Mit tennél, ha egy másik – számodra szinte teljesen idegen - emberrel hosszú időre egy ház alagsorában rekednél, s közben semmilyen információd nincs a külvilágról? Peter Terrin Az őr című regénye ezt a helyzetet boncolgatja. Két ember őriz egy hatalmas garázst. Föléjük negyvenemeletes torony magasodik, negyven különlegesen igényes kivitelű luxusapartmannal. Az őrök szintjén van az épület egyetlen bejárata, a járműforgalom számára készült biztonsági kapu. Soha nem hagyhatják el a pinceszintet, véget nem érő szolgálatuk egyhangú, lehangoló. Változást csak az őket vezénylő szervezet döntése hozhat, nem tudni, mikor. A nyomasztó bizonytalanság akkor válik elviselhetetlenné, amikor a lakók és a személyzet sietve elhagyják a házat. Meddig tartja őket fogva az ismeretlen katasztrófa, ami elől mindenki elmenekült? A két ember túlélési stratégiája különbözik, de egyikük sem mozog a racionalitás talaján, a kegyetlen helyzet kikezdi személyiségüket.

Peter Terrin Az őr című könyvéből közlünk most egy részletet – a Balogh Tamás által fordított könyv a Göncöl kiadó gondozásában jelent meg, szerzőjéről a szövegrészlet végén olvashatsz bővebben.

1

„Végig kell vinnünk, amit elkezdtünk.”
Harry az ellátmány miatt ideges. Kiteregeti az asztalra a pinceszint térképét, jóllehet csukott szemmel is ismerjük a járást: százhúsz parkolóhely negyven őrzött garázsban, minden egyes ezer négyzetméteres luxuslakosztálynak külön kocsibeálló. Buta módon a pince nem a lehető legegyszerűbb, téglalap kiképzésű; bizonyára nem gondoltak rá az épület tervezésekor és alapozásakor. Nem vagyok mérnök.
Egy négyszögletes alaprajzú épület a két hosszanti oldalán kialakított parkolóhelyekkel valamelyest megkönnyítette volna az őrzést. Harry azt mondja, hogy a szeszélyes körvonalú tervrajz a megrendelők kívánságai szerint készült.
Hogy a komfortot és a magánszféra sérthetetlenségét tartották szem előtt. Tudod, hogy van ez, mondja.
Érzem a szagán, hogy nyugtalan. Diószag, a fáról frissen lehullott, csontkemény, nedves zöld burkú dióé. Kettesben tanulmányozzuk a térképet. A vállára teszem a kezem; aztán rájövök, hogy nem jó ötlet, és visszahúzom. Semmi sem töri meg a csöndet. Kitapogatom csípőmön a fegyvert, megszokásból, hiszen nincs közvetlen veszély. Oldalt lépek, hogy az izzó a tervrajz mind a négy sarkát megvilágítsa.
„Tehát akkor: itt jön be.”
Ujjával a kapura mutat. Négy méter széles, úgy lett tervezve, hogy bombatámadás ellen is védelmet nyújtson. Az épületnek nincs más bejárata. Minden jel arra vall, hogy a földszinti rész hermetikusan szigetelt; sehol egy ablak, egy ajtó.
Biztonsági okokból nem rendelkezünk elektronikus azonosító kártyával vagy infrakulccsal, ujjlenyomatunkat nem ismeri fel a beléptető rendszer. Minden körülmények között a pinceszinten a helyünk, innen kell őriznünk a bejáratot. Amint elhagyjuk a bejárati kapu vonalát, engedélyünk érvényét veszti.
„Kinyitja a kaput, és beáll a szállítókocsival. Te a 3-as garázsnál helyezed készültségbe magad, jól láthatóan, és folyamatosan rászegezed a fegyvert. Rendben?”
Bólintok. Rendben.
„Felszólítom, hogy igazolja magát és mutassa meg a kísérőpapírjait.
Ha jelt adok, a furgon végéhez mész. Ez a legkényesebb része, nagyon észnél kell lennünk. Amíg felrántja a hátsó ajtót, a másodperc törtrésze alatt kell felmérnünk a helyzetet.”
„Egyeztetésre nincs idő” – teszem hozzá. – „Mindegyikünk maga dönti el, hogy tüzet nyit-e. Viszont ha az egyikünk tüzet nyit, a másiknak feltétlenül követnie kell.”
Harry csípőre teszi a kezét, hátradől, hogy ellazítsa a hátát. „Bezony.” Mikor újra előredől, észreveszek az egyenruháján egy kilógó cérnaszálat, hetykén kunkorodik elő merev vonalú zubbonyából, a hónaljától úgy húsz centire.
Egyelőre hallgatok róla, ráér később, amikor már töviről hegyire megtárgyaltuk a tervet. Előbb legyen kész a terv.
Már csak két nap van az ellátmány várható érkezéséig.

2

Az emeletes ágyon fekszem, alul, párnahuzatom friss mosószerszagot áraszt; érzésem szerint egykettőre el fogok aludni. Szobánk az első lift mellett helyezkedik el. Mindössze három lift jut negyven emeletre; egy rendkívül gyors, a lakók számára, egy másik, kimondottan gyors szolgálati lift, és egy közepesen gyors lift a látogatóknak.

A szobánk szűk kis helyiség, de ez szinte soha nem jelent gondot, ugyanis valamelyikünk mindig készültségben van.
Felváltva alszunk öt-öt órát, ez elegendő, így készítettek fel bennünket. Ha egyikünknek esetleg rossz napja van, negyedórára leheveredhet. Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna. Mindazonáltal megnyugtató a tudat, hogy a szervezet előrelátóan gondoskodott erről a megoldásról.
Az ajtó résnyire nyitva, az öt méterrel arrébb induló szükségvilágítás fénye bevilágítja a szoba padlóját. Odakinn, távol, nagyon távol, messze az épület vastag falai előtt, csöndes és nyugodt minden. Legalábbis nem hallok se zörgést, se csattanást, vagy lármát. Egy hangot se hallok. A föld sem remeg. Innen minimális rálátásunk sincs a kinti helyzetre, a valódi állapotokról halvány sejtelmünk sem lehet. De igazából mindegy is. A feladatunk ide köt minket, a pinceszinthez, a bejárathoz.
Harry odakinn ül az ajtó melletti széken, őrködik.
Néha feláll és tesz egy rövid kört. Amikor elhalad az ajtónyílás előtt, árnyéka az egész szobát elsötétíti. Ellenőrzi fegyvere tölténytárát, majd hangos csattanással ütközésig visszacsúsztatja a markolatba. Látatlanban is tudom, hogy épp kinyújtott kézzel maga elé tartja a pisztolyát. Még az is lehet, hogy egyik kezével megtámasztja a másikat. Jobb szemét közel viszi az irányzékhoz és a célgömbre fókuszál, mutatóujja ráfeszül a ravaszra.

3

A gőzölgő kenyeret egy kockás kendővel bélelt tányérra teszem hűlni. Alig múlik el úgy nap, hogy ne sütnék kenyeret a géppel, pofonegyszerű, az eredmény pedig kivételesen finom; hálás munka. A készülék levetett darab, az Olano család lakosztályából került hozzánk, különben kiselejtezték volna.

Mondom Harrynek, hogy legyen kis türelemmel.
Erre kelletlenül kimegy a szobából, és megint helyet foglal az ajtó mellett a széken. Kis idő múlva bedugja a fejét az ajtónyíláson.
„Egészen a 4-es garázsig érezni a szagát” – mondja.
A 4-es garázs esik legtávolabb a szobánktól.
„Az egész szintről eltűnt a betonszag, olyan, mintha egy hatalmas kenyérben járkálnál.”
Eszembe jut, hogy kiskoromban egy csokis tejjel csurig töltött fürdőkádról álmodoztam. Csak akkor szálltam ki belőle, miután már az utolsó csöppig kiittam. Az iskolában egyfolytában az ujjamat nyalogattam, mert nyomokban még ott volt a körmöm alatt a csokis tej íze.
Azon kapom magam, hogy nem akaródzik neki elmesélnem az álmomat. Hirtelenjében nem is tudom, miért. Talán csak azért, mert itt, természetszerűleg, nem rendelkezünk csokoládékészletekkel.

