Sara Lidman, 18. rész, 19.rész, 20. rész
21. rész
Vonzóerőmmel könnyedén le tudnám hengerelni Kathleent. De később még javamra válik, ha engedem, hogy egy ideig adja a nagyot - a magamfajtának nem mindennap nyílik alkalma arra, hogy védje az erényét. Netán barátja van Skóciában? Félrenéz, és úgy felel: - Van, de ez mindegy.
Mondom, hogy ne bánkódjon miatta. Bizonyára olyasvalaki, aki méltatlan hozzá.
- Ha meglátom azt a férfit, szeretnék meghalni - Kathleen, ahogy ezt mondja, megrázkódik és az arca lilásszürke lesz. Lám-lám, nekem volt igazam. Jégen kell tartani őket, akkor megdöglenek értünk.
- Csakhogy az a férfi szereti a szép nőket...
Kathleen nem szép nő: ennek tudatában van, és elismeri, hogy meg kell fizetnie azt az adót, amellyel a jelentéktelen személyek tartoznak a szépségnek. Én viszont nem vagyok hajlandó adót fizetni annak a távoli skótnak, aki nem csupán a szép nőit vonja meg tőlem, hanem azt is, akit semmibe vett.
De ha már udvarolni kezdtem, társadalmi állásának megfelelő alázatos hangon kell beszélnem. Megint elmondom neki életem komor történetét, mennyire hiányzott gyermekkoromban a szeretet, hogyan ölte meg Irmát a katona, hogy soha semmit nem kaptam ingyen, és mennyire gyűlölöm apámat, minden rossznak kezdetét - mindazokat a méltánytalanságokat, amelyeket megbeszéléssel nem lehetett semmivé tenni, csak simogatással.
És Kathleen úgy fogadja hosszas fecsegésemet, mint vitahozzászólást.
- A kezdet? Micsoda ostobaság ez? Nem az apádról van szó, hanem a génekről, amelyeket magában hordozott, azokat nem ő kotyvasztotta össze; ő is valakinek az áldozata volt.
- Te könnyen mentegeted, nem szenvedtél miatta.
- A magad helyzetét könnyíted meg azzal, hogy egész életedet az ő számlájára írod. Unom a felnőtt gyerekeket, akik ország-világ előtt állandóan szüleik bűnlajstromát harsogják.
- Ha szabad kérdeznem, a te szüleid milyenek voltak?
- Nem tudom.
- Lelenc vagy?
- Anyai nagynéném nevelt fel, meg a férje.
- És az igazi szüleid nem érdekelnek ?
- Az igaz, hogy szeretném látni őket, de nem vagyok büszke erre a kíváncsiságra. Miért érdekelnének jobban, mint a nénikém és a bácsikám vagy bárki más?
- Látszik, hogy neked nincs gyereked.
- Megint a saját gyerek! Mi európaiak, egymás életét rágjuk a magántulajdon gondolatával. Saját birtok kell, saját gyár, saját szülő és saját gyerek. Miért nem tudjuk megosztani vagyonunkat és kötelességeinket? Vannak szülők, akiket kimerített és idegronccsá tett a sok gyerek, és ugyanabban a lépcsőházban magányos emberek élnek, akik panaszkodnak, hogy senkinek nincs rájuk szüksége, hogy nincs miért élniük! Ismerd el: semmi értelme az ilyen rendnek.
- Mikor tanulja meg az ember gyereke, hogy melyik az otthona, és mikor válasszon megfelelő társaságot, ha nem óvakodik vadidegen emberektől?
- Annak, hogy az embernek nincsenek szülei, megvan az az előnye, hogy senki nem lehet tőle idegenebb, mint önmaga. Ha bárki lehet a fivérünk vagy a nővérünk, akkor semmi ok arra, hogy bárkit is „meg nem felelőnek" tartsunk. Gyűlölhetjük vagy kedvelhetjük egymást, ahogy jön, de mindnyájan ezen a sártekén vagyunk itthon. Ennek a megértéséhez nem kell a holdra mennünk.
- Szóval azt mondod, hogy Igort úgy kellene felnevelni, mint valami talált gyereket! Akárki becsaphatná!
- Ami Igort illeti, nyugodt lehetsz! Annyira értelmes, hogy átlát minden szitán.
- Úgy beszélsz, mint egy bennszülött. A fekete kölyök mindenkit szeret, ezért minden nő „anya" neki. És később mi lesz belőle! Vannak-e még a világon, akiket jobban becsapnak, mint az afrikaiakat?
- És ez arra bizonyíték neked, hogy a gyerekkel kapcsolatban rosszul vélekednek? Nem azt a következtetést vonod le, hogy inkább a világot kellene megváltoztatni valamilyen tekintetben?
- Én nem vagyok világmegváltó. Fütyülök a feketék gyerekeire, egyáltalán minden gyerekre. Tőlem mind a pokolba mehetnek, csak Igor legyen boldog.
Hallgatunk. Reménytelen dolog bárkivel is az egyetlenegyről beszélni. Ha van gyerekük, azért nem értenek meg, mert a magukéval vannak elfoglalva. Ha nincs gyerekük, akkor tapasztalat híján nem értenek meg. Igort mindig kevesbíti az ilyenfajta beszélgetés, példaként kerül szóba mint gyerek.
Kathleen odaáll az ablakhoz, mint a fekete táblához, hogy megoldjon egy számtanfeladatot, én meg egy fiú vagyok az osztályból; nem is. néz rám.
- Van a bibliai históriákban egy valaki, akit valamennyiük között a legtöbbre becsülök. Ő nem utasítja el a gyereket, pedig egyetlenegyszer sem mondja, hogy szereti. Szeretetét azzal bizonyítja, hogy elhiszi: az istentől fogant. Szűz Mária jegyesére gondolok. Ő tudta, hogy az emberek legföljebb meg tudják akadályozni a gyerek világrajövetelét, de soha az életben nem tudnak gyereket teremteni. Teljesen mindegy, ki hozott bennünket a világra. Egész egyszerűen semmi közünk hozzá.
- Csak a gyerektelenek tudnak ilyen közömbösen kiszámítani valamit.
- Nem érzem magam gyerektelennek. Odahaza harminc gyerekből álló osztályom van. Nap mint nap tisztán áll előttem az emberfeletti csoda.
- Ez aztán épületes gondolat. Hiszel istenben?
- Hiszem, hogy ő teremti a gyerekeket. Ez az egyetlen, amit csinál. Aztán már nem törődik velünk. Gondoskodhatunk a szülő nőről és a gyerekről, ahogy József tette, vagy elűzhetjük őket a pusztába, mint Ábrahám tette a viselős Hágárral. Ebbe nem avatkozik bele a Teremtő.
- Akkor a tanító néninek sem kell abba beleavatkoznia, mit csinál apa és fia az iskolaidőn túl.
- Tudom, hogy most nagyon nehéz a fiúnak, és nagyon nehéz az apának. El kellene törölnünk az olyan fogalmakat, mint apa, anya, fiú és lány. Vagy pedig annyira ki kellene szélesíteni e szavak értelmét, mint azokban a nyelvekben, ahol anyát vagy apát mondanak minden idősebb személynek, és egyazon szó jelenti a saját gyermeket és a másét.
- Vajon ebben a nyelvben a nő és a szerető is egyet jelent?
- Nem, azt nem ...
- De hát ha már így belelendültek, miért nem ésszerűsítenek minden területen?
- Mert másfajta törvények is uralkodnak.
- Olyasmi is létezik, amit játéknak neveznek, és az a legtöbb nyelven két dolgot jelent.
- Igen, de ez csak a tacskókra és a tizenévesekre vonatkozik! - Kathleen elneveti magát, levonul a katedráról, kezdi leszedni a teáscsészéket és a kannát. Az óra véget ért, minden lehetőt elkövettünk, hogy imponáljunk egymásnak, és a vége mégis csalódás. Kathleen ereiben hideg forrásvíz folyik. Gömbölyű gyöngyei ájtatosan lóbálóznak, amikor előrehajol, más értékes gömbölyűsége nincs is. Elégedett vagyok. A délelőttöm nem volt egészen hiábavaló. Iskolás módon feltartom a kezem, és azt mondom:
- Tanító néni, tanító néni! - Ő is igyekszik vidámkodni; felvesz az íróasztalról egy vörös papírvágó kést, és hunyorogva rám mutat vele:
- Na, mi van ott? Jól tudod, hogy engedély nélkül is kimehetsz.
- Nem, tanító néni, különórára van szükségem szülői gondoskodásból. Különben meg fogok bukni. És mivel ismeretségi körömből a kisasszony az egyetlen, aki jártas ebben a létfontosságú témában, különösen ami az apa szerepét illeti, tisztelettel kérem, hogy nevezett anyáskodó tanító néni fogadja el a meghívást, és ebédeljen együtt az élet művészetének műkedvelőjével. És ha elfogadja, nem vehetne fel más ruhát? Talán lehetne egy bő szoknyát és valami habos gallért? Senki nem gyanúsítja erkölcstelenséggel, ha nem akaszt táblát a mellére: „Itt jön a tanítónő, aki még soha ..." - Nevetve lépek a ruhásszekrényhez, és kiválasztok egy ruhái, amelyhez nem veheti fel a gyöngysort.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
