23.
Azt hitték, zsúfolt házba mennek be a tolongás után. De bizony nem volt telt ház. Sőt. A páholysorok majdnem üresek voltak, csak a földszinti páholyok voltak tele. Az erkélyen csak elöl voltak néhány páholyban, s a földszinten is üres sorok tátongtak.
- Hetvenegyedik előadás - mondta Imre Mariska néninek. Már a vasfüggöny fenn volt, csak éppen be tudtak ülni, a nagy bordó függöny is szétlebbent.
Hatalmas és impozáns könyvtárszobát ábrázolt a színpad. Négy óriási rózsaszínű korinthusi oszlop tartotta a hátteret. Ilonka hihetetlen ellenségesen nézte a pazar miliőt. Úgy ült a helyén, mint egy jégcsap. Imre nem tudott hozzásimulni, mert megfázott tőle. De nem törődött vele, csak nevetett magában. A közönség az első mondatoknál elég nyugtalanul ült. Ilonka is.
Folyton mozgott. Nem könnyen tudott beleilleszkedni ebbe az életbe. Annyira nem hasonlított az övéhez, hogy bántotta. Mit akarnak ezek - feszengett magában, és sértette, hogy olyan helyre vitték el, ahol ügyvéd és orvos tárgyalják meg a háziak dolgát. Úgy jönnek-mennek itt, a nagy terem hátsó sarkából, mint a patkányok bújnak elő, és nem szégyellik emberi érzéssel, hogy ők annyira másodrendűek. Az asztalról lehullott morzsákon csámcsognak. Előre látta, hogy el fognak tűnni, ha a ház tulajdonosa megjelenik.
A vő jött be, a feleségével s még egy vő, vagy fia a háziúrnak, akit még nem is látott s már sajnált. Rettenetes, hogy a szülő nem is látja az utódai sorsát.
Utódai… - Eszébe villant, hogy az az idős nő úgy mondta, hogy “az utódok kedvéért”. Ő is innen vette a szót… Ebben a körben nem gyermekei vannak az embernek, hanem utódai…
Neki nincsenek utódai… nem lesznek… Ez az ötlet lesújtotta.
Kimondhatatlan vágy volt benne gyermek után. S nem lehet… Hát nem szörnyű, hogy bele kellett tanulnia, hogy ne legyenek utódai… A bogár oda rakja petéjét, ahol az ivadékoknak jó táplálékuk lesz… S ha nem lel ilyen helyet? Már ő is olyan bogár, aki előbb megkeresi, hogy az utódoknak lesz-e ennivalójuk, s csak akkor…
Az a ferde vállú nő ellenszenves; ez a kedvenc lány.... Úgy van beállítva, hogy ellenszenves legyen, s benne fájdalmas közösségérzés támadt vele szemben. Máris sajnálta, hogy nyomorék, sajnálta, hogy ő lesz az, akit utálni kell ma este…
Milyen kellemetlen a rokonszenvesnek mutatott fiú, ez a tacskó, aki új autót akar a régi helyett… Szemtelen kölyök: ezt fogják megint feldicsérni és kimenteni…
Mindenkivel szemben, aki a színen megjelent, nem az értelme, hanem az érzelme nyilatkozott meg.
Belép az öregúr.
Meg volt lepve: nagyon öreg… Sokkal energikusabbat és fiatalosabbat várt... Ez a hős?... Szóval a darab problémája az egészen öreg, második gyermekkorát élő férfi?…
A polgármester, aki üdvözli, nem komoly ember. Ez nem polgármester, hanem valami kis hivatalnok…
Elfordította a szemét a színpadról és a színházat nézte. Az ott odafenn a mesterkélt megtévesztésnek tűnt fel előtte, úgyhogy meg akart pihenni a valósággal. De alig nézte a színházat, a roppant aranycirádákat, a tompa fényt, ami betöltötte az épületet, már beteg lett. Milyen hazugság ez ma. Ki van, akit megillet ez a fényűzés?… Ingyenjeggyel ül itt… Ah… Ebből tartják fenn ezt a dús és tékozló dísztermet…
Újra a színpadra nézett, s feltűnt neki a szemközti kandalló felett a nagy arckép…
Nem figyelt arra, amit beszéltek, nem akart figyelni, nem akarta, hogy gondolataiban megzavarja a költő, aki bizonyosan hamis tanokat hirdet… Az arcképet nézte erősen, s abból akarta kitalálni, mi történik itt.
Imre hozzáhajolt s valamit súgott.
Nem értette.
- Tegye ezt el, szívem - mondta Imre újra, s egy rakás kemény tapintású papírt nyomott a kezébe.
- Mi ez?
Imre egész a füléhez hajolt, meg is érintette, s azt súgta:
- Ezerkétszáz pengő.
Első érzése az volt, hogy nem jól hall.
Megmarkolta a pénzt, s kellett hinnie. Pénz volt. Kemény százpengős papírok. Egy egész marok.
Majdnem elejtette, mert megijedt tőle, s az ujjai el akarták dobni.
- Mi ez?
- Tegye csak el a táskájába.
De nem tette el, csak tartotta az ujjai közt, s nézte a színpadot. Valami vastag fiatal lány volt ott a vastag kis anyjával, és valami vastag és ostoba dolgot beszéltek… Lassan rájött, hogy ez az öregúr szerelme…
- Kié ez? - kérdezte halkan Imrét.
- A magáé, csak tegye el.
Kinyitotta a divat szerint meglehetősen széles kistáskáját és belegyömöszölte a pénzt… Belefért… Több is belefért volna… De ahogy beletette a két pengője mellé, egyszerre elkezdett szédülni, mintha lopott pénz került volna hozzá.
- Betört?
- Igen.
- Hova?
- Jó helyre - nevetett Imre.
- Van?
- Jó hely?… Van.
- Gratulálok.
- Köszönöm.
Imre megszorította a karját.
Ő elvonta magát.
- Vigyázzon.
Imre nevetett.
- Pszt.
Ilonka mellett Mariska néni ült. Odanézett.
- Semmi - mondta neki.
Kis idő múlva azt kérdezte Imrétől:
- Ez holnap is a magáé?
- Igen.
- Holnapután is?
- Igen.
- Mikor fogják becsukni érte?
Imre fuldokolva kacagott.
A hátuk megett két sorral, mert két sor üres szék volt, valaki megszólalt:
- Ez mégis hallatlan.
Imre lehajtotta a fejét, úgy nevetett.
Ilonka elkezdett a darabra figyelni.
A színpadon az öregúr nagyon tragikus nyugalommal olyan dolgokat leplezett le saját magáról, amit ő már régen tudott.
Csak nézte, ahogy az arckép elé áll, s azt mondja, hogy: “Te, ha látnál engem, megbocsátanál…”
És most valami különös dolog történt Ilonkával: rájött, hogy az arckép nagyon hasonlít őhozzá.
Ettől megijedt.
Az arcképen a nő hosszú ruhában ült, uszályszerű hosszú ruhában, amilyenek az édesanyja leánykori képein vannak. Piros rózsa van az ölében, könnyedén és lankadt ujjakkal tartja a rózsát. Bal keze olyan fáradtan hull le a szék támláján… Az arca kicsiny barna arc, nagy hajkoronával, ez ő… De különös a nézése, ahogy a távolba néz, mintha nem látna meg semmit, ami előtte van, a végtelenbe néz… Ez ő…
De ha ez ő, akkor a férfi, az öregúr, az meg Imre.
Nézte a színészt… Szőke lehetett fiatal korában ez a férfi, szép férfias szőke ember… Imre még nagyon is fiatal, s a férfiasság helyett inkább valami hajlékony, jaguárszerű vidámság és erő van benne, de majd megöregszik… Imre igen, ő nem fog megöregedni. Nem, őneki az nem adatott, hogy szép öregasszony legyen belőle… Ő fiatalon fog elmenni, mert semmi keresnivalója nincs itt…
A szemét elborították a könnyek, s párásan látta a szivárványos színpadot.
Imre ez, igen, Imre… Az ő ízlése, ha telne neki… s fog telni: ilyen rózsaszínű márványoszlopokat fog állíttatni a dolgozószobájába, ahol sose fog dolgozni… Aki dolgozik, annak nincsen ideje rá, hogy díszítse a szobáját. De ez már most is azzal kezdte, hogyha kicsike is a lakás, egész látványossággá szerelte fel azokkal a modern bútorokkal…
Nem tudott gondolkodni, olyan tehetetlen fáradtság vett erőt rajta. De hisz ez lánykori képe ennek a nőnek: ez már lánykorában ilyen fáradt volt?…
Valahogy egyszer csak vége lett a felvonásnak. A közönség egy kicsit tapsolt.
- Jöjjön csak, szívem - mondta Imre, s Mariska néni éppen odanézett:
- Menjetek csak, menjetek, kedveseim - intett nagyon kedvesen, és úgy pillantott feléjük, mint aki mindenbe be van avatva.
- Nézd, mama, ott vannak Veér Kemecheyék - mondta Valika, és a földszinti egyes páholyba nézett a gukkerével.