4

A fényesre suvickolt cipőorrok felváltva villannak be látómezőm alján. A kék nadrágszár puhán ráereszkedik a bőrre és minden lépésnél ráncot vet. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mosószerre és nagy tétel cipőkrémre akadtunk a személyzet közös raktárában, egy alkalmilag kialakított sufniban, itt, a pinceszinten. Nem a lakók használatára szánt készlet, hanem a személyzeté, ezért aztán az adott körülmények között teljesen megengedhetőnek találtuk, hogy vegyünk belőle. Egyszerű cipőpaszta és több vödör fehér mosószer, mely szagtalan, legfeljebb tiszta ruha szaga van.

Egymás mellett lépdelünk, Harry meg én. Útvonalunk pontosan követi a parkolószint körvonalát, sehol nem vágjuk le a sarkokat, hátratett kézzel megyünk. Nem csak úgy sétafikálunk, lassú, de egyenletes tempóban lépdelünk.
Nem törjük meg a csöndet beszélgetéssel, hogy minden hangot meg tudjunk ítélni, hamar rá tudjunk jönni az eredetére.
Fejünkön az előírásnak megfelelően, egyenesen áll a szervezet hímzett emblémájával ellátott kék sapka. Lépteink üteme eltér, néha azonban, pár méter erejéig akaratlanul is szépen egyszerre lépünk; a harangszóra emlékeztető effektus, mely fokozatosan tisztul, mígnem egyszer, de legfeljebb kétszer egyidejűleg verődik a bronz hangtest falához az összes nyelv.
Volt idő, amikor számoltam a lépteimet, minden járőrkörnél elölről kezdve a számolást. Magamban számoltam, a kapott összeget mindig hozzáadtam a korábbiakhoz, az egészet fejben, semmit nem jegyeztem fel. Azt hiszem, hogy az odaadás volt a lényeg, az összpontosítás, úgy hittem, ezzel edzhetem a figyelmemet. Már nem számolom, ugyanis pont fordítva van: csak eltereli a figyelmemet a munkámról. Ha jól meggondolom, a lépteim számolgatása elhibázott ötlet volt.

***

A SZERZŐRŐL:

Peter Terrin (sz. 1968) kortárs flamand (belga) író, aki hollandul ír. Feldolgozott témái általános érvényűek és rendkívül aktuálisak egyszerre. Terrin – akit kritikusai a „baljóslatú részletek mesterének” neveztek – irányzatoktól független; írásait remek stílusérzék jellemzi. Első könyve 2001-ben jelent meg – azóta írt színdarabot, regényt, újságcikket. 2010-ben negyedik könyvéért, a Göncöl Kiadó jóvoltából most már magyarul is olvasható Az őr [De bewaker]-ért elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, 2012-ben pedig Post Mortem című legújabb regényéért az AKO Irodalmi Díjat.

Az Európai Unió Irodalmi Díját évente tizenkét fiatal európai szerzőnek ítélik oda. 2012-ben a díjazottak között szerepelt Horváth Viktor is a Török tükör című regényével. 2009-ben, a díj első alkalommal történt odaítélésekor Szécsi Noéminek jutott az elismerés 2006-ban megjelent Kommunista Monte Cristo című regényéért.

A díjat azért alapították, hogy így is segítsék egymás kultúrájának jobb megismerését, s minden uniós ország egy-egy fiatal tehetségének lehetőséget adjanak a nemzetközi könyvpiacra lépni. 

Évente kiválasztanak 12 országot, majd a 12 ország felkért szakmai döntnökei által választott legjobbnak ítélt regényét vagy a nemzetközi megmérettetésre legfelkészültebbnek tudott szerzőt díjazzák.

A díj 5000 euróval és a könyvvásárokon kiemelt részvételi lehetőséggel jár együtt. 2013-ban Belgium, Bosznia, Ciprus, Dánia, Észtország, Finnország, Németország, Luxemburg, Románia, Szlovénia, Spanyolország és Macedónia egy-egy szerzőjét díjazzák majd.

Az AKO Irodalmi Díj Hollandiában, a holland nyelvű irodalom támogatására jött létre 1986-ban - az Amsterdamsche Kiosk Onderneming (AKO) könyvesbolt- és újságos bolthálózat által alapított díj 50000 Euro pénzjutalommal jár és a díjátadó ceremóniát rendszeresen közvetíti a holland televízió.