Petri György és Orsós Anna-manna versei, a rosszanyáról szólnak.
Petri:
Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
„ENNI is fog még ebből?”
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia,
http://www.pim.hu/object.7f5c9ffc-3cde-430c-922b-10fe46edc8d9.ivy
Lázadó testem és lelkem újfent őrjöng
Lázadok a sors ellen melyet választottam
Sanyarú sorsom évek óta fájdalom övezi
Fájdalomnak sokaságát öklendezve eszem
Sírok, zokogok, és újra sebeim nyaldosom
Sebek, hegek melyek behálózzák lelkem
Elnyűtt testem önmagam ellen fordul, okád
Megalkuvásom öntudatlan áldozata lettem
Önvád pusztító tüze éget nap mint nap
Sors, melyet nem köszönök meg soha
Testfenyítés, felrepedt bőr, zúzódás, forrázás
Véraláfutás, kitépett haj, fájó testrészek, harapás
Törött szemüvegek, köpések, rúgások és ütések
Kavalkádja a megtorlása, amiért modorom
Nem tetszik őfelségének, a zavart elméjűnek
Akit már nem szólítok többé szerelmemnek
Miért jut egyeseknek a testi fenyítés?, míg
Mások egy nagyobb szócsatáig sem jutnak el?
Mai reggelem is jól kimért veréssel kezdtem
Mit tettem? Vétkem annyi volt, hogy kértem
Ha már nem dolgozik ma sem, menjen fáért
Sőt a felajánlott segítségemre válasza is volt
- Te maradj csöndbe a sötét indián képeddel!
Tegnap látott ismeretlen cigány férfiakhoz
Hasonlítva engem rasszista módon beszélt
A megvetése felbőszített, melyre a válaszomat
Heves vita majd nevelő célzatú verés követett
Eltorzult lila, fejjel önfeledten ütlegelni kezdett
Gyűlölködő szorításából, tizenhét fájó év után
Már nem csak bokszzsákként állva az ütéseket
Védekeztem, de csak egy kézzel - miközben
Három kiskorú átsírta az ő viharos edzését
Távoltartásához nyakát, mellkasát karmolom
Bosszúszomjasan ütve döngölt be az ágyba
Fájdalmat már nem érzek, eltompult félelmem
Itt az ideje, hogy oka legyen, miért vernek
Adósa most már nem maradhattam neki
Rémálom az élet, élni olyan emberrel, aki
Ha kell, kiveri a házból az embert, csak
Mert ő volt az, aki megdolgozott a házért!-
Tekintet nélkül időjárásra, avagy a gyerekekre
Keserű sorsom csak én változtathatom meg
Nincs olyan anya, aki azért szülte a világra
Gyermekét, hogy beteg alakok bántalmazzák
Vadállatként véresre marcangolni a másikat
Visszaélni testi erővel, kiszolgáltatni védtelent
Tisztító könnyek zúdultak le fekete arcomon
Hibás döntésem miatt folyton csak zokogok
Az undor és a hányinger fojtogatja torkom
Megvetem magam, amiért gyáva vagyok
Férjemmel való problémám oly súlyos teher,
Hisz, immár két lányomért is felelős lettem
Családom híján kérem a Jó Isten segítségét,
Hogy legyen elég erőm kilépni e pokolból
Hiszem, hogy mindenkinek jár a biztonságos
Meghitt, boldog élet és a megértő lelki társ
Mánfa, 2006.augusztus 09.
