Ha rosszabbra fordulnak a dolgok, 
még mindig összezárhatjuk a lábunkat.”
Gioconda Belli, Nők Országa.

ÚJ KORMÁNYT!
Éppen egy ilyen apró, jelentéktelen és elhanyagolt államban születhet meg a Nők Országa, mondta Gioconda Belli, mintha Magyarországról beszélne. A könyve, egy globális női hatalomátvétel pontos forgatókönyve, elmondja, mi a teendő, majd a nők érveit, programját és ideológiáját is összefoglalja. 

Nagy Takarítás kell ennek a kis országnak, a férfiak hosszú és kártékony hatalmából ki kell vakarni minden zegét-zugát, megtisztítani, megszépíteni, felújítani, lomtalanítani és hasznossá tenni. A férfiak pedig belátják ezt, és egy időre teljesen átadják a hatalmat a nőknek.

A Nők Országának női pártja, a LÁB megkapja ezt a hatalmat az aktuális választásokon, és azonnal Látványos Lépéseket tesz. Alaposan kisöpri az országot, kimossa, centrifugázza, felvirágoztatja. A média valóságsókban tanítja az új ideológiát és életformát, a boldogizmust, és folyamatosan beszámol a Nők Országának mindennapi életéről. 

A regény 10 részletét a kiadó és a fordító szíves engedelmével bizalmasan közli a Centrifuga, és elkötelezetten támogatja a nők forradalmát. Olvasd önfeledten..;                ( Válogatta és szerkesztette Gordon Agáta)         

Nők Országa – részletek 

1,

Az Elnöknő, Viviana Sansón koncertező rockénekesre emlékeztető stílusa − talpig fekete szerelés, csizma − szakított a régi hagyománnyal, amely asztalokkal, mellvédekkel védte a politikusokat. Őt ne védjék. Azt akarta, hogy közelinek, elérhetőnek érezzék az emberek. Mióta Faguas új miniszterelnökeként beiktatták, sőt már korábban, a választási kampány alatt is, mindig a tömeg közepén keresett helyet, onnan szónokolt, mikrofonnal a kezében. A kör olyan, mint egy ölelés, jelentette ki. A kapcsolat szó mágikus kifejezéssé vált kormányzása idején: kapcsolatot teremteni mindenkivel, megérinteni, érezni egymást. A kör az egyenlőség, a részvétel, az anyai öl, a nőiség. Ezzel a jelképpel fejezte ki mindazt, amiben hitt: hogy fontos a szívünkkel is érzékelni a dolgokat, nem elég az eszünkkel. Ez a fordulat jelentős hatással volt az ország politikájára, emiatt vette körül az emberek szeretetének melege, az a forróság, amely most megizzasztotta a lassanként elhalványuló nap még szikrázó ragyogásában.
***

MINŐSÍTETT SZAVAZÓK RENDSZERE.

Demokratikus reformok

1. Olyan módon kívánjuk megreformálni demokráciánkat, hogy a lehető leginkább emlékeztessen a demokrácia eredeti formájára.

Elsősorban:

a. Létrehozunk egy sorsolási rendszert, amellyel − a népszámlálási adatokkal összhangban − kiválasztunk 150 000 női és 150 000 férfi szavazót (összesen 300 000 főt), Faguas lakosságának 10%-át. Ennek a 300 000 szavazónak a MINŐSÍTETT SZAVAZÓ elnevezést adjuk. A kiválasztott személyeknek három hónap áll rendelkezésükre, hogy bizonyíthatóan igazolják, ha valamilyen okból nem tudják vállalni ezt a felelősségteljes megbízást; teljesítése egyébként kötelező. A szavazás lebonyolításakor minden minősített szavazónak tudnia kell írni és olvasni (ha nem tudnak, meg kell őket addig tanítani). A minősített szavazók különleges, az állampolgárok jogait, kötelességeit és az állam működését oktató tanfolyamokon vesznek részt, valamint évente kétszer szeminárium jellegű foglalkozásokon, ahol az ország legfontosabb problémáival ismerkednek meg. A minősített szavazók szavazata duplán számít a