MAGYAR VILÁGJÁRÓNŐK - Takács Mária mintaszerű szakdolgozata.  A szerző  ismert meleg anarchista filmrendező, 11 magyar utazónőt mutat be a  XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nők közül, önnön prózájukban tálalja őket, jelentős átmeneti csoport képződött így a nőtörténetben és irodalomban, az utazónőké. Élményeikkel egyszerre adnak érzékletes társadalomrajzot, s mutatnak fel a kor megszokásától elkülönböző szerepmintákat, így adva példákat a határok átjárhatóságára. 

Ebben a részben Kozmutza Kornélné, később Bölöni Györgyné, született Márkus Ottília úti élményeivel ismerkedhetsz meg, akit Ady csak Itókaként emlegetett, ő maga pedig Kémeri Sándor néven szeretett publikálni.

„Megértettem, hogy Japánban semmi sem ízléstelen vagy triviális. Valami bájos, bohókás, naivan bizarr fonódik mindenbe. Az emberek mozdulataiba, szavaiba, cselekedeteibe..."   

Magyar utazónők: Márkus Ottília  (Kozmutza Kornélné, Bölöni Györgyné, Itóka, Kémeri Sándor)

„Azt mondják, nagyon érdekes asszony. Az egész világot beutazta. Egy román katonatiszt felesége. Románul, magyarul és franciául ír. Az Új Időkben olvastam tőle érdekes útleírásokat.” Ezeket a sorokat Ady Endre írta még Párizsba Lédának az I. világháború kitörése előtt. Kozmutza Kornél, Márkus Ottília első férje azonban nem katonatiszt, hanem tisztviselő, ő a szarajevói posta vezérigazgatója. Vele utazza be a századfordulón (némi örökölt vagyon segítségével) a Távol-Kelet legimpozánsabb országait: Indiát, Ceylont, Kínát és Japánt. Kalandjairól, az országok kultúrájáról, mindennapi életéről az Új Időkben közöl sorozatban útirajzokat saját fényképekkel illusztrálva. Pályatársaival, Mocsáry Béláné Fáy Máriával és Mallerné Balthazár Lujzával Kozmutza Kornélné alkotja az első magyarországi riporternők csoportját. (Fábri Anna: „A szép, tiltott táj felé”: A magyar írónők története két századforduló között, Kortárs Kiadó, Budapest, 1996, 173. o.)

Márkus Ottília [képünkön Muhi Sándor róla készült alkotása - forrás] 1873-ban született Nagykárolyban, román családban. Gyerekkorát és fiatal iskolaéveit Kaffka Margittal töltötte együtt, aki szintén nagykárolyi volt. Majd a fiatal, önállóan élni akaró nő Münchenbe ment festészetet tanulni. A portréfestő Laubach egyik tehetséges tanítványának mutatkozott, de otthagyta a palettát és festővásznat, mikor megtudta, hogy örökséghez jutott. Időközben férjhez ment Kozmutza Kornélhoz, a Bosznia-Hercegovina központjában katonai igazgatás alatt működő posta vezérigazgatójához. Férje rangjának köszönhetően külföldi útjai során mindenütt számíthatott a magyar konzulátus illetve a helyi hivatali vagy arisztokrata körök támogatására. A századfordulón járta be a fent említett országokat, s hazatérve frissen számolt be a látottakról. Hat-hét évvel később mint visszaemlékezéseket írja le útjait, gyakran álnéven, Kémeri Sándorként publikálva cikkeit.

A távoli országok végiglátogatása után hazatért, de nem sokat tartózkodott itthon: gyakran utazott Párizsba. Itt ismerkedett meg második férjével, Bölöni Györggyel [képünkön Tihanyi Lajos Bölöni Györgyről készített festménye - forrás], aki Ady baráti társaságához tatozott. (Így ismerkedett meg Márkus Ottília Adyval, s ekkor kapta tőle az Itóka nevet. Később, a bécsi emgiráns években (1920-23) a Bécsi Magyar Újságban írta le először Ady Endre párizsi éveit. Párizsban a képzőművészi körökbe is bejáratos volt: Rodinnek is szívesen látott vendége. Egy interjúkészítés közben ismerte meg Anatole France-t, akinek aztán titkára lett, s később a két világháború között könyvet írt róla.)

Az 1919-es események itthon érték. A fehérterror elől menekülve férjével hazament Erdélybe, amely ekkor már román fennhatóság alá tartozott. Román állampolgárként tért vissza pesti lakásába, ahol két nap múlva kémkedés vádjával letartóztatták, s hat hétre börtönbe zárták. (Erről szól Szenvedések könyve című műve, amelyet Bécsben írt meg.) Kiengedték, de az országból csak barátnője segítségével tudott kiszökni Bécsbe, ahol férje várta. (Ő a magyar emigráció napilapjának, a Bécsi Magyar Újságnak újságírója, később felelős szerkesztője volt.)

1923-ban Párizsba mentek. Elküldte franciára lefordított, Szenvedések könyve címet viselő kéziratát Henri Barbusse-nek, a fasisztaellenes mozgalmak vezetőjének. Barbusse nem csak hogy kiadatásra javasolta az írást, de hosszú előszót is írt hozzá. Ez jó ajánlólevélnek bizonyult, s hozzájárult ahhoz, hogy a mű még inkább sikeres legyen. Bölöni Györgyné nevét New York-tól kezdve egészen a német munkáskörökig ismerték.

1945-ben tért haza Budapestre férjével. Itthon megjelent néhány írásműve, belekezdett életútjának megírásába is, de ezúttal már nem ért célba: 1951-ben meghalt.

Kozmutza Kornélné: Séták a nagyvilágban

Kozmutza Kornélné írásai az Új Idők nevű hetilapban jelentek meg, a „Séták a nagyvilágban” című rovatban. 1903-ban publikálta Indiáról első cikkét: ezt a szerkesztő így ajánlotta a lapolvasók figyelmébe: „Olvasóinknak alkalmat adunk egy élvezetes, világkörüli sétára: egy kiváló tehetségű magyar művésznő lesz kalauzunk, az ő színes leírásai, szép reflexiói és sikerült fényképei híven tükrözik azt a gyönyörű panorámát, amelyet nagy útján látott s amelyet költői lelkén átszűrve, e cikkeiben fest újra. Ezúttal Indiába vezet minket.” (Kozmutza Kornélné: Séták a nagyvilágban. India. In: Új Idők 1903/53. sz., 607.o.) S valóban, a riporternő minden részletre, sajátosságra kiterjedő leírása alapján az olvasó képzeletben tényleg Indiába repülhet. Kozmutza Kornélné figyelmét nem kerülte el a helyi lakosság, az emberek sokszínűsége, viselkedésük, a férfi és női szerepek tradíciói, a család, a gyerekek, a mindennapi élet, a házak, az utcák (kinézete és sorszámozása), a városok térszerkezete, az üzletek portékáikkal, a ruházkodás és persze az adott hely történelme, tájai sem. Sőt megérzi az elsőre, szemmel rögtön nem látható jelenségek mozgatórugóit, s ezekkel és előzetes ismereteivel próbálja megérteni a jelenségeket. „Kelet népe nem fél és nem borzad úgy a haláltól, mint a művelt nyugaté. Vallásaik tanításaival okolják meg ezt az európaiak. Nem valószínűtlen, hogy ehhez lényegesen hozzájárul elzsibbasztó, halálosan fárasztó klímájuk is. A lankasztó nagy forróságban, - amely a déli órákban még a növényzetet is elhervasztja, - teljesen elernyednek az idegek. És az álom, a nemlétezés a legfőbb jónak csalogató délibábjaként tűnik fel eltompított, kimerült érzékeik előtt.” (Kémeri Sándor: „A Himalája turbánja körül.” In: Új Idők 1916/19.sz., 460. o.)

Szingapúri földművelők 1904-ben (forrás)

Riporteri vénája mutatkozik meg egy hindu temetés leírásakor, amibe Szingapúrban csöppen riksása jóvoltából: „Itt-ott meg is kellett állnunk, mert a halotti menethez nekem, az ellenségszámba menő, átkos civilizációt hozók csoportjához tartozónak, nem volt szabad csatlakoznom. Hanem derék kocsisom magas protekciója révén, szabad volt a menetet megtekintenem, sőt tisztes távolból kísérni is, de azzal az ígérettel, hogy az »ördög masináját« nem irányítom a halottra, sem az őt kísérő menetre. Egyébként pedig fotografálhattam tetszésem szerint, amit meg is tettem.” (Kozmutzáné: „Hindu temetés.” In: Új Idők 1903/53. sz., 608. o.) Elevensége, talpraesettsége viszi az ilyen kalandokba.

Egyszerre tudja a valóságot szubjektív mélységében átélni és objektíven értelmezni. Az előbbire példa Japánban, a cseresznyevirág fő ünnepén való részvétele. „Az ünnep népe közt lépegetek föld szagától illatos pázsiton. Melegít a meleg nap. Déli pálmák, északi fenyők, cédrusok, tölgyek banánok közt pompáznak a cseresznyefák. És ez a sok, sok cseresznyevirág az enyém is. Nem vagyok egyedül, sem hazátlan. Nyugtalan kóbor lelkemre sejtések köde borul: ez itt az én Földem! Egyszer már elporladtam benne. Ez az én Napom! Egyszer már fölhívott magához. Révedez a lelkem, Föld és Nap labdáznak vele, szédülve emelkedik és visszahull. Vagyok képdarab, vagyok víz felhőfoszlányban.” (Kozmutzáné: „Virágünnep virágos országban.” In: Új Idők 1908/21. sz., 441. o.) Ezzel a szinte víziószerű érzés- és ábrázolásmóddal áll szemben praktikus, útikönyvszerű adatközlése, amikor a távolisága miatt alig ismert Japán közlekedésföldrajzából villant föl egy képet. A Tokiót és Jokohamát összekötő útról ezt hozza az olvasók tudomására: „Egy óra teljesen elegendő, hogy megtegyük az utat a két város között. Az út rövidsége, valamint a sűrűn induló vonatok nagyban járulnak hozzá, hogy fölkeltsék minden Európaiban azt a vágyat, hogy tőle telhetőleg föllebbentse a fátyolnak egy csücskét, amelyről azt képzeli, hogy mindenféle csodát rejteget.” A fejlődő ország infrastruktúráját tovább részletezve még inkább kiábrándul, s ezzel visszahozza a Földre olvasóit is.: „Jobbról egy tekintélyesebb épület emelkedett, amelynek homlokzatán csillogó, légszesz által világított zsirandokok alkották ezt a fölírást: »Távíró-hivatal«. Egyszerre elszállt belőlem minden illúzió és azt kérdeztem magamtól, ha vajjon nem álmodom-e? Csakugyan a fölkelő nap országának fővárosában vagyok-e most?” (Kozmutzáné: „Jokohama és Tokió.” In: Új Idők 1904, 197. o.)

virágzó cseresznyefa (forrás)

Minél hosszabb ideig tartózkodik Keleten, annál inkább érzékeli a társadalom és az emberek motivációit. Úgy érzi, túljut saját elképzelésein, amelyeket még mint járatlan európai hozott magával, s így a valóságos Japán fokozatosan kitárulkozik előtte: „Később megértettem, hogy Japánban semmi sem ízléstelen vagy triviális. Valami bájos, bohókás, naivan bizarr fonódik mindenbe. Az emberek mozdulataiba, szavaiba, cselekedeteibe és kedvesen finomkodóvá teszi őket. A hercegnőt, a gésát és a kis parasztleányt egyaránt. Munkájuk, szórakozásuk, életük súlyos és könnyű része látszólag egyformán harmónikus. Érzéseik, szenvedélyeik nem törnek ki durván, brutálisan, egyenes nyers erővel, hanem bársonyos, meglapuló ravaszsággal, alattomos, lappangó gonoszsággal. Hunyászkodón, de elképzelhetetlen kegyetlenséggel. […] Az ő csendes, sima lelkükben mélyebben van a jó és a rossz belegyökerezve, mint Ázsia többi népeinek, akik között ő a kovács. A dolgos, a fejlődést legjobban elfogadó faj.” (Kémeri Sándor: „Sárga emberek.” In: Új Idők 1915/25. sz., 627.o.)

Kozmutza Kornélné egy-két évet töltött a Távol-Keleten, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Járt a japán császárnál, a dzsehori szultánnál; útjain nem csak konzulokkal találkozott, akadtak más európai útitársak is, akiket mindig fontosnak tartott megemlíteni. Lényeges volt viszont minden, a látszólag legjelentéktelenebb is, így a mindenféle rang nélküli japán gyermek, kiknek neveléséről is árnyalt, lényeglátó leírást közölt. Kozmutzáné Márkus Ottília személyiségének és stílusának titka az volt, hogy nem csak elragadtatni akarta magát és olvasóit az egzotikus Kelet által, hanem megérteni, átérezni társadalmának vérkeringését és az ott élők gondolatvilágát.