Hogyan áll összefüggésben az író élettárs és a románcírás, a lazackrémes szendvics és egy interjú visszavonása, Psyché ambíciói és egy kortárs nagymama íráskészségének fejlődése, illetve a biodíszlet és egy jó beszélgetés? Scherter Judit Hősnők és írók című interjúkötetét március 8-án, a Nőnapra időzítve mutatta be a Magvető kiadó az Írók Boltjában – a szerzőt Bódis Kriszta kérdezte, hogy végül az interjúalanyok közül néggyel, Spiró Györggyel, Forgách Andrással, Kukorelly Endrével és Márton Lászlóval érdekes beszélgetéssel tegyék gazdagabbá a bolt fölső szintjét megtöltő kíváncsiskodók délutánját.

Bódis Kriszta bevezetésképp elmondta, hogy számára nagy élmény volt a könyv, s ha most valaki azt várja, hogy mint „feminista angyal, lángpallossal” lesújt a kötetre, téved – örült, hogy olvashatta, s minden szerző személyiségére újra és újra ráismerhetett az interjúk elolvasásakor. Scherter Judit előbb összefoglalta viszonyát az írással – míg élettársa író volt, felkérték, hogy írjon egy románcot, ő viszont tudta, hogy ez mély elégedetlenséget szül majd, ezt elkerülendő maga írta meg a románcot, majd újabb és újabb hasonlókat álnéven, aztán interjúkat készített, recepteket írt a Cosmopolitan-ben, megismerte Monspart Évát és barátokként végül együtt írtak egy Nagymamakönyvet. Később egy amerikai barátnőnél látott klimax-könyv vezette a kötet magyar párjának megírásához (Nők délutáni fényben – Klimaxkönyv, Athenaeum, 2008), hogy innen a „nem létező férfiklimaxot” mint témát elvetve eljusson az írók nőképéig –, majd beszélt arról, hogy két és fél évig készült a könyv, mialatt visszatért ahhoz a gyermekkori énhez, amelyikre olyan nagy hatással voltak az írók hősei.

Egy későbbi kérdésre válaszolva ugyan elmondta, hogy ha kedvenc irodalmi hőseit kell felsorolnia, egy sincs közöttük nő (Robinson Crusoe, A rendíthetetlen ólomkatona és Don Quijote), de mégis különösnek találta, hogy rendszerint klasszikusok nőalakjait nevezték meg kedvenceikként, fontos olvasmányélményeikként a szerzők. A kesztyűt aztán ’a fiúk’ sem hagyták a földön: Kukorelly Endre szerint ennek a klasszikus érdeklődésnek részben az az oka, hogy iskolai tanulmányainkban a XIX. századi poétikákon szocializálódva, ha zeneszerzőt kérdeznek, mindenkinek Beethoven, ha költőt, mindenkinek Petőfi ugrik be.

Márton László viszont arra hivatkozott, hogy hiába említené meg, milyen remek nőalakokat teremtett Sabina Berman az Én, én én című regénye autista fiatal nőalakjával, Gerőcs Péter, vagy épp Bencsik Orsolya a Kékítőt old az én vizében kötetében, ezek az olvasóközönség nagy részének nem mondanának sokat és kínos csend állna be a dialógusban, ha őket citálja. Forgách András azonnal tromfolt: van Márton László, mint olvasó, s vagyunk mi, többiek, hiszen ezeket a köteteket ő sem ismeri, de vissza is kérdezett, vajon a jelen lévő hölgyek milyen nőalakokat sorolnának az elmúlt harminc év irodalmából, akiket emlékezetesnek tartanak, hiszen Márquez regénye korábbi, s Proust neve is elhangzott a kötetben az interjúk során.
Itt át is kanyarodott a beszélgetés Weöres Sándor Psyché című kötetének hősnőjére, hogy megvitassák, vajon jó-e vagy rossz, ha egy nőnek ambíciói vannak, s Scherter Judit érez-e magában ambíciót. Kukorelly Endre, akit a legnyitottabb interjúalanyok között tartottak számon a beszélgetés során, a kérdést azzal zárta le, hogy az ambíció hagyományosan a férfi-oldal, az animus területe, ha egy nőben túl sok van, az zavaró, de ha egyáltalán nincs, az éppen akkora gond lehet; nincs, és ne is legyen teljesen tiszta képlet. Végül abban maradtak, hogy nem Psyché, hanem írója, Weöres Sándor volt ambiciózus – ám ő is csak a maga sajátos, animával mélyen átitatott létmódján.

Szóba került még Virginia Woolf egy Scherter Judit számára meghatározó mondata a férfiről, aki mindenek felett uralkodik, a ködöt kivéve, s még haragszik is – épp ebből kiindulva érdekelte, milyen nőalakokat teremtenek az írók –, a könyv borítójának története, s az is kiderült, hogy Petri György egykor távoli múzsaként tisztelte a szerzőnőt, ami kényelmes és kellemes emlék, hiszen a távoliság egyben azt is jelenti, hogy nem kell belehalni a múzsaságba, mint tették azt sokan a költők és írók közvetlen közelében élő múzsák és ihletők közül.

Végül az írók mesélték el, számukra milyen élmény volt az interjú. Mindenki egyetértett abban, hogy ritka és kellemes meglepetés az ennyire felkészült, mindenkihez saját kérdést intézni képes kérdező, s hogy mennyire hozzájárult az élményhez az a tény is, hogy Scherter Judit maga készítette finomságokkal várta az írókat – ki padlizsánkrémre, ki a vaníliás kiflire emlékezett szeretettel; Kukorelly Endrének erről eszébe jutott Nemes Nagy Ágnesnél tett egykori látogatása, amikor málnát kapott tejszínhabbal, s a fekete-fehér emlékképből mai napig kiragyog a málna vöröse.

Márton László évszámpontosan idézte fel három nagyon fontos beszélgetését Scherter Judittal (az egyiken a korán elhunyt Simon Balázs és kedvese is jelen voltak, a másik egy hosszú berlini séta, a harmadik pedig a kötetbe került beszélgetés maga), a szerzőnő pedig a mit szabad és mit nem szabad kérdezni kérdésen elgondolkodva megosztotta a tényt, hogy volt valaki, aki lazackrémes szendvicseket fogyasztva nagyon okos, világos, remek, és mélyen őszinte interjút adott neki – ám utóbb visszavonta azt, ami számára fájdalmas hiány a kötetben.

A legszebb pillanat talán mégis az volt, mikor arról beszélt, neki magának milyen volt ez a két és fél év: mennyire foglalkoztatta a kérdés, vajon az írók tudják-e, ki az, aki kérdezi őket, s hol is van az interjú készítője a kérdezés idején. A könyvben szereplő interjúk sorát végigolvasva talán kiderül.

Györe Gabi

Részlet a Darvasi Lászlóval készült interjúból:

Az a nem csekély tudása a nőkről, amit a tárcáiban élvezhetünk, mintha nem mutatkozna meg a regényeiben.

Csak egy kicsit vitatkoznék. A korábbi írásokban valóban nem föltétlenül jellemző. Ott mindenféle nőalak, illetve a férfialakok többsége is a legendák függönyén vagy a mitológiák üvegfalán dereng át. Tehát nincs ilyesmi praktikus tudás a kezükre vagy a lelkükre bízva. A Virágzabálókban azonban határozottan próbálkoztam ezzel. Van a könyvben egy jelenet, amikor Pelsőczy Klára felöltözteti egy bálra az édesanyját. Hogy megírhassam ezt, utána kellett menni minden olyan ügynek, ami a korabeli nők öltözködéséről szólt, milyen ruhákat, miféle anyagból viselnek, hogyan készül el egy csigás hajdísz. Alaposan meg kellett nézni, mi a kor divatja. Írónak iskolakezdés. 
Az már egy összetettebb feladat, hogy láttatni is tudjuk, miként érzékeli egy viszonylag boldogtalan idős nő a tortúrát, ami speciel nagyon az ellenére van. Igyekeztem mindenféle reálisabb vagy praktikusabb helyzeteket teremteni, miközben a jelenet álomszerűségét sem akartam föladni. Ez próza. De amikor újságnak, napilapnak írok, akkor tudom, hogy nem szabad túlságosan költőinek lenni. Ki kell szolgálni az olvasót. Az alázat kötelező. Mert egy piacoló kofás asszonyságtól Heller Ágnesig mindenkinek szól egy napilap. Ezért tárcában meg kellene találni a reális, népfrontos hangot. Egyszerűbben; mást látunk egy nőről regényben, novellában, és mást tárcában. A műfaji distanciák erősek, de azért a lényeg hasonló. A tárcában egyetlen villanásban kell megmutatni az általánost. A nő egyetlen mozdulata képviselje a többit. A novella gyufalángja tovább ég, a sors tíz percben tárul fel. A regény pedig végeredményben nem más, mint az idő használatának a helyes módja. Nem tudom, de mintha azt látnám, a tizenkilencedik század inkább a nőé volt a regényt tekintve, mint a huszadik.

Részlet a kötet Nádas Péterrel készült interjújából:

„Láthattuk térdének erős, föltűnően fehér belső hajlatát”– írod egy nőről. Ebben számomra van annyi erotika, mint abban a végtelenül hosszú, fárasztó, szőrös, bőrös, előbőrös, nyálkahártyás szeretkezésben, a Párhuzamos történetekben, bár az egy szokatlanul pontos, tényfeltáró leírás. És semmiképp nem fölösleges. Te magad hogy érzed, sikerült-e ott megvalósítanod azt, amit akartál?

Egy ilyen elképzelésben, miszerint az élet nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget, hanem szövet, nincs jogom egy ember szociális történetét kiválasztott témákra korlátozni. Az eddig ismert irodalmak az engedélyezett témák szerint cenzúrázzák az emberképet. Minden társadalomnak, kultúrának vannak tabui, amiről nem beszél, de attól azok a dolgok még vannak. Az emberek többsége szeretkezik. Létezik egy neutrális kisebbség, amely viszont nem. Elég nagy százalék, talán hat, úgy emlékszem. Szerintem egy ilyen élet is csodálatra méltó. Mint ahogy nem kevésbé csodálatra méltók mindazok, akiknek az egykori, a tervezett és nem tudom én, milyen szeretkezéseik képe tölti ki napjaik éber felét és az álmukat. Hideg zuhany alá állnak, mégsem felejtik el. Ennek a lenyűgözöttségnek semmiféle irodalmi jele nincs, vagy nagyon kevés, az is torz. Vagy humorosan írnak róla a kollégák, mintha ez egy rendkívül humoros dolog lenne, vagy klinikusan, az anatómia vagy a pszichiátria nyelvén leírható lenne. Vagy éppen átengedik a témát a pornográfiának, amely üzletileg foglalkozik vele. Ha az élet egy szövet, amibe bele van szőve a szerelmi életünk, ha ez Istentől adott és nem vehető el, még a kasztrációval sem, akkor lennie kell valamilyen nyomának. Akkor nem csak az érdekes térdhajlata belső fele látszik, hanem nemi szerve is van, kiválasztása is van, izzadsága is van, sőt gondolatai is vannak szeretkezés közben, előtt és után és helyett. Kívánatos és nem kívánatos gondolatai, képzetei, érzetei, kellemetlenségei, kellemetességei, örömei. Mindenféle van, s mindez hozzátartozik ahhoz, hogyan irányítja a várost, a községet, az országot, hogyan rendezi az életét vadidegenekkel, akikkel nem bújik egy ágyba vagy egy szénakazalba. Úgyhogy én nem érzem, hogy ez a szál kihúzható lenne a szövetből, akkor sem, ha ez bántó vagy zavaró.

Van, akit zavar.

- Bizonyos vonatkozásaiban engem is zavar és bánt, mert egy olyan közelség, amelynek a kitárása vagy megmutatása számomra is szokatlan – dehát nem magamat tártam ki, hanem bizonyos figurákat, és ezek nagyon sokfélék. Vannak a regényben olyan figurák, akiknek erotikus életük van, de nincs szerelmi életük, akkor ott ez hiányzik. Akkor azoknak nincs. De többnyire van. Emlékeiben van, valami valamikor megérintette, és akkor az ott van, nem tudom elspórolni a figurából. Nagyon sajnálom, nem tudom elspórolni. Az irodalmi konvenció, miszerint el kell spórolni, sem meggyőzni, sem meghatni nem tud. Nem tudok vele mit kezdeni. Ha még valaha előkerül a hanganyag, vagy a scriptje, amely Mészöly Miklóssal folytatott őrült beszélgetéseinket tartalmazza – Miklóst a Városmajor utcai lakásában és a kisoroszi házában vagy tíz éven át folyamatosan lehallgatták –, akkor majd világos lesz, milyen felforgató dolgokról ordítoztunk mi a kisoroszi éjszakában. Hogy kell-e baszni a regényben, vagy nem kell baszni? Miklós azon a véleményen volt, hogy nem kell. Tilos. Nem témája az irodalomnak, csak áttételesen, én pedig amellett kardoskodtam, hogy igenis témája. Ha egyszer baszni kell, akkor az irodalom az adott pillanatban nem fordulhat el. Lehet, hogy tévedtem.