2012 áprilisában jelenik Telkes Margit új regénye 'Lebuktál kisanyám' címmel. A női fogvatartottakról és szabadulás utáni kilátásaikról, kilátástalanságukról szóló könyvből közlünk egy rövid részletet. Telkes Margit nyugdíjas orvosnő, első kötete a Leleteim című novelláskötet 2008-ban jelent meg a I.A.T. kiadónál. Gratulálunk a termékeny szerző ötödik könyvéhez.

 

„Virág a következő levélben írt Verának egy új zárkatársról, Zsuzsiról. Hosszan, mert ő is nagyon hosszan mesélt magáról. Este, lámpaoltás után, mikor egymáshoz közel feküdtek, az alsó ágyon. Zsuzsi a Tanti helyén. A másik ágyakra akkor éppen két ápolatlan, a hírek szerint besurranó tolvaj került, akik lefekvés előtt nem akartak tusolni, pedig Virág kétszer is szólt nekik. […] 

  Valójában sok vizet nem zavartak. Nagyokat aludtak, nappal is – ha lehetett – feküdtek az ágyukon, bámultak a semmibe. Két vagy három nap után elvitték őket. Indulásnál nem is köszöntek a maradottaknak.

– Végre, magunkban vagyunk – szólalt meg Virág. – Zsuzsi mesélj magadról!

– Mindent elmondjak? Mert hosszú és borzalmas a mesém.

– Ha akarod, csak akkor. Itt nem kötelező mesélni, csak lehet. Ez nem bíróság, nem is ügyvédi meghallgatás, ez több. Ez gyónás.

- Értem. Talán először bemutatkozom. Erdei Zsuzsi vagyok, tizenkilenc éves és tizenkilenc éve boldogtalan. Tudod mi az, amikor úgy érzi az ember, hogy sose volt boldog? 

- Tényleg nem volt okod a boldogságra, vagy beteg vagy?

- Frászt vagyok beteg. Ha elmondom, megérted.

- Hallgatom.

-   Egy határ menti kisvárosban születtem. Apám lakatos a saját házunk mellett levő kócerájában, anyám egy zöldséges boltban eladó. Testvérem nincs, nem is volt. A város szélén laktunk. Két szobánk volt, utcára néztek az ablakok. Függöny is volt rajtuk. Fehér, csipkés szélű. A konyha az udvar felé nyílt. Persze fürdőszobánk nem volt, WC a konyha mellett, kívül, a házhoz ragasztva. Anyám azt mondta, hogy majdnem angol vécé, mert az ülőkéje olyan volt, de csak vödörből lehetett leönteni. Az út ott, a házunk előtt már csak földes volt. Tavasszal, meg ősszel, a nagy esők idején cuppogott a sár a csizmám szárán, amikor hazafelé mentem a suliból. De nem ott akarom kezdeni, akkor nem értenél meg egészen.

- Hát hol?

-  A fürdésnél. Az első emlékemnél. Négy, vagy öt éves lehettem. Egy nagy lavórban ültem a konyhaasztal közepén, a finom meleg vízben. Apám fürdetett. Akkor is, később is, szinte mindig. Anyám olyankor még jószerivel nem is volt otthon. Természetes volt, hogy apám fürdet. Jó volt a meleg víz. Kis, piros-fehér pöttyös labdámat dobáltam bele, kezemmel pancsoltam, még ki is lötyköltem a konyha kövére. Apám mellettem állt, nevetett és közben egy nagy szappannal simogatott. Mosta az arcomat, nyakamat, hátamat és főleg a hasamat, meg a hasam alját. Ott elidőzött. Mondta, hogy tegyem szét a lábam, akkor jobban tud ott mosni. Mert fontos, hátha bepisiltem – azt mondta. Tettem. Pedig akkor már régen nem pisiltem be. De azért ő mosta, meg is puszilta és utána megint nevetett. Azt mondta, hogy ügyes kislány vagyok. Fürdés után egy nagy puha törölközővel törölt le, majd a saját ágyába fektetett. Szerettem ott feküdni. Jó, kicsit bagós, kicsit pálinkás apaszaga volt az ágynak. Szerettem az apámat. Anyámat is, de nem olyan nagyon. Tőle inkább féltem. Mert, ha kellett, ha valami rosszat tettem, ő büntetett. Még pofozott is néha. Apám sose ütött. Ő csak simogatott.

Már iskolába jártam, amikor még mindig apám fürdetett. Ugyanúgy, simogatva, puszilgatva. Nekem ez volt a természetes. Nem is gondoltam, hogy máshol másképpen történik az esti fürdés. Erről nem beszéltünk a suliban. Egy este azt mondta apám, már az ágyban, amikor egymás mellett feküdtünk, hogy ez egy nagy titok. A mi titkunk 

Amit senkinek nem szabad elmondani. Mármint a fürdetést, meg az esti összebújást.

– Mert a többi gyerek irigykedne csak rád. Az ő papájuk biztosan nem fürdeti őket, nem szeretgeti úgy, mint én – mondta és  még jobban átölelt, egészen magához szorított. Mondtam, hogy ne olyan nagyon szorítson, mert már fáj. Azt válaszolta, hogy de muszáj, mert akkor jobban, hamarabb lesz a kicsiből nagy. Nem értettem. Ő megmutatta. A fütyülőjét. Tudtam, hogy milyen máskor, mert többször a fürdetés alatt ő is levetkőzött, akkor azt mondta, hogy különben összevizezné a nadrágját. Meg az oviban is láttam már a fiúkat gatya nélkül. De hogy ekkora is lehet, arra nem gondoltam…

- És anyád? Hol volt olyankor?

- Hát ő többnyire délutános volt a boltban. Ha meg otthon volt, akkor se velünk törődött. De ne szólj közbe, mondom tovább.

- Már körülbelül tizenkét, vagy tizenhárom éves lehettem, amikor kezdtek nőni a melleim. Apám nagyon örült, azt mondta, hogy ilyen szép cicije nincs senkinek a világon. De én akkor már nem örültem a fürdetésnek, meg a simogatásnak. Valahogy zavart. Nem tudom miért, de szégyenlős lettem. Azt sem akartam már, hogy puszilgasson, meg szorongasson este az ágyban

- Ne fürdess már! Tudok egyedül is. Hagyjál békén – mondtam neki egy este.

- Eddig jó volt? Most mér nem? De nekem kell! – válaszolta először bánatosan, később haraggal, kiabálva. Még anyám is – aki éppen otthon volt, hallotta – bejött az udvarról.

- Mi a fene van veletek? – kérdezte, aztán legyintett egyet és kiment. Erős ember az apám, én meg csak nyüszöge, sápkóros voltam, ahogy mondták az utcában. Csak a hangom volt már akkor is nagy.

- Apám nem hagy békén! – kiáltottam anyám után.  De hiába kiabáltam, nem jött vissza akkor sem, amikor a nagy tiltakozásom miatt apám – életében először és utoljára – egy pofont adott és erővel nyomott le az ágyára. A dunyha alatt szétfeszítette a combjaimat, odabújt és belém harapott, aztán nyalogatta a micsodámat egy ideig, majd kifutott a szobából a másik szoba felé. Fájt. Megint kiabáltam. Hívtam ordítva anyámat, de hiába. Nyitva maradt az ajtó. Láttam, ahogy apám a másik szobában az ablak alatti kanapéra lehúzta anyámat és hallottam utána a régi kanapé ütemes nyikorgását.

- Én sírtam közben és elhatároztam, hogy akármilyen nagy titok is, legalább a legjobb barátnőmnek, a Katicának elmondom majd ezt, de mégsem mondtam, mert apám másnap egy nagy tábla csokoládét hozott nekem és azt mondta, hogy ne haragudjak a tegnapi dologért, máskor nem fog bántani. Még akkor is szerettem őt, adtam egy puszit a bajuszára és nem árultam el. Anyámat csak sajnáltam. Gondoltam, hogy neki is fájt a dögönyözés. Többet nem beszéltünk a dologról. Apám az eset után már nem fürdetett, csak arra kért, hogy elalvás előtt bújjunk egy kicsit össze, mint régen.

