27. rész

Gerda az egyetlen, aki ír, és havonta kétszer ol­vashatom ugyanazt. Panaszkodik, hogy múlnak felette az évek, de ugyanakkor mintha azt hinné, hogy itt áll az idő. Igort mindig úgy emlegeti, hogy „a te kis babuskád", és nyilván azt hiszi, hogy a fiam még mindig pelenkában van, mint amikor eljöttünk. Az én Igorom, aki a Szuezi-csatornán ta­nult meg járni - ő volt a hajó hőse, oh, yes!

Minden levélben sürget, hogy menjünk haza. „Afrika csupa nyugtalanság, képzeld el, ha valami bajotok történik! Hiszen nem kell neked nagy vagyon. Gyere haza annyival, amennyid van, ne legyél olyan nagyravágyó. És ne gondold, hogy bárki is haragszik rád idehaza.

Meg aztán az emberek jönnek-mennek, nem is tudom, ki tartana számon különösebben. Ezenkívül, kedves testvérem, te, aki oly kíméletlen tudtál lenni, ne legyél olyan érzékeny. Ez nem volna rendjén való. Tudom, mérges leszel az öreg Gerdára, de azért megírom. Hogy tudd: lelkemben és szívemben az utolsó percemig az én szeretett kisöcsém maradsz, és bízhatsz ben­nem, mindig meg foglak védeni. Csak gyere már haza! És vegyél feleségül egy nagyszerű lányt. Igor miatt, meg persze magad miatt is. Még a te korodban is olyan izgalmas kaland az idegen ország?

Másik dolog. Haza kell jönnöd, hogy kézbe vedd a gazdaságot. Az árendás fütyül a föld jövőjére. Nem akarok rosszat mondani Evaldra, de minden mozdulatából látom, egyetlen célja az, begy kiszipolyozza a földet, amíg a kezén van. Az aztán igazán nem érdekli, mi marad utána. Túl sok meszet ad a földnek. És mivel nem tart marhát, persze, egy grammnyi természetes trágya sincs. Tiszta rablógazdálkodás. És nekem semmi beleszólásom. Mindig azt hallom, hogy nőszemély nem ért a földhöz, így aztán nem mondhatom el, hogy szerintem a föld a mi anyánk, mindent megad nekünk, és megérdemli, hogy tiszteljük, de másfelől a mi magatehetetlen gyerekünk is, igényli, hogy gondozzuk, ápoljuk. Édesgyerek vagy fogadott gyerek, egyre megy. De arról, amit mondtam, hogy szívügyünk a föld, arról manapság hallgatni kell, mert a pénz lett mindennek a mércéje.

Mindenhol eladják a marhát, menekülnek a faluból, erősködnek, hogy nem kifizetődő az állattartás, sőt úgy szidják a vidéki életet, hogy az ember képtelen megérteni, mihez mérik. Milyen jó is, hogy te, aki annyi földet bejártál, és annyi mesterséget megpróbáltál, végül is rájöttél, hogy a saját földecskének nincs párja. De hogy az a sok versenyparipa mire való, azt soha nem mondtad meg. Csak azért tömjük őket, hogy szaladjanak? Hányszor olvassuk, hogy ezeket a gyönyörű állatokat halálra hajszolják az ügetőpályán. Meg aztán azt is, hogy az egyszerű emberek az utolsó krajcárjukat is eljátsszák a totón. Gyermekkorunkban jól láthattuk otthon, mekkora a hatalma a játék ördögének: most érett fejjel minek segítenéd romlásba csábítani az embereket? Látniuk kellene a jamtlandiaknak, hogy érdemes itt gazdálkodni, tehenekkel, a régi tisztességes módon. Gyere haza, és mutasd meg, akkor férfimunkát végzel.

Persze, az is igaz, hogy kellene némi pénz, csak úgy lehet talpra állítani az egészet. De csak gyere haza. Jaj, micsoda szerencsétlenség, hogy elveszett a hatezer font, amit befektettél a hamis aranybányába. De miért is kellett ily magas összeggel spekulálnod. És a világnak abban a vad felében, ahol most laksz, persze hogy nem mehetnek a dolgok törvény szerint és rendesen, mint a mi édes hazánkban. Bár én megértem, hogy ezek a hamis üzletelő urak fehérek voltak. De ha éppen olyan gyorsan össze tudod spórolni a hatezret, mint ahogy megkerested, akkor nem kell annyi ideig maradnod. És akkor nem veszel ott kint olyan bizonytalan részvényeket, hanem azonnal hazaküldöd a tőkét; érted, mit gondolok? Hallgass már öreg nénédre, aki sokat zsémbeskedik és óvatoskodik, de csakis egyetlen fiútestvérét szereti. És annak a fiát, azt a drága kis babát. Azt írod, hogy néha több nap is elmúlik, anélkül hogy ti fehérek, megkorbácsolnátok a feketéket - ezt bizonyára tréfának szántad. De be kell vallanom, kedves öcsém, én nem nevettem rajta."

Ritka az a nő, aki érti a humoromat. Te meg Gerda, olyan vagy, mint a mosógép. Nincs olyan némber, aki képes volna túlharsogni téged, amikor nagy nyugalommal odaállsz és összekeversz nylont, istent, hidrogénbombát, robogót, műtrágyát - mindent egy lében. Azt hitted, mindig szükségem van az oltalmadra. Mindig jártatni kellett a szádat, nehogy valakinek eszébe jusson bármi bántót kérdezni tőlem. Csupa dörmögés, fröcskölés körülötted minden, még akkor is, ha nem vagyok ott; hallottam a szobámból is, amikor a konyhában beszéltél egy szomszédasszonnyal, te uraltad a terepet, ő nem is jutott szóhoz, hogy megkérdezze: na és az öcséd.. hogy... hol... mikor...

Csak ritkán láttalak csendesnek és komolynak. Mint az elején, amikor összeházasodtatok Hugóval. Én rögtön láttam, hogy Hugó egy senki, és te megértetted, mire gondolok, de féltél, hátha elrontom a hangulatot. Egész nap beszéltél, fecsegtél összevissza, amiből végül is nem derült ki semmi. Hugó meg én pedig az újságunkba bújtunk. Estére abbahagytad a lármázást, megmutattad arcodat: erős volt és keserű, mert mindent megértettél. Miért játszod meg az ostobát, Gerda? Az öcséd kedvéért, akiről azt hiszed, gyenge? A te szereteted megköveteli a testvéri kapcsolat egyenlőségét. Megígérem neked, Gerda, el fog jönni a nap, amikor majd véget mersz vetni a nézetek nagymosásának.

Azért az kedves tőled, hogy minden leveledben körülcirkalmazod a hamis aranybányát. Történetesen egyetlen részvényem sem feküdt benne. Ha már az elején szerencsém van, bizonyára lett volna félretéve hatezer fontom, hogy aranyrészvényeket ve­hessek rajta. Eredetileg ez volt a tervem. És ugyan mi óvott meg attól, hogy belemenjek ebbe az "üzletbe", és elveszítsek mindent, amit belefektettem? így is történhetett volna, nagyon könnyen. A balszerencse máshol ért utol - és az eredmény ugyanaz volt. Eljött a karácsony, és nekem egy fityingem sem maradt, gyorskölcsönt kellett kérnem Gerdától. Bármilyen együgyű is, mégsem akarhatja egyszerűen a balszerencsémet. De ha odahaza tudnák, milyen nehéz itt az élet, noha az ember fehér, nem mondanák olyan könnyen: ma­gára vessen! Harmincévesen kellett volna kijönnöm ide, szükségem lett volna arra a vizsgára, amelyhez csak egy félévem hiányzott még, és ami egész idő alatt megnyomorította az életemet. Most már csak az segíthet rajtam, ha játékon nyerek. Más évszázadban, a világ másik felén jutott előre az ember szorgalommal és takarékossággal. 

Folytatjuk!

Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman