36. rész
Eljön Jack, iszunk egy whiskyt, és úgy mesél szeretett Dél-Afrikájáról, mintha száműzetésben élne. Nekem, aki már ott tartok, hogy megőrülök a jogos honvágytól, nekem hallgatnom kell. Ha megpróbálnám leírni, milyen a gyengén szitáló eső, ő az afrikai felhőszakadásról mesélne, vagy azzal a kérdéssel állna elő: - Akkor meg miért mész haza?
- A világon Dél-Afrikában a legtöbb a napsütéses óra. - meséli Jack. Gerda legutóbbi levelének egyik passzusa jut eszembe, miközben Jack kifejti a fehér állampolgárok textusát: - Isten úgy szerette ennek az országnak a fehéreit, hogy bőségesebb napfénnyel, olcsóbb munkaerővel és kényelmesebb életmóddal ajándékozta meg őket, mint amennyire a földkerekség bármely más népénél fedezete volt.
- Per Antonról bizonyára hallottál már néhányszor. Negyven hosszú év után hazajött Amerikából. Az a vágya, hogy ismét hazai földet taposson, az évek múlásával nem csökkent, hanem tasak növekedett. Az ember azt hihette volna, hogy a hazatérés nagyszerű dolog volt az öreg jenki számára. Ehelyett zokogott, de nem az örömtől. Minden barátom meghalt, de nem ez a legnagyobb baj, mondta. Hanem hogy a természet nem olyan, amilyennek emlékezetemben megőriztem. Már semmi nem olyan illatos. Fontold meg ezeket a szavakat, ne késlekedj addig, amíg orrod, szemed és minden érzéked annyira eltompul, hogy hazatérve nem ismersz magadra.
-... Dél-Afrika természete és a mi büszke történelmünk... az utolsó leheletemig — mondja Jack.
Mi az, ami egy történelmet különösen büszkévé tesz?
- Majd meghallod - mondja Jack, és nekilendül, mintha egy nehezen mozdítható dugót akarna kihúzni. - Eleink szenvedése arra kötelez bennünket, hogy mindent megtegyünk annak bizonyítására: igazuk volt! Ne haltak meg légyen hiába!
Csakúgy fröcsög belőle a szó.
- És a mi eredményeink és problémáink csak a mi eredményeink és problémáink, a kívülállónak semmi köze hozzájuk. Nekünk aztán nincsenek problémáink az ifjúsággal! A mi ifjúságunk jól nevelt és derék. Ti európaiak, tanulhatnátok tőlünk ezen a téren. De mi nem megyünk el tengeren túlra, és nem akarjuk jó modorra tanítani a ti gengszter-csemetéiteket.
Erre azt lehetne mondani, ritkán kerül az újságba, amit ennek az országnak a fehér fiataljai a feketékkel csinálnak, hogy felnőtt voltukat bizonyítsák - nem tiszta dolgok ezek, és nem akadályozzák meg őket abban, hogy saját maguk körében ne viselkedjenek jól nevelten. De hallgatok. Hátha így Jack hamarabb áttér az általánosságokról a maga dolgaira.
- Emlékezz arra, hogy Görögországban, kultúrája legmagasabb fokán, rabszolgák voltak. Platón arra a magától értetődő előfeltételezésre építette fel Államát, hogy egy osztálynak rabszolgamunkát kell végeznie. És ha a nyugati kultúrának ez a fejedelme ilyen premisszából indul ki...
Persze. Szóval akkor a sarki görög annyira platóni, hogy na. Valóban oly műveltnek kellene lennem, mint ő, hogy megszerezzem azt a nyomorult tízezer fontot, amire szükségem van. De ezt nem mondom ki, és Jack tovább ontja a szót.
— És ami a legfájdalmasabb: Európa nem látja be, hogy mi, Dél-Afrika fehérei, mi vagyunk a világban a nyugati kultúra utolsó bástyája. A nyugati kultúráért harcolunk a kannibalizmus, a kommunizmus és a barbárság ellen, ők pedig leköpnek bennünket. Körünk mártírjai vagyunk. De nem nyöszörgőnk miatta. Aki tudatában van igazának, az kitart.
Ha így folytatja, és így tart szóval, akkor teljesen be fogok rúgni. A katona Jack érdekel, nem ez a búr-ivadék, aki a „Die Transvaler"-bő[1]l sistereg részleteket.
- A felnőtt férfiúnak szüksége van a pornográfiára, néha-néha egy trágár história megtisztítja a levegőt. - Jócskán töltök whiskyt Jacknek, és megkérem, próbáljon emberibb módon viselkedni.
- Ne próbálj leitatni. Szolgálatban mindig józan vagyok - mondja.
- Ugye nehéz lehet itt rendőrködni? - kérdem. - Hisz az emberek tudják, hogy börtönbe kerülhetnek, ha a bokrok alá járnak szerelmeskedni. - És ahogy ezt kimondom, megüt a felismerés, hogy amikor én is a tilosban jártam, soha nem gondoltam Jackre.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
