Sara Lidman, 22. rész, 23. rész, 24. rész

25. rész

„Elképzelheted, amikor a kicsiknek a nanny vagy a kertészfiú iránt érzett szeretete nem akart véget érni! Barátaim valamennyien azt mondták, hogy ez automatikusan elkövetkezik, amikor a gyerek iskolába kerül. Azon a napon megérti, hogy a feketék a gyermekkor világába tartoznak, és maga mögött kell hagynia őket, ha azt akarja, hogy minden gátlás nélkül bele tudjon illeszkedni a mi társadalmunkba. De az én Lizem olyan makacs. Éveken keresztül továbbra is a nannyhoz szaladt az iskola után. Bennszülöttül beszéltek egymás közt, és én csak pár szót értek ebből a nyelvből, éppen csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy megparancsoljam, mit tegyenek.

Az ember kénytelen azt hallani, hogy a saját lánya egy nyelvet be­szél a vadakkal, velük nevet, és bizalmas viszony­ban van velük! Esküszöm neked, az utóbbi években mintha késsel hasogatták volna a szívemet. És mit gondolsz, mire fordította a zsebpénzt... Miért nem küldted el azt a betolakodó fekete némbert?... Csodálatosan főz. És honnan tudhattam volna, hogy Liz nem fog-e rajongani az új feketéért, olyanért, aki még egy tojást sem tud főzni? Hiszen a legtöbbje nem is konyít a főzéshez, nekem meg semmi kedvem betanítani őket... Hogyan térítetted Lizt jobb belátásra? ... A szerelem jött a segítségemre, isten szép adománya az ember gyermeke számára. Férjem meghívta az új munkatársát, egy harmincöt év körüli rokonszen­ves fiút. És Liz fülig beléje szeretett. Olyan süldő szerelemmel, amit csak tizennégy éves korában él át az ember. Rajongásnak kell tekinteni, az ember nevet rajta, de csak ez tudta rávenni Lizt arra, hogy szembenézzen az igazsággal. Most már megértette, mi tartotta vissza oly sokáig a gyerekkorban, pedig most minél hamarabb felnőttnek kell lennie! Amióta ez a fiatalember megjelent a házunkban, Liz egyetlen barátságos szót nem szól a nannyhez, és nem hallottam, hogy egyetlen szót is beszélt volna bennszülöttül. És hogy felszítsam Liz önbizalmát, egyik nap a füle hallatára  kijelentettem - persze semmiképpen sem tüntetően -, hogyan is érhetnének fel a feketék a mi civilizációnkhoz, hisz soha nem lesz belőlük felnőtt. A lelküket tekintve soha nem lesznek tizenegy évnél idősebbek. És Liz nem mondott ellen.

Tizennégy évet kellett várnom, hogy a lányom valóban az enyém legyen. Megértheted, mit jelent ez egy anyai szívnek. Nem gyöngéd hozzám, nem becéz, inkább olyan, mint egy testvér, ruháról és szépség­ápolásról társalog velem. De akkor is. Az enyém. És nem szégyenít meg azzal a vendégek előtt, hogy kezére jár a cselédnek."

„Tudom, nem helyén való dolog napjainkban ki­mondani az igazságot, de tény, hogy én szeretem a bennszülötteket. .. I like them, the poor creatures . ."[1]

„Csakhogy én nem szeretem a bennszülötteket. Ez a meggyőződésem, és ettől jottányit sem tágítok: ha akarják, koncentrációs táborba dughatnak. I don't like them ..."[2]

„Huzat  van ... Ugyan. Hisz teljesen nyugodt a levegő... Nem, huzat van. Szuperérzékeny vagyok a légköri változásokra... Pszt, ne beszélj olyan hangosan! Itt külföldiek vannak!"

„Meg tudod érteni, miért gyűlölnek bennünket ennyire? Meg tudod érteni - azok után, amit értük tettünk ... ?"

- Vajon úgy is gondolkoznak, ahogy beszélnek? - kérdezi  Kathleen. Erre igennel is, nemmel is lehetne felelni. Ez a szemlélet annyira általános, hogy együtt jár a lélegzéssel - lélegezni pedig mindig kell. Ha az ember gondolkodni kezdene a lélegzetvételen, könnyen fulladást érezne. Kathleen gyermektelen, ő könnyen felháborodhat olyasmin, ami engem nem érint. Undorodom ezektől a virágos banyáktól, mert hájasak, és mert a férjeik sikert aratnak. Nekem aztán mindegy, szeretik-e a bennszülötteket. Nem azért jöttem Dél-Afrikába, hogy beleavatkozzam az ország cselédügyeibe.

Azt akarom, hogy Kathleen énrám figyeljen, ezért megkérdezem, mi az első tennivalója ebben az országban.

- A szüleimet keresem.

- No, ez érdekes. Itt élnek?

- Talán. De múlnak a napok, és én nem vala­mi nagy lendülettel végzem kutatásaimat. Furcsa, milyen zavarba jön az ember, amikor a találkozásra gondol.

- A szüleid, ha ilyen lányuk van, nyilván csak magas rangú személyek lehetnek - mondom, de a bóknak semmi visszhangja. Az ilyenfajta tapasztalatlan lányokkal, akik nem tudnak egy kérdésre felelni, nehéz boldogulni.

- Segíthetnék valamiképpen? Felvilágosításokat szerezhetnék. Elvigyelek ide vagy oda? A rendelkezésedre állok.

Leint azzal, hogy szemrehányást tesz önmagának: minek is beszél olyasmiről, ami kívülállót nem érdekelhet. Ridegségével tulajdonképpen Igort sérti. Éjszaka azt mondta a fiam: „Szeretem Aput". A világ legdrágábbja állandóan kinyilvánítja irántam érzett szeretetét,, és Kathleen nem tudja ezt. Vágyódom Igor után. Hisz hányszor elmondta: Don't leave me, dad — ne hagyj itt. Kiabáltak-e már így e piszkafa után, könyörögtek-e neki, hogy maradjon? Kihez hasonlítja ez magát?

A szomszédos asztalnál: „... igen, most összeházasodnak. Egyetlen probléma az, hol telepedje­nek le. Lakás meg villa bőven van ... csak a hely. Nehéz megtalálni azt a villát, amely beleillik a megfelelő városrészbe! Az ember nem kívánhatja tőlük, hogy beérjék a yeoville-i szatócsfészekkel!..."

Folytatjuk!

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman