Sara Lidman,  3. rész,  4. rész, 5. rész 

6. rész

Nem sokkal az esküvő után Sidon, az egyetlen fiú, szakadt nadrágban, tépett ingben jött haza. Cheeky (pimasz) kaffer volt. Azt magyarázta, hogy az a föld, amelyet most a telepes birtokol, valaha az őseié volt. A telepes erre röviden kioktatta a telekkönyvi bejegyzésről, és megkérdezte Sidont, ugyan miféle papírral tudja bizonyítani az állítását. Mit lehet ilyesmire felelni? Az ember a kutyakorbácsra görbülő fehér ujjakra pillant, s már ugrik is, menekül, ahogy lehet. De a kutyák gyorsabbak a kaffernál. A telepes még csak nem is kiált négylábú szolgáinak, tudják már maguktól is a dolgukat; a gazda egyetlen szava olyan, mint az isten parancsa.
- Nem értem, miért ugatják a kutyák a bennszülötteket — mondja a missus,  aki egyébként jobban megérti négylábú kedvenceit, mint a gyerekeit.

Maradjon Sidon a faluban és várja meg, amíg a rendőrség érte jön? Akkor már inkább elmegy Durbanbe, és maga is rendőr lesz. A rendőrök sok pénzt keresnek. Tizennyolc fontot havonta. Ebből legalább tízet hazaküldhet. — Hogyan jutsz el oda utazási és munkavállalási engedély nélkül? – Meg kell próbálni. - Hát velem? - A fiam gyereke idetartozik, mondta Rebecca, és megpaskolta Gladness hasát. - Fogadj szót anyámnak - mondta Sidon; elutazott Durbanbe és rendőr lett.

Gladness minden szombat este ott állt görbedt derékkal a kopár szántón és arrafelé fürkészte a tájat, amerre az ő szép férje van; most talán őrjáratba indul a messzi tenger partján, vagy egy másik Gladness-szel koccintgat. Sógornői kunyhóiban nagy volt a vidámság, mert oda szombat este hazatértek a férjek. 

(Sidon valóban cheeky kaffer lett volna? Hiszem, ha akarom! Az van az egészben, hogy már régen el akart kerülni az anyjától. Csak azért nősült meg, hogy bátran kimondhassa: most pedig lelépek. És egy ilyennek még van képe más szegény fickókat elfogni és segíteni a fehér zsarukat, hogy alaposan megtáncoltassák a feketéket. Árulók munkája ez. - Lehet azt másképpen is. Egy rendes boy  is hasznára lehet a fehér zsarunak. - De hát a boy megbetegedhet a városban. - A városban mindig elkallódnak a boyok, vagy így, vagy úgy. — Szegény Gladness, ő húzza a rövidebbet.)

És Rebecca kunyhójában harsog a jókedv; szombat éjszakánként mennyi unokát tud összeszámolni, etetni és elszállásolni!
Natalban télen letarolt és kopár a kukoricás; az egész vidék visszhangzik az éhes kutyák vonításától, a sógornők boldogságától! Milyen kegyetlenül szép Afrika holdja, nedves és szelíd, most kelt fel az éjmeleg óceánból, hogy lássa az emberek örömét.
Gladness fiút szült, akit Rebecca azonnal besorolt a karámba. Sidon hazajött a keresztelőre, és szebb volt, mint valaha a rendőruniformisban és vizilóbőr-korbáccsal a kezében — és újabb magzatnak adott életet: hordja Gladness a szíve alatt, és töprengjen rajta a tengerszemű hold fényében.

- Nem akarom, hogy nagyanyád lássa az unokámat — mondja Rebecca, amikor Gladness engedélyt kér tőle, hogy egy vasárnap hazamehessen látogatóba.
- Gondokkal gyötröd a fiamat, ellustulsz és képtelen leszel arra, hogy felneveld a gyermekeit. - És Rebecca elvette Gladnesstől a második gyereket is és a hozomány-föld felét.
Gladness panaszos levelet írt az urának. „Amióta elmentél, idegen vagyok itt. Anyád csúfol, mert a nagyanyám nincs megkeresztelve. És én nem sokkal többet érek a számára, mint a tojáshéj a tyúknak, ha már kikelt belőle a csibe."

Sidon ezt írta a tenger partjáról: „Szeretném, ha eljöhetnél hozzám a gyerekekkel. De nincs állandó lakásom. Minden drága. A fizetés magamnak is alig elegendő. Afrika nagy. A vonatjegy drága. A szabad idő kevés. Az idő nagyon különös. Ha sokáig egyforma, megváltozik és langyos lesz,  a víz sűrű és ihatatlan ."

Gladness kétségbeesett panaszaira így válaszolt: „Olyan beteg vagyok, hogy soha többé nem kerülhetek a szemed elé. Ez az utolsó tanácsom: Fogadj szót anyámnak."  

Így hát elérkezett az idő, hogy megszülje a bánatot, amely a reménység halála. Gladness, mikor elolvasta a levelet, levetette magát a földre, megszaggatta a ruháit, egész naplementéig üvöltött és sírt. Ezzel a vajúdásnál is keservesebb kínnal teste és lelke elszakadt Sidontól. Egész nap senki nem zavarta étellel vagy vigasszal. Akik gúnyolódnak a szerencsétlenség előjelein, azok most tisztelettel fogadták érkezését; az egyik sógornő némán a másikra nézett, mintha azt mondaná: tőlem is ezt hallanátok, ha engem taszítanának el.
Este, amikor már elfulladt a hangja és annyira megöregedett, hogy Sidon már csak ifjúkori emlék volt, felállt és megmosakodott. A félvad kutyák körülszimatolták, de nem harapták meg.
 

Abban az időben, amikor az afrikaiak több földet mondhattak a magukénak, és a falvak biztonságos lakóhelyek voltak, azért tartottak kutyát. hogy társaságul szolgáljon és segítsen vadászni. Később, a nyomorúságban, a kutya fényűzésnek számított, senkinek sem volt módja ahhoz, hogy etesse, gondozza, de azért el nem pusztították. Ha megél abból, amit kitartó koldulás után odavetnek neki, akkor megérdemli, hogy éljen. A suhanc gyerekeknek, akik már kezdték megismerni a megaláztatást a fehérek birtokain, egyenesen szükségük van ezekre a földönfutóvá lett kutyákra, hogy kővel dobálják őket, vagy hébe-hóba kedvesek legyenek hozzájuk. A szitkokat, becsmérlő szavakat, amelyekkel a gazda szólongatta a fiúkat, ráruházzák a kutyákra: Boy, Sixpence, Match-box. At-Once, Go-To-Hell.

Gubancos a szőrük, sánták és értelmetlenül hűek. Nem rohannak az erdőbe, hogy a maguk szakállára vadásszanak: mintha elismernék és tiszteletben tartanák, hogy Afrikában a vadászat a fehér emberek és kutyáik előjoga, vagy mintha nagyobb gyalázat volna szabad ragadozónak lenni, mint a falvak körül kószálni és gazdára áhítozni. Reményük minden reggel újjáéled, egész nap a gazdájukra várnak. Estére elhal a remény, vonítva marakszanak a csonthulladékért.
Könyörtelen gazdátlanságuk éjszakánként nagy kísértésbe hozza őket: megmarhatnák kétlábú istenüket, hogy ossza meg velük önmagát. Gladness azonban nem félt, magányossága nem csábított támadásra.

Gladness nagyanyja a halálos ágyán feküdt, úgy fogadta unokáját, mint végső, siralmas bizonyságát annak, hogy bár nincs megkeresztelve, mégis neki lett igaza. Most aztán láthatják, hogyan járnak azok, akik mit sem tudnak szeretkezésről és szerelemről, illemről és erkölcsről. Megtörténhetett volna mindez, ha megkövetelik a hat tehén lobolát? Soha. És most mit kérhetnek kártérítésül? Még egy kecskefarkat sem. És Gladness gyermekét is megkaparintotta az a fukar asszony, és víz alá merítette, meg mindenféle babonaságot művelt vele. Ami őt magát illeti, bizony eleget látott már ebből az ocsmány világból, és nincs más kívánsága, mint, hogy szellemősei maguk közé fogadják. Ha pedig keresztény temetéssel gyalázzák meg hamvait, bizony vissza fog járni a szelleme, és soha nem lesz egy nyugodt pillanatuk. Így halt meg nagyanyó, és Gladness rábeszélte az anyját, hogy temessék hamvait a pogány ősök mellé - így megkövetik azért, hogy életében oly ritkán engedték szóhoz jutni.
 

Gladness anyja soha nem gyászolta meg úgy a férjét, mint lánya a magáét és ahogy az szokása volt az asszonyoknak halálesetkor, vagy annak felismerésekor, hogy férjüket elragadta az élet. „Amikor megérett a bánatod, világra kell hozni: picinyke része se maradjon benned, különben elhal, rothadásnak indul és megmérgezi érzelmeidet." Gladness anyja azonban semmi jelét nem látta, hogy mentesült volna a várakozás alól. A viszontlátásnak élt, és tizenöt éven keresztül gyűjtögette a pennyket, hogy egyszer felkeresse az urát abban a bányában, ahová elvándorolt. Éjszakánként arról álmodott, hogyan kúszik-mászik a sötét járatokban, és a férjét szólongatja. Most oda fog utazni valamennyi lányával együtt, megtalálja őt, és megmutatja őket egymásnak, a férjét és a gyerekeit. Megtalálja az apát, akit tizennégy éve maga alá temetett egy bányaomlás.

Folytatjuk!

  *   Nagysága (angolul)  
  ** Fiú, szolga (angolul)

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella. 

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman