Előző rész Móriczról
21.
Ilonka becsengetett Mariska nénihez. Ahogy ott állott az ajtó előtt, eszébe jutott, hogy tegnap a koldus hogy állott itt mellette, s Mariska néni milyen kemény volt vele szemben. Még most is bántotta, hogy nem adott a szegény koldusnak egypár fillért, s az is, hogy Mariska néni sem adott. Egyszerre szolidáris lett minden szegénnyel, bajbajutottal. “Szegénynek szegény a barátja?”
A cseléd nyitott ajtót.
- Mi újság, Julis?
- Semmi, nagysága kérem.
- Nem volt itt az uram?
- Nem, nagysága kérem.
- Senki sem keresett?
- Nem, nagysága kérem.
- Hordár se jött?
- De igen, hordár volt itt az elébb.
Ilonka se várt több szót, rohant be a szalonba.
Mariska néni nagyon komolyan tárgyalt egy idegen úrral. Mikor őt meglátta, felállt s nagy szeretettel ölelte meg.
- Fiam, levelet küldött Imre a számodra. Egy kis felbontatlan levelet adott a kezébe.
Idegesen szakította ketté a borítékot, s egy elegáns csontpapír, egyik előkelő hotel címével ellátva volt a kezében, rajta ceruzával a következő levélke:
Drágaságom, kutyuskám, minden jól megy. Ragyogó… Este a színházban találkozunk, addig imád, csókol a te Imréd.
Jaj de nagyot lélegzett.
Úgy ült le, mint akiről mázsás teher szakadt le, s boldogságában tele lett a szeme könnyel.
- Mi baj, gyermekem?
- Semmi, semmi, most már semmi. Semmi.
- Annál nagyobb bajunk van nekünk, ugye, doktor úr - mondta Mariska néni, s azonnal folytatták a dolgot ott, ahol abbahagyták.
Az idegen úr ügyvéd volt, akit Mariska néni most hívatott. Ilonka lassan megértette, hogy arról van szó, hogy az egyik kis lakó már két negyedéven át nem fizetett, és most bejelentette, hogy ebben a negyedévben sem fog tudni fizetni.
Mariska néni nagyon fel volt ingerülve, és követelte, hogy azonnal lakoltassák ki.
A lakó egy építész volt, sok gyerekkel, csak most költözött ide, háromnegyed éve. Az első negyedévi bért kifizette, azóta semmit. Ő folyton várt, várt, s nem tudott mit csinálni, de a türelemnek is határa van. Hetven pengőt kellett fizetni a lakásért, tehát már száznegyven pengővel tartozott.
Mariska néni majd elájult, mikor az ügyvéd kimutatta, hogy a kilakoltatás költségei, amiket előre ki kell fizetni, körülbelül százhúsz pengőre rúgnak.
- Azt tanácsolom, nagyságos asszony, tessék megegyezni az illetővel azon az alapon, hogy el méltóztatik engedni az egész házbért, csak költözzön ki, és szabadítsa fel a lakást. A bért így se lehet tőle megkapni, úgy se: legalább a költségeket spóroljuk meg.
- De hisz ez rettenetes, ez rettenetes.
Újra kezdték az egészet elölről, s az ügyvéd kétszer-háromszor arra az eredményre jutott, hogy a lakón úgysem lehet megvenni semmit, egy hivatalos kilakoltatás viszont biztos és nem csökkenthető százhúsz pengő készkiadást jelent.
- De hát hova menjen az a szegény ember, avval az öt gyerekkel? - mondta Valika.
- Ó, kérem, van lakás Pesten elég. Énnekem magamnak is van egy házam, oda beköltözhetik. Egy másik olyan lakó helyére, akit így tessékelünk ki. De csak május elsejére.
- De hát ott se fog fizetni?
- Hátha fog?… Hátha májusra már megindulnak az építkezések. Most még március van. Még ilyenkor nem lehet építeni. Május, június, akkor már remélhetőleg. A főváros is nagy tervekkel foglalkozik.
- De mama, ha májusig itt tűrjük, akkor itt is fizet.
- Nem - kiáltotta Mariska néni -, én erre nem adok semmit. Nekem azonnal távozzon.
- Az is lehetséges - mondta az ügyvéd. - Van nekem egy ügyvéd kollégám, aki egy olyan házban csődtömeggondnok, ahol huszonegy lakó közül csak nyolc fizet, a többi semmit.
- Hát az hogy lehet?
- Az egy klasszikus eset. A háztulajdonos egy özvegyasszony, aki eladta a temesvári házát, és itt építette be. Itt van ez is a kilencedik kerületben. Építés alatt az ura meghalt, de valahogy befejezték. Most az asszony úgy el van adósodva, hogy egy tégla nincs kifizetve a házban. Rettenetes nyomorban él szegény háztulajdonosnő. Addig, míg a csőd tart, nem fizet lakbért, ez az egész vagyona.
- De hisz ez ott sem tudja lefizetni az első negyedévet. Ha tudná, nekem is kifizetné.
- Kérem, nagyságos asszony, a kollégám egy, hogy is mondjam, szélesebb lelkiismeret-horizontú ember; az nem ragaszkodik a házbér kifizetéséhez sem, csak azt kívánja, hogy az ő ügyvédi díjait, tizenöt-húsz pengőt fizessen ki, s akkor beengedi.
- Ezt maga szélesebb lelkiismeretnek nevezi? Ez egy gazember!
- Ezek csak szavak, nagyságos asszony. A tény az, hogy az ő segítségével nagyságod megszabadulhat a kellemetlen lakójától.
- Nincs ezeknek még tizenöt-húsz pengőjük se! Nincs ezeknek tizenöt-húsz fillérjük sem.
- Akkor azt tanácsolom, tessék adni neki húsz pengőt… Még mindig olcsóbb, mint százhúszat fizetni le kilakoltatási költségekre. Tizenötöt lefizet a kollégámnak, ötből meg el tud hurcolkodni.
Mariska néni tehetetlenül nézett Ilonkára:
- No látod, ez a háztulajdonosok sorsa ma Budapesten.
- Ó, kérem - mondta vigasztalva az ügyvéd -, most ez a házbirtok sorsa. Ezekben a külső telki házakban a lakások nagyobb részében ingyenlakók vannak. Annyira nincs kereset, hogy az emberek nem tudnak egy fillérhez jutni. Építészek, ügyvédek, orvosok járnak a fővárosi népkonyhára. Nagy dolog kérem. Banktisztviselők százával kénytelenek igénybe venni az intelligens konyhát a Dohány utcában. Mondhatom tragikus dolog…
Több mint százezer érettségizett ember van Budapesten. Hogy lehet ennyi intelligenciát ellátni ennek a tönkretett kis országnak egy városban?
- No de én? hogy jövök én ahhoz, hogy én ingyenlakással lássak el valakit?
- Nem az ő hanyagságán vagy rosszakaratán múlik…
- Menjen utcaseprőnek…
- Jaj kérem, utcaseprőnek… A legnehezebb dolog kérem a fővároshoz bejutni állandó alkalmazásba. A főváros köztisztasági hivatalában még miniszteri protekció sem segít. Kérem, majdnem százezer ember szorul rá az ingyen konyhára. Ezek mind elmennének utcaseprőnek, nincs Budapestnek annyi utcája, mint ahányan boldogok lennének, ha seperhetnék.
Mariska néni csüggedten s haragjában megkeményedve ült a székén.
- Hát kik akkor ma a biztos fizető lakók? Kit lehet bevenni a házba?
- Abban a házban, amiről beszélek, a kollégám házában, nyolc fizető lakó van, illetve hét, mert a háztulajdonosnőt is beszámítom, aki nem fizet… A hét közül egy tábornok… Háromszobás lakásban. Három szobánál nagyobb lakás nincs a házban… Egy földbirtokos, tönkrement ember, de még egyelőre fizet… Kettő vasgyári munkás, akiket még nem dobtak ki. Kettő kitartott nő… Az egyiknek a barátja valami kabaréigazgató, aki nagyon hűséges a nőhöz, ahogy az csak a bohém világban szokás; a másiké nem lehet tudni ki, valószínűleg többen, de eddig fizet... A hetedik pedig közönséges utcalány, aki ellen most folyik a kilakoltatás. A lakók kívánságára soronkívül ki kell tenni, mert a háznak nincs joga erre az üzemre.
- Mért vették fel? Micsoda ügyvéd ez a csődtömeggondnok.
- Ő, kérem, nem érdeklődik a partáj előélete után. Lefizette a házbért, sőt az első negyedévi díjat is, és mélyen meghajolt előtte.
- Ez rettenetes, mi lesz akkor velünk, háztulajdonosokkal?
- Nem tarthat ez így soká. Majd megváltoznak az idők, nagyságos asszony.
Mariska néni felállott.
- Majd meggondolom a dolgot, és holnap értesítem az ügyvéd urat.
- Hálásan köszönöm - mondta az ügyvéd, s úgy állott fel, mint az orvos szokott, aki azonnal várja a maga szerény honoráriumát.
Mariska néni kikísérte, aztán bejött.
- Mi van a te Imréddel?
- Nem tudom, Mariska néni. Délben levelet küldött, ami megijesztett, de most már minden rendben van. Olyan nyugodt vagyok, ez már az ő hangja, az ő levele.
- Aludtál délután?
- Dehogy aludtam, majd meghaltam az izgatottságtól.
- No akkor feküdj le egy kicsit. Még van idő, még csak fél hat. Az előadás csak nyolckor kezdődik. S te már fel is vagy öltözve.
Ilonka hirtelen olyan bágyadtságot érzett, hogy örömmel fogadta az ajánlatot.
- Felöltöztem, mert nem tudtam mit csinálni… Hogy ne kelljen újra rágondolni…
- Nagyon helyes, most vetkezz le, és vegyél egy pongyolát és pihenj.
- De Mariska néninek nagy bosszúsága van.
- Ehhez már hozzá kell szokni. Ez a mai élet… Megsúghatom neked, hogy nemcsak ezzel a lakóval vagyok így, hanem még kettővel. És az a baj, hogy a másik kettő olyan, akire nem is gondolnál... Nagy lakók. Egyik ötszobás, a másik hat. Az egyik az Ingatlanforgalmi Iroda, a másik egy egyetemi tanár… Ezeknek felmondtam, de nagy lakás, hát augusztus elsejére lehetett csak. Most nem tudom, ne fogadjam-e meg az ügyvéd tanácsát s el kell velük intézni, hogy menjenek ki május egyre.
- És akkor kit vesz be?
- A lakásokat átalakíttatom egyszoba-fürdőszobás lakássá. Most ennek van a legnagyobb kelete. Úriemberek költöznek most örömmel ilyen lakásba… Csak persze, megint nagy befektetés, és banki kölcsönt nem lehet kapni… No, de csak feküdj le szívecském és pihenj…
Ilonka átöltözött a Valika pongyolájába, s a szalonban lefeküdt a heverőre, s egy pillanat múlva már aludt is.
Úgy érezte, nem aludt öt percet sem, mikor arra ébredt, hogy az ebédlőben heves suttogás van. Annyira álmos volt, hogy erővel aludni akart, azok viszont, úgy látszik, kímélni akarták őt, a suttogás megszűnt, valószínűleg más szobába mentek. De ekkor meg felijedt.
Meg mert volna esküdni rá, hogy Vili hangját hallotta. Erre teljesen kiment az álom a szeméből. Felült.
Vili itt van vagy itt volt?… Vili mindent tud…
Hirtelen s remegve felállott és benyitott a szomszéd szobába. Nem volt ott senki, de távolabbról hangos beszédet hallott.
Odasietett az ajtóhoz s hallgatódzott. Éppen ezt hallotta:
- Kérem, Mariska néni, az egész szerkesztőséget elcsapták… Ott voltam, mikor a segédszerkesztőt kirúgták…
Ilonka megtántorodott, s kinyitotta az ajtót és halálsápadtan lépett be.
Mariska néni úgy ült, mintha meg lett volna kövülve. Valika, mint egy kísértet, túlzott rémület kifejezésével egész testén.
- Mi van Imrével? - sikoltotta be Ilonka.
Vili felugrott, s lángvörösen állott előtte.
- Jaj istenem, te gyermek, mért nem alszol? - kiáltotta Mariska néni.
- Mi van Imrével? - sikoltotta újra Ilonka.
- Imre, Imre - dadogta Vili -, azt nem tudom mi van vele, csak azt mondták, hogy: Imre jól csinálta, ő már délelőtt meglógott.
Ilonka úgy tántorgott, mint a szélütött.
- De mi van vele?
- Azt nem mondták, de irigykedtek rá, hogy ő az utolsó percben önként kilépett.
Ezt Ilonka nem értette.
- Jaj ez az ember ilyen kegyetlen, hogy nem ír meg mindent, hagy engem ebben a kétségbeesésben. Ez rettenetes. Hát mi vagyok én, mik az én idegeim, hogy engem ilyen felelőtlenül enged szenvedni?
- Hát fiam, nem tudta, hogy utána küldesz.
- Mért nem tudta? Mi vagyok én, egy darab fa vagy egy kis baba?… El lehet engem intézni egy kétsoros levéllel?… Mi dolga van? hol a fenébe csavarog? mit bujkál előlem?… Mért hagy engem kétségbeesni?… Annyit sem tételez fel, hogy első dolgom telefonálni a szerkesztőjének?… Egy pillanat alatt megtudhatok mindent!... Nem vagyunk a pusztaságban, az erdőben… De neki valami van a háta mögött, amit előlem takar… Ismerem én a csavaros észjárását… Rettenetes, rettenetes.
- Nem tehetünk semmit - mondta Mariska néni komolyan -, nincs más hátra, várni… Ez az asszonyok sorsa.
- Igen, ez a mi sorsunk, kéztől várni, amit a férfiaknak méltóztatik csinálni, el kell fogadni köszönettel… Hát én nem fogadom el és nem fogadom el ... Most mit csinálna a bátyád, ha hazajön és engem nem talál a lakásban, csak egy cédulát, hogy “nincs semmi bajom, légy nyugodtan”… Eljárás ez?
- Te azt nem teheted - mondta Vili, akit sértett, hogy idegenek előtt, mert neki idegenek voltak a Mariska néniék, ilyen keményen támadta meg a bátyját…
- Mért nem tehetem?… Én nem vagyok ember?…
- Nem.
- Hát mi vagyok, állat vagyok, akit szalagon lehet vezetni? Valami macska vagyok, akit be lehet zárni a lakásba és kézből adni neki a tejet? vagy nulla vagyok, aki sem nem oszt, sem nem szoroz?
- Asszony vagy.
- Mit jelent az, hogy asszony vagyok? Nincsenek jogaim?… Ha neki baja van, nem az a kötelessége, hogy legelőször hozzám rohanjon? és mindent elmondjon és beleavasson, mit akar tenni?… Most mit csinálok, ha most megint bolondjába valamit elhirtelenkedett! Szabad egy férfinak kockára tenni a családja jövőjét?… Nem vagyok én hites felesége? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy hittel tartozik nekem?…
- Nem lesz semmi baj - mondta Mariska néni.
- Honnan tudja, Mariska néni?… Inkább azt hiszem, nagyon is nagy bajok vannak… Kidobták a szerkesztőségből a kaszírnő miatt és most…
Elhallgatott és összeszorított keskeny ajkaival elfordult. Sajnálta, hogy kibökte a kaszírnő nevét, s most hirtelen nem tudta, mit is mondjon, mert hiszen nem akarta meggyanúsítani az urát vele.
De a szó mint bomba hatott. Mindenki megdöbbenve nézett rá, különösen Vili, aki már másodszor hallotta ezt a gyanúsítást.
- Miféle kaszírnő, fiam?
- Az ördög tudja. Ki tud a férfiak dolgán elmenni… Valami kaszírnővel volt dolga…
De Mariska néninek s Valikának eszébe jutott a tegnapi jelenet, mikor az orvos arról mesélt, hogy egy sötétkék átmeneti kabátos fiatalember a Fradi-kávéházban a kaszírnőnek udvarolt, s az elutasította…
- A kávéházi kaszírnő? - kérdezte álnokul Valika.
- Az - mondta Ilonka ridegen.
- De hát, fiam, csak nem gyanúsítod?… - védte kissé bizonytalanul Mariska néni.
- Én nem gyanúsítom, énelőttem már kimagyarázta magát, hogy valami cikk miatt kellett a kaszírnővel beszélnie, s azt a cikket megírta, és a cikk megjelent. Mondhatom, buta egy cikk, én reggel elolvastam, de én egy szót sem értettem belőle. Azt értettem, hogy valaki ellen, valami nagyúr ellen, súlyos gyanúsítás lappang benne, ahogy ebben a csirkefogó lapban szoktak írni, és emiatt lökték ki… Kell neki ilyen csúnya dolgokba keveredni?… Evvel kell neki megkeresni a családja kenyerét?… Szégyen.
- Hát ez a mestersége.
- Hát neki ne legyen ilyen mestersége. Ezt csinálhatják fiatal fickók, akik kajánok és gonoszok és semmit nem kockáztatnak... Micsoda mesterség ez?... Ilyen hajszában élni reggeltől estig, mit estig, éjfélig, éjfél utánig, állandóan, megállás nélkül, mint egy tébolyodott… Se nappala, se éjszakája… De bánná az ördög… Még azt se bánnám, ha egy ilyen parányi fizetésen kell tengődni, de tessék elhinni, hogy semmi biztos. Ebben az életben semmi biztos nincs. Itt van most is, hát lehet az, hogy valakit egy cikkért, egy szóért megfoszthassanak a kenyerétől… Állás az? Micsoda állás az?… Erre bíztam én rá az életemet?
- Fiam, ma mindenkinek nehéz. Ez nem lehetett volna azelőtt, de most az emberek meg vannak őrülve. Nincs most semmi biztos. Aki hivatalban van, annak is csak be kell hunynia a szemét és alázatosnak lenni és tűrni.
- Hát legyen alázatos és tűrjön… De éppen azt nem akar… Ezek ott valósággal rablók, bakonyi betyárok. Nem becsülöm semmire. De hát benne van a vérében…
Vili felállott. Holtsápadt lett.
- Ilonka - kiáltotta remegő hangon és magából kikelve. - Ezt ne mondd. A mi családunk nem bakonyi betyárok bandája. Mindig voltunk olyan tisztességesek, mint ti.
- Engem ne taníts tisztességre - kiáltotta ugyanolyan feldúltan Ilonka.
- Hát neked, igenis - bömbölte Vili -, nem itt van a helyed… hanem otthon, édesanyám és édesapám mellett. De oda nem jössz el, mikor ilyen nagy bajban vagy, ugye?
Ilonka halvány lett s csak annyit mondott:
- Szamár... Onnan jövök, édesanyádtól meg édesapádtól.
Vili elnémult. Ilonka kitört.
- Vagyok olyan jó és olyan becsületes, amilyet te el sem tudsz képzelni… Különösen rólam… - s ezzel zokogva borult le a díványra.
Mindenki körülállotta, simogatták, vigasztalták. Vili úgy állott, mint a bűnös, és nem tudott mit mondani.
- Bocsánat - mondta aztán.
- Jaj istenem, ezek a mai idők - szólt Mariska néni. - Az anyagi zavarok miatt most az egész világ ilyen bajokban és kétségbeesésekben tombol.
Ilonka nem bírt kijózanodni a sírásból. Egész testét rázta a keserű zokogás.
- Fiam, fiam - nyugtatgatta a néni -, ne add át magad a kétségbeesésnek. Még nem tudunk semmit, még lehet rosszabb is...
- Mi lehet még, Mariska néni? - fuldoklott Ilonka a sírásban. - Mi lehet még annál nagyobb baj, hogy nem tudok az uramról semmit, csak azt; hogy szegénynek valami rettenetes baja van valahol… Hát hová megy, hova menekül előlem, hogy én ne tudjak róla?… Ez a férj és feleség?… Itt van az öccse, megmondhatja, hogy mikor megsejtettem, hogy valami anyagi baja van, rögtön azt mondtam: eredj utána és hozd haza… Mondd meg, hogy ne essen kétségbe, eladunk mindent, ha kell, és én dolgozni fogok, és megélünk addig, míg valami tisztességes, embernek való állást vagy hivatalt talál. Ezt mondtam, Vili?
Vili is sírt. A szemét törülgette s csak fejbólintásokkal igazolta Ilonka szavait.
- De talán már jóra fordult minden. Látod a levelét, milyen kedves.
- Mi fordulhatott jóra egy perc alatt?… Felébredt a lelkiismerete, és megbánta, hogy első rémületében olyan kegyetlen volt, hiszen azt az első levelet úgy írta, hogy az valósággal vádlevél volt ellenem. Mert a férfi azzal menti magát, hogy a feleségét teszi felelőssé mindenért, ami vele történik… Hogy én beleszóltam az életébe… Hát hogyne szólottam volna bele, mikor láttam, hogy kihasználják, mint egy mosogatórongyot, és úgy is bánnak el vele. Kihajítják, ha nem kell. Hát nem az az asszony kötelessége, hogy ilyenkor beleszóljon a dolgokba. Hát elnézzem, hogy erkölcstelenségekre szoktatják, és arra használják fel az uramat? Azt a becsületes embert, aki a légynek sem vét, aki tele van vidámsággal és jósággal és szorgalommal és önfeláldozással. Senki a világon nem tudja, ki az az ember, csak én. De mit tehetek én egyebet neki, mint hogy felébresztem a mulyaságból és megmondom neki, hogy ne tűrje tovább ezt a galád kiuzsorázást… Én vagyok itt mindennek az oka, én nem hárítom el magamról a felelősséget… De akkor mért teszi ezt velem, hogy kétsoros levelekkel zavarja össze az egész életemet…!
- Hát fiam mit csináljunk vele, férfi… Mondhatnék neked ennél sokkal cifrább dolgokat. Én is asszony vagyok, nekem is volt uram…
Nem mondta tovább, de a szeme tele lett könnyel, és Ilonka tudta, hogy Vili miatt nem beszél.
- Vilikém, én nagyon rossz vagyok, nagyon megbántottalak… Ott voltam szegény mamánál... Mit tegyek, Vilikém, hiába akarnám a húsomból kiszakítani, nem segíthetek rajtuk…
- Ilonka… - mondta halkan Vili.
- Eredj haza, mert várnak, mert ők éppen olyan izgatottak Imre miatt, mint én.
- Kezit csókolom - mondta Vili.
- Mondd meg, hogy most már úgy látszik, nincs semmi baj, mert Imre nagyon kedves, de nagyon kedves és vidám levelet írt. Ki kell várni, mi lesz.
- Igen. - Ezzel Vili meghajlással elbúcsúzott és elment. Valika kísérte ki.
- Fiam, mondhatok neked olyanokat a férfiak magatartásáról, hogy elhűl bele a lelked… A férfi csak magára gondol, és a feleségét úgy tekinti, mint másodrendű lényt…
Mikor Valika bejött, az anyja azt mondta neki:
- Fiacskám, hagyj most egy kicsit magunkra.
Valika túlzott kedvességgel simult az anyjához.
- Anyukám, ne izgasd fel magadat.
- De hiszen éppen meg akarom nyugtatni ezt a szegény kicsi asszonyt.
Mikor magukban maradtak, hozzáfogott mesélni. Elmondta az életét, s Ilonka szörnyedve hallgatta.
Hát minden házasság ilyen bajokkal van tele… Akár gazdag valaki, akár szegény, az asszony ki van szolgáltatva a férfiak önkényének.
S eltelt az idő, míg csak a színházba nem kellett öltözni.
