Szeli Mátyás újságíró, 1984-ben született Budapesten, kezdetektől fogva ábrándozó gyerek volt, aki órákat töltött játékkatonáival. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán fordult meg a fejében, hogy a fiókján kívül másnak is mutogassa próbálkozásait. A Centrifuga segíti ebben a tehetséges szerzőt, mai szövege sokat tud arról, amiről egyikünk sem tud biztosat. 
"- Hová kerülök, ha meghalok?
- Ezt nem mondhatom el. De higgy nekem, talán a világ legtoleránsabb entitása vagyok. Fehér, fekete, ázsiai egyre megy. Nekem mindegy, hogy ateista, keresztény, netán muszlim vagy, van bennetek egy közös vonás. Egyszer mind meghaltok, én pedig mindig ott leszek. Ez így volt és így is marad. A folytatás pedig legyen meglepetés..."
A halál, én és egy pohár ásványvíz
- Zavarok netán? – hallottam egy halk, ismeretlen férfihangot.
Riadtan fordultam az ajtó felé, ahol egy kissé meggörnyedt alak álldogált fekete csuklyás lepelben, ébenfa nyelű, látszólag borotvaéles kaszára támaszkodva.
Megpróbáltam a leghatározottabb, legférfiasabb, legfenyegetőbb hangszínemben feltenni a kérdést, ám tekintve, hogy este fél tizenkettő volt és egy fenyegető külsejű ismeretlen tartózkodott a szobámban, nem ment. Mintha jeges kéz szorította volna össze a gyomromat:
- Magát meg ki a franc engedte be?
- Én – válaszolt az alak olyan hangon, mint amikor száraz leveleket fúj a szél.
- Na tűnés innen, mielőtt szétütöm a fejed, ha üvöltök átjön apám meg öcsém és a szart is kiverjük belőled. – replikáztam, de bárki megmondhatta volna, hogy halálra vagyok ijedve.
- Ők nem látnak – sóhajtott az idegen.
- Miért, ki a halál vagy te? – tettem fel kötekedőn a kérdés.
- Pontosan az vagyok. A halál.
- Na mész te a faszomba – legyintettem és visszafordultam a könyveimhez.
Ekkor valami szörnyű érzésem támadt, mintha valaki két marokra fogta volna a torkomat, nem kaptam levegőt, a nyakamat markolásztam, a lábam a levegőben rugdosott, közben könnyek csorogtak az arcom mindkét oldalán. Az alak ezalatt továbbra is vagy jó két méterre állt tőlem.
- Hiszel már nekem? – mennydörgött egy basszus a fejemben.
Nem tudom megmagyarázni, de elhittem.
Amilyen buzgón bólogattam olyan gyorsan enyhült a szorítás.
- M-miért vagy itt? – hebegtem.
- Most költöztem be a szomszédba és csak azért néztem be, mert kéne egy köszörűkő a kaszámhoz.
- Tényleg?
- Hülye. Érted jöttem.
- Értem? De hát miért? Nincs is semmi bajom. Nem ég a ház, nem jött ki az asztmám, nem szúr a szívem, nem lógok ki az ablakon, nem szivárog a gáz – soroltam a mentő körülményeket.
- Ez nem számít, eljött az időd. Egyébként is másképp haltál, halsz meg – hangzott a szenvtelen válasz.
- Akkor hogyan?
- Leléptél az ágyról, kifordult a bokád majd estedben lefejelted a számítógépasztal sarkát. Nyugodj meg, gyors volt és viszonylag fájdalommentes.
- Na várjunk csak egy picit – szörnyedtem el. – Ez azt jelenti, hogy már meghaltam?
- Igen. Nem. Igen. Mármint nem. Szóval technikailag köztes állapotban vagy. Ha keresztülsuhintom rajtad a kaszát, ami, ha szabad megjegyeznem, teljesen fájdalommentes, akkor elvágom a test és a lélek kapcsait. Na, akkor tényleg halott leszel. Az idő még telik számodra, tulajdonképpen nem vagy halott, de úgy lett elrendelve, hogy kétezer-tizenegy november hatodikán az legyél.
- De hát még annyi dolgom van, csak huszonhét vagyok, nem akarok meghalni. Dolgoznom kell, szeretni, élni – próbáltam elfúló hangon érvelni.
- Ez van. Eljött az idő. – hangzott a szenvtelen válasz.
- Nem egyezhetnénk meg valahogy? – feszegettem, mivel mindig is úgy láttam, beszélgetéssel meg lehet oldani a dolgok többségét.
- Hmm. – hallottam és egy csontkéz nyúlt ki a köpeny bal ujjából, amely elgondolkodva dobolt a csuklya alól kilátszó csontállkapcson – Végül is. Válassz ki valakit, akit szeretsz és el is van intézve, folytathatod a rendrakást.
Hátravetette a csuklyáját, felfedve a tükörsima, hófehér koponyát, majd arcok villantak fel a helyén hirtelen, komor tekintetű nő, aztán egy mosolygós arc, majd egy szakállas, utána fekete hajfonatok, kis pötty a bal szemben.
- Nem! – kiáltottam – Akkor inkább engem vigyél. Nincs más megoldás?
- Hogyne lenne.
- Mi az? – kérdeztem, meghökkenve.
- Győzz meg, hogy érdemes lenne maradni, tegyél fel egy olyan kérdést, amelyre nem tudok válaszolni vagy csak verj át.
- Mivel győzhetnélek meg?
- Jelentős művész vagy?
- Nem.
- Valami világmegváltó szerkezeten dolgozol?
- Nem.
- Sokak élete függ tőled jelen pillanatban?
- Ööö, nem?!
- Kiemelkedően jónak vagy gonosznak tartod magad?
- Egyik sem, talán az átlaghoz, esetleg a jóhoz vagyok közelebb.
- Érdekes, ilyenből sokat viszek – fejtegette elgondolkodva, miközben a kasza élével egy nem létező köröm alól nem létező koszt próbált kipiszkálni.
- Sokan szeretnek téged?
- Ööö…gondolom és élni szeretnék…
- Meg fogsz lepődni, ilyenkor a többség ezt mondja – válaszolta szarkasztikusan, majd kényelembe helyezte magát a karosszékemben – Azért megkínálhatnál valamivel, ha már itt húzod az időmet.
Felvettem az ágyam melletti ásványvizes üveget, félig megtöltöttem egy műanyag poharat és átnyújtottam.
- Szoktál inni?
- Nem. De legalább tartsunk fenn a látszatát, hogy normális beszélgetést folytatunk.
- Hová kerülök, ha meghalok?
- Ezt nem mondhatom el. De higgy nekem, talán a világ legtoleránsabb entitása vagyok. Fehér, fekete, ázsiai egyre megy. Nekem mindegy, hogy ateista, keresztény, netán muszlim vagy, van bennetek egy közös vonás. Egyszer mind meghaltok, én pedig mindig ott leszek. Ez így volt és így is marad. A folytatás pedig legyen meglepetés.
- Miért érzed úgy, hogy véget kell vetned az életemnek? – kérdeztem vádlón.
- Félreértesz. Én csak a közvetítő vagyok. A munka oroszlánrészét ti végzitek. Figyelmetlenek vagytok, rossz helyen jártok a rossz időben, betegek lesztek, megöregedtek. Az ok nem én vagyok, szerény kiszállítóként tekintek magamra, aki pontosan az előre meghatározott időpontban érkezik, felveszi a csomagot és elviszi, ahová kell.
- Egy költő veszett el benned.
- Ó, nem is egy, nekem elhiheted – heherészett.
- Nem kellene közben máshol lenned. Nyugodtan menjél, ha gondolod – próbálkoztam.
- A tudatom kivetülései mindenütt ott vannak, ahol kell. Egyszerre vagyok minden helyen, ahová rendeltetett a sors. Éppen tíz embert hozok Irakból, hetet Thaiföldről, hárman egy németországi építkezésről érkeznek, két házzal arrébb egy idős hölgyet…khm látogatok meg, és még sorolhatnám.
- Hány embert ragadtál el, mióta beszélgetünk?
- Nézzük csak, huszonöt perce vagyok itt, nagyjából kétezret. Átlagos szám.