- Jó – válaszoltam, de csak akkor, ha nem bántasz.

- Téged? Dehogy bántanálak. Szeretlek – súgta a fülembe és kicsit, de csak kicsit megsimogatta a mellemet. Milyen szép vagy! Nézd, milyen nagy lett megint – mondta és mutatta a fütyülőjét. Néztem, ahogy kérte, de hiába kérte, még könyörögve is, nem adtam rá egy puszit. Kifutottam az ágyából, bebújtam az ágyuk végén levő sezlon dunyhája alá. Akkor először féltem az apámtól. Olyan furcsán nézett rám. A szemében nem szeretetet láttam, inkább valami vadságot. Elalvás előtt imádkoztam, hogy jöjjön már be az anyám, legyünk hármasban. De nem jött, apám meg csak sóhajtozott az ágyában, egyedül. Akkor megint sajnáltam kicsit, már éppen arra gondoltam, hogy nem kéne undorodni tőle, hiszen mégiscsak az apám és szeret engem, meg és is őt, amikor valami kifolyt a micsodámból. Megtapogattam, kicsit ragadós volt, megszagoltam. Vér. 

Igazából nagylány lettem. Tudtam, hogy mi az, mégis megijedtem. Kiugrottam az ágyamból.

- Mi van? Csak nincs valami bajod édesem? – kérdezte apám.

- De van – suttogtam és mentem hozzá. Mutattam…

- Butuskám! Ne félj! Majd én segítek, hozok neked vattát – mondta. Felkelt és az éjjeli szekrény fiókjából kivett egy csomó vattát, hozott másik bugyit, beletette a vattát az aljába és felhúzta rám. Aztán megpuszilt és jó éjszakát kívánt. Megint szerettem. Pár nap múlva, amikor már elmúlt a vérzés, egy nagy doboz Nesquik szirupot tett le az asztalra.

- Sápadt vagy gyönyörűm, megviselt a vérzés, hoztam neked a kedvencedet, majd vacsora után kapsz belőle – mondta. Mondta, de csak halkan, inkább suttogva. Anyám nem hallotta, vagy nem figyelt, nem tudom. Emlékszem, kelkáposzta főzelék volt vacsorára. Nem szeretem. Keveset ettem belőle. Vártam a csokit. De már azt hittem, hogy hiába, mert már lefekvéshez készülődtünk és apám még mindig nem adta nekem.

- Hát a csoki mikor lesz? – Kérdeztem.

- Nemsokára – válaszolta és ment befelé a hálószobába. Én utána. Apám akkor már az ágyán feküdt, mezítelen volt. A csokikrémet magára kente. A hasára és főleg a fütyülőjére.

- Gyere, itt a finom csoki, tied, nyald le – súgta. Remegett a keze, a hangja rekedt volt, izzadt a homloka.

- Nem! Nem kell! Utálom! Soha! – kiáltottam és kirohantam a szobából. Anyám csodálkozva nézett rám. Nem szólt, mosogatott tovább.

Nem mentem vissza a hálószobába, csak később, anyámmal.

Ez volt az utolsó este, amikor beszéltem az apámmal. Meggyűlöltem. Utáltam, már szinte undorodtam tőle. Ő meg egyre jobban erőszakoskodott. Leskelődött, ha vetkőztem vagy öltöztem. Panaszkodtam rá anyámnak.

- Ne törődj vele – mondta, de nem folytatta. Egyedül voltam a titkommal. Nem tudtam senkinek elmondani. Pedig akkor már tudtam, hogy milyen nagy szégyent hordozok magamban. De nem tudtam a legnagyobb szégyent. Ami a következő tavasszal esett meg velem."

 

Forrás: