váratlan volt, hogy felsikoltott.
Fényes, világos termekbe lépett. Egyszínre festett, ragyogóan világos falak, különös színes csíkok a hófehér mennyezet alatt, úgy futnak, mint fantasztikus kígyók egymás mellett. Csillogó, alacsony bútorok, óriási ezüst- és porcelánvázák és virággal tele minden.
Tájékozódni sem tudott, a parkett olyan világossárga, mint a méz, és oly sima, mint a tükör. Az ő parkettjük a szomszéd lakásban sötétbarna. S micsoda selyemszőnyegek.
- Kezit csókolom, mamuka küldi a jegyeket.
- Óh, te drága - s Flemmingné mint egy furcsa kis madár, úgy vette át a kezéből a vékony, színes papírszeleteket, mint egy színésznő a színpadon, s aztán elkezdett kacagni. A fogai mint a gyöngysor. Ilyen fogakat még Bolyka sohasem látott, folyton csak a fogait nézte a gazdag asszonynak és a rózsaszínű körmeit. Olyanok voltak a körmei, mint a rózsaszirom.
Festi - gondolta ijedten.
Flemmingné a nyakába ugrott a nagy lánynak, aki sokkal magasabb volt nála, s minden fiatalsága mellett is nehézkesebb és mindenesetre tehetetlenebb.
- Te édes, te édes - és megveregette az arcocskáját, mint valami kis parasztlánykának. - Te gyönyörűség, jaj, te édes gyönyörűség… Hogy milyen örömöt szereztél nekem… No, gyere csak ide a sezlonra, és beszélj és beszélj.
Ott állott egy óriási sezlon, valami csodálatos, roppant szőnyeggel leterítve, rajta számtalan szebbnél szebb díványpárna, ahogy belehemperedtek, a kicsi asszonynak felfelé kalimpált a lába, és úgy huncutkodott, mint a falusi gyermekek a szénában.
- Te melyik vagy, kicsikém, nem is tudom a becenevedet.
- Bolyka.
- Bolyka!… Hát ez édes… Bolyka… mennyire imádom ezt a nevet, hogy nekem nem tudtak annak idején valami ilyet adni… Bolyka - és oly hangosan kacagott, mint a gerlice. - Képzeld, hogy milyen ronda nevem van nekem: Hermin… Hát nem ronda? Fuj!
Bolyka szintén nevetett, de nem ilyen őszintén és szívből, mert így csak a nagyon gazdag nőknek szabad nevetni. Diszkréten nevetett, és halkan, mert csakugyan komikusnak tűnt fel neki a név, hogy valaki Hermin.
- Nohát beszélj, mit csinálsz, mit olvasol, mit gondolsz, mit szeretsz? Mi a kedvenc parfőmöd, a kedvenc virágod, a kedvenc férfinév? Mi?… Elpirultál?… jaj, de jól áll neked ez az ártatlan kis pirulás, te szűz…
És ezen újra még hangosabban kezdett kacagni és beletúrt a lányba.
Bolyka lehunyta a szemét, s azt gondolta, hogy ez az amerikai lányok hangja és világa, de sokkal szebb, igazabb és őszintébb. Már végigolvasta az éjjel az egész könyvet, a szeme meg is volt dagadva, mert kint olvasott a fürdőszobában egész éjjel, s reszketve, hogy mikor veszi észre valaki, s amellett feldúlt fantáziával, mert egyszerre hatott rá a maguk puritán és szigorú életük s az, ami felnyílt a lelke előtt, az amerikai lányok hallatlan szabados és erkölcstelen élete, ahogy az a könyv írja.
- Megállj - kiáltott váratlanul, mindenről megfeledkezve, amit kérdett, Flemmingné -, a színházat kárpótolni kell az ingyenjegyekért. Nagy ramazúrit csinálok, ma be kell jönni mindenkinek. Majd én elintézem.
És a telefonhoz rohant és valakit felhívott és soká csiripelt vele és kapacitálta, hogy minél többen jöjjenek el ma este a színházba.
Aztán másikat hívott, harmadikat hívott és azalatt Bolyka ott feküdt a sezlonon, és élvezte az “erkölcstelen fényűzést”. Élvezte a selyemperzsát és a selyem- és bársonypárnákat. Az egész testével élvezte, fizikai kéjt érzett tőle. Valamennyi párnát megérintette, megcsodálta, szebbnek találta a rájuk hímzett virágokat a természet minden virágánál. És kinyitotta a kis pórusait, és teleszítta magát a gazdagság mámorával.
Flemmingné hirtelen lecsapta a kagylót.
- Képzeld, mit mond ez a gaz milliárdosné, a fene egye meg: ő nem jön, ők nem jönnek. Azt mondja: ilyen nehéz időkben, azt mondja az ura, nem illik magukat a nyilvánosság előtt mutogatni. Harsányan kacagott hozzá.
- Csak gazdagékkal ne kezdjen az ember. Az este vele bridzseltem magántársaságban, közös ismerősnél, barátom, volt rajta kétszázezer pengő értékű ékszer. Oda felveszi, mert ott csak bennünket pukkaszt, koldusékat, de a színházba nem jön, mert ott nyolc pengőt kell kiadni a jegyért, s azt nem szereti. Nem, azt nem veszi be a természete a fösvény dögnek. A fene egye meg, a vagyon is csak oda tud futni, ahol kuporognak rajta, hogy az az édes jó istenke sem tudja, mit csináljon a pénzzel. Miért nem adja nekem. Pukk, mit tudnék én produkálni, hacsak egy kicsi kis lehetőségem volna rá… Hopp, Bolyka… Bolyka… Bolyácska… szívem, drágám, angyalom, édes kis mennyországom, fuss csak haza kis bogaram, kérd el a mamától azt az írást, amit ez az én buta medve uram küldött nektek az este. Megteszed, angyalkám, lekötelezel vele, te cukor, te harmat, te paradicsommadárka… Valami számla, amit ezek a marha férfiak… no, hiszen csak nekik kell kezükbe adni a világ kormányzását, ezek elintézik… Hozd át nekem, te milói Vénusz, majd én szaldírozom…
És kacagott, kacagott, mint akinek valami hallatlanul édes ötlet jutott eszébe.
Bolyka megértette.
Tudott a dologról s volt benne annyi önzés, hogy nagyon megörült az ajánlatnak, de volt annyira úrilány, hogy úgy érezte, valami megalázó van a dolog mögött.
- De néni kérem, azt apa elintézi.
- Nem bízzuk az apákra. Smarn. És nem vagyok “néni kérem”, nem vagyok egyáltalán “néni”… Micsoda beszéd? Hermin vagyok és te… tegezni fogsz, érted?… vagy megharaplak!… Jaj, ez az őszibarack arcocskád, egészen olyan, mint az őszibarack… most mindjárt megráglak, át fogsz hozzám járni és rágjuk egymást, jó?
Bolyka nevetve és pirulva szaladt el. Kicsit hátrálva, mintha egy kis vadállat elől menekülne, egy harapós kutya elől, amelyikről nem tudja az ember, hogy csakugyan nem harap-e, hogy csak hízelkedés-e, vagy komoly támadás. De nevetett, mert annyira furcsa volt és szokatlan és soha nem látott ez az elektrizált élénkség és a szavaknak ez a pergő s vibráló hevessége, hogy őt is felizgatta és csiklandozta és nyugtalanná tette.
Mikor hazaesett s az anyjának elmondta, hogy a Flemmingné a számlát kérte, a tanácsosné komoly lett. Kicsit hallgatott, akkor azt mondta:
- Nagyon helyes, csak vidd.
Egyebet nem mondott. Kikereste a számlát az ura asztalán, ott volt a bal sarokban, ahova az elintézetlen számlákat szokta tenni a tanácsos. Ott volt a helyén, pontosan.
Bolyka repült.
Ezalatt azonban Flemmingéknél egy újabb telefonjelenet játszódott le.
- Halló, fiam.
- Na.
- Mondd csak, fiam, a tanácsos átküldte a pénzt?
- Milyen pénzt?
- Azt a kétszázhuszonöt pengőt.
- Azt?… Nem.
- Finom emberek. Finom nép. Sértegetni, azt tudnak. Elfogadni, azt tudnak. De fizetni, azt nem.
- Ugyan ne csinálj magadnak valamit, azért a nyavalyás pár pengőért.
- Ne csináljak. Itt a szanatóriumi számla. Kétezerhétszáz pengő.
- Őrület.
- Sör: negyven pengő… Mennyi sört ittál ott?
- Mennyit. Érdekes. Fürödtem benne. Tudod, mennyi sört szoktam inni.
- Nahát… Műtét ezer pengő, szobadíj naponta negyvenkét pengő… ásványvíz harminchat pengő, kezelés százötven, orvosi segédlet kétszáz, műtőterem száz, személyzet díja száz, kötszer nyolcvanhat, gyógyszer…
- Ugyan hagyjon már engemet, ne szekírozzon. Még azt a kis magzatelhajtást is irigyli tőlem. Olyan jót tett az idegeimnek. És mit csinálna, ha nem vetem alá magam és gondoskodni kellene az ivadékairól.
Flemming hallgatott. Aztán úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
- Kétezret kifizettem nekik, most jönnek még a fúróval. Azért küldik ilyen későn, mert azóta folyton azon spekulálnak, mit számíthatnának még fel.
- És ezt maga a tanácsos kétszáz pengőjéből akarja kifizetni? Milyen ötletei vannak.
- Mindenesetre azt is meg kell kapnom.
- Jaj, de rettenetes ember. Mit akar velem. Maga Shylock. Vágja ki a húsomból. Az én húsomat még kimérheti valamilyen módon hétszáz pengőért.
Nevetett hozzá, mert az ötletet nagyon jónak és pikánsnak találta.
- Már egyszer komolyan vehetné.
- Mit vegyek komolyan édes fiam, se utazás, se nyaralás, egy kis Tátra, az fiatal... Meg kellene halnom az unalomtól, ha nem kapok az édes tanácsosnétól négy darab finom jegyet. Elsőrangú zsöllye. Négy príma darab. Na?
- Azt igen. Potyajegyhez ezek hozzájutnak. Azzal fizetnek. Biztosíthatom magát fiam, ezzel akarják szaldírozni a számlát.
- Nem is rossz ötlet - kacagott az asszonya.
De az ura káromkodott:
- Nekem mindegy, fiam, a kassza üres, az biztos.
- Jelentse be a csődöt, kedves. Tegye le a vagyontalansági esküt, aranyom.
- Tudja mit, ez nem rossz ötlet! S aztán?
- Majd én elmegyek táncosnőnek egy bárba, s eltartom magát.
Ebben a pillanatban Bolyka belépett a szobába.
Flemming még mondott valamit, de ő azt már nem hallotta, mert a kagylót elvette a fülétől s Bolykára nézett. Aztán visszaszólt a telefonba édes hangon:
- Fiacskám, most ne zavarjon, vendégem jött - s ezzel letette a kagylót. Még le is nyomtatta rózsaszínű körmeivel s úgy kapta fel a vékony ujjacskáit, mintha forró vasról kapná fel, s meg is fújta az ujjai hegyét játékosan.
Bolyka csodálva nézte a mozdulatait. Flemmingné intett neki, s átvette a papírt.
Komolykodva, mint aki üzleti ügyben intézkedik, tollat mártott a tintába s ráírta:
“A fent írt összeget átvettem. Teljes összegében. Flemmingné, B. Hermin.”
Ezzel visszanyújtotta az ívet a lánynak.
Bolyka nagyon meg volt zavarodva. E pillanatban az asszony olyan fáradt volt. Most meglátszott rajta, hogy negyven elmúlt.
Az asszony rágyújtott egy cigarettára s megkínálta a lányt is.
- Rózsaleveles.
Bolyka nem tudta értékelni, mi az a rózsaleveles. Zavartan elvett egy cigarettát s ügyetlenkedve rágyújtott az asszony által odanyújtott tűzzel.
De Flemmingné most nem állott fel az asztaltól, intett a lánynak, hogy üljön le az íróasztal előtt álló nagy fotelba.
- Hát ti hogy éltek, kedvesem?
És Bolyka vallott. Lehetetlen volt igazat nem mondani. Ez az asszony úgy tudott vallatni, mint egy vizsgálóbíró. A legintimebb kérdéseket tette fel. Lakásra, kosztra, ismerősökre, érzelmekre, férjhezmenési lehetőségekre, álmokra, vágyakra, mindenre kiterjeszkedett, s Bolyka úgy vallott, mint egy bűnös, piros arccal és remegő hangon. A kezében volt a kifizetettnek elintézett számla, s nem mert nemmel válaszolni egyetlen kérdésre sem.
Mikor az asszony belefáradt a szomorú szegénység feltárásába, a lány megérezte, hogy be van fejezve a kihallgatás és felállott.
- Már mégy, kedves.
S ő is felállott és elbocsátotta. Kikísérte, még a hallban agyoncsókolta, de ennek már nem volt semmi melegsége, érezni lehetett, hogy csak üres színészkedés.
Bolyka boldog volt, mikor kikerült a házból.
Mintha egy neki elviselhetetlen idegen világból szabadult volna.
Úgy fellélegzett, teleszítta a tüdejét a szabad levegővel, a szomorú sötét ház nyomott levegőjével... Nem, nem szeretne ebben a fényes és iparművészeti kiállításokra emlékeztető lakásban lakni…
Mikor hazaért, sápadt volt és túlizgatott.
- Gyermekem, mi történt? - mondta az anyja, s kitárta a karjait.
Bolyka beleszédült az anyja kövér, hatalmas karjaiba és elsírta magát.
- Mi az, gyermekem, megbántottak?
- Nem. Dehogy…
- Hát akkor mi bajod?
- Anyukám, ez egy nagyon boldogtalan asszony.
Az anya elámult. Ő ezt a kis Flemmingnét sohase látta másnak, csak csillogónak, vidámnak, kedvesnek, előzékenynek, az ő szemében ez a gondtalan, boldog, gazdag asszony volt.
- Nincs gyermeke, fiam.
A délelőtt azzal telt el, hogy Bolyka folyton Flemmingnéről beszélt. Leírta az egész lakást, amit meg tudott figyelni benne, s egyre csak azt hajtogatta, hogy ez egy nagyon boldogtalan asszony.
Úgy elrepült az idő, észre sem vették. Mucuska ezalatt folyton zongorázott. Kitűnő zenei hallása volt, s titokban azt tervezte ki magában, hogy zeneművésznő lesz. Órákig tartó gyakorlatokat végzett, s készült egyedül a felvételire a Zeneművészeti Főiskolán. Az anyja bement hozzá:
- Ha te ilyen szorgalmas vagy, gyermekem, akkor mégis beszélek a papával és veszünk neked egy zenetanárnőt. Most olcsón lehet kapni.
Mucuska az anyja nyakába ugrott.
- Jaj, anyukám, ha ez lehetne, én lennék a legboldogabb a világon.
Megérkezett a papa.
A tanácsos úr nagyon sápadtan és nagyon komolyan lépett föl. Odatartotta az arcát csókra, előbb a feleségének, azután a lányainak s leült az íróasztala mellé.
- Hozzátok az ebédet - kiáltott a tanácsosné.
A tanácsos utánaszólt a feleségének:
- Kérem, Manyika egy szóra.
Az asszony majd meghalt, úgy megijedt, mi az már megint? - Nem akarom, hogy maguk boldogtalanok legyenek a mai este miatt. Hogy egész este azt lássam az arcukon, hogy megfosztottam a családot egy szép színházi estétől. Hoztam öt darab színházi jegyet s hogy a boldogság tökéletes legyen, elsőrangú zsöllyét.
- Úristen - fakult el az asszony s leült rémületében egy székre. Azonnal kiszámította, hogy ötször kilenc az negyvenöt. Tehát neki a mai este negyvenöt meg harminchat, nyolcvanegy pengőbe került.
- Nagyon drága volt ugyan, de remélem, a tizenhat pengőt megéri az a boldogság, hogy együtt megyünk színházba és nem ingyenjeggyel.
No mégis, hacsak tizenhat pengő, az más.
A tanácsos felállott, megcsókolta a felesége haját, a fejebúbján, meg is simogatta s azt mondta:
- Magukért.
Az asszony nem tudhatta, hogy ez azt jelenti, hogy a tanácsos elfogadta a barátja ajánlatát, s mint póttag bevonult a pénzügyi bizottságba s bizonyos aktáknak aláírásáért, amit senki sem akart vállalni, háromszáz pengőt vett fel, amelyből azonnal kifizette a tegnap esti kétszázhuszonöt pengőt s még maradt is hetvenöt pengője.
Soha erre eddig képes nem lett volna, de a felesége tegnap esti kitörése után úgy döntött, hogy inkább pénzt szerezni mindenáron, mint a családot a züllésnek kitenni. Úgy látszik, az asszonyok lelke nem bírja el ezt a szörnyű feszültséget, amit az igények magaslata és a jövedelem alacsonysága idéz elő.
Bement a fia szobájába s Öcsit olvasásba merülve látta. Ahogy belépett, a fiú nem volt elkészülve arra, hogy ő itthon van, s ijedten és lángoló arccal dugott el egy könyvet.
- Mi az?
Még egyszer s keményen szólott rá:
- Mi az, amit dugdosol?
A fiú csak nagy huzakodás után mutatta fel a pirosfedelű könyvet. Fraccaroli: Amerikai lányok.
- Mi ez?
- Ez? regény.
- Hol vetted?
- Kikértem…
Az apa a kezébe vette, belenézett s ezt olvasta belőle:
“Szőke fejed a párnákra hanyatlott. Karjaid szorítása ellanyhult és hosszú szempilláid lezárultak… Egy pillanatra megdermesztett a meglepetés… érintetlen fiatalságod első virágát adtad nekem!”
Elsápadt s becsukta a könyvet.
- Ilyeneket adnak nektek az iskolában?
- Nem az iskolában.
- Hát?
- Egy kollégám vette ki nyilvános könyvtárból - dadogta a fiú.
A tanácsos nem szólt. A könyvet magával vitte s bezárta az íróasztala fiókjába, akkor azt mondta:
- Ebédelni.
Az ebéden semmi sem látszott meg. A lányok s az anya boldog voltak, ők nem tudtak semmit a könyvepizódról. Öcsi nyugodtan lopta el a Bolyka fiókjából, amit felfeszített. Az öreg asztalnak csak fel kellett emelni a fedelét s a fiókot ki lehetett húzni.
Ő ugyanis észrevette az éjjel Bolyka titkos olvasását a fürdőszobában, csak azért nem csinált belőle semmit, mert gondolta, hogy reggel ellopja a könyvet. Reggel nem lehetett bemenni a lányokhoz, ellenben, ahogy hazajött, a Bolyka úgy el volt a mamával, Mucuska meg a zongorával foglalva, szabadon garázdálkodhatott. Csak az volt a baj, hogy annyira belemerült az olvasásba, körülbelül a felét elolvasta a könyvnek, hogy észre sem vette, hogy az apja hazajött.
Míg a lányok őszintén ujjongtak az esti élvezetnek, csak ők ketten voltak hallgatagok, az apa meg a fia.
Apa ebéd után mindjárt bement a hivatalba. Öcsi nem tudta, mi van a könyvel. Egész délután azon törte a fejét, hogy lehetne kinyitni az apja íróasztalát. Ezt nem lehetett olyan könnyen kifeszíteni, kitűnő asztal volt, de legnagyobb meglepetésére a jobb oldali felső fiókban, az asztal emelvényének kis fiókjában, ahol a sárgaréz lámpa állott, talált egy csomó kulcsot.
Sorra próbálta őket, de a középső fiókba egyik sem illett bele. Erre a többi fiókot próbálgatta. Azokat nyitotta egyik kulcs. Tehát a középfióknak más kulcsa van, valószínűleg azt magával vitte az apa az irodai kulcsai közt… A fiókokban semmi érdekeset nem talált, számlák s iratok. Levelek. Régi megsárgult levelek. Mindenféle lom. Amit öreg emberek megőriznek, bár soha többet meg nem nézik őket. Azonban a bal alsó fiókban egy köteget talált. Kibontja s fényképek vannak benne. A fiú elvörösödött, aztán elsápadt s a csomagot kiemelte. A fiókokat gyorsan bezárta s a zsákmányával elszaladt olyan remegő lábakon, mintha hirtelen leégett volna a lelke.
Most már aztán csak próbáljon az apa leckét tartani… Elbújt és bezárkózott a félreeső helyen s ott nézte végig a csomagot. Szörnyű volt és folyton a fejét csóválta. Ez az apa. Ez a magas állású hivatalnok. Egy méltóságos úr ilyen könnyelmű, hogy efféle képeket őriz…
A fiú e pillanatban apás szigorúsággal ítélte meg a vén és mindig erkölcsös családi főnököt.