- És gyakran előfordul, hogy valakit mégsem viszel el?
- Nézőpont kérdése, naponta egy-két eset akad.
- Át lehet téged verni egyáltalán? – kérdeztem lassan, ugyanis támadt egy ötletem. Valószínűleg ez volt az egyetlen lehetőség, ami segíthet rajtam.
- Talán. Nem a próbálkozásba fogsz belehalni.
- Hányat mutatok? – szórakoztam a kezemmel a hátam mögött.
- Négyet, ezt anélkül is meg tudtam volna mondani, hogy látnám a tükörképedet az ablakban.
- Milyen magas a legnagyobb gízai piramis?
- Száznegyvenhat és fél méter.
- Mekkora sereggel ment Napóleon Oroszország ellen?
- Hatszázkilencvenezer-ötszázöt fővel.
- Napóleont is beleszámoltad?
- Igen.
- A rohadt életbe.
- Pillanat, megnézem a jegyzeteimet, lehet, hogy eltévesztettem a házszámot és Vágó Istvánhoz jöttem véletlenül. Figyelj, az ilyen kérdésekkel nem mész semmire. – felelte, és mintha némi sajnálkozást éreztem volna hangjában.
- Jó – sóhajtottam lemondóan. – Már csak két kérdésem lenne.
A halál megkönnyebbülten kászálódott ki a székemből. Letette a poharat a legközelebbi polcra. Kisimította ruhája ráncait és határozottan megszorította kaszáját, én pedig rákérdeztem.
- Mennyi az idő?
- Éjfél múlt nyolc perccel.
- Hányadikán kellene elvinned?
- November hatodi…ezt nem hiszem el – mondta érzelemmentes hangon és ekkor már éreztem, bejött a taktika – Szép volt. Elvontad a figyelmemet, túlzottan szórakoztattak a szánalmas próbálkozásaid. Lásd, kivel van dolgod, elmegyek.
Aztán drámai mozdulattal sarkon fordult és kitrappolt a szobám ajtaján.
Aggódva kiáltottam utána:
- Mikor jössz vissza?
- Nyugalom. Ez sok mindent megváltoztat és hála neked, rengeteg papírmunkát kell elintéznem. Később, emberi léptékkel mérve bőven van időd. Ajánlom, hogy használd ki. – mormolta hátrafordulva, aztán hirtelen mintha kifakult volna a valóságból.
Valamivel le kellett kötnöm magam, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és hitetlenkedést. Visszaálltam az ágyra és folytattam a könyvek rendezgetését, ám ahogy felléptem megcsúszott a lábam és oldalvást esve vészes gyorsasággal közeledtem a számítógépasztal felé. Szerencsére kinyújtott jobb karom ütközött a bútorba a bal tenyeremmel a földön felejtett mobiltöltő villás részébe csaptam bele, miközben a könyökömet és a térdemet is sikerült a legérzékenyebb ponton beverni. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsult, hason feküdtem a földön és nem mertem megmozdulni.
- Megijedtél, mi? Később találkozunk. – susogta egy távolodó hang.
A háttérben mintha visszafojtott röhögést hallottam volna.
***
A szerzőről:
Szeli Mátyás 1984-ben született Budapesten, kezdetektől fogva ábrándozó gyerek volt, aki órákat töltött játékkatonái rendelkezésével, miközben fejében sosemvolt csaták forgatókönyveit írta. Vándorló természete már korán megmutatkozott, ugyanis három általános iskolában is megfordult, középiskolában azonban révbe ért, mégpedig Budán, ám a várról a mai napig a hideg, a lépcsők és a futás jut eszébe. Írni mindig szeretett, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán fordult meg a fejében komolyabban, hogy a fiókján kívül másnak is mutogassa próbálkozásait. Ez a fellángolás olyan erővel hatott rá, hogy végül újságíróként helyezkedett el, szakdolgozata pedig lassan évek óta kérleli szomorkodva, nyúljon már hozzá vagy legalább beszélgessenek egy forró tea mellett, hátha lesz valami. Általánosságban nehezen találja a helyét, most például szívesen írna szerelmesleveleket, de egy korsó sört sem utasítana vissza.
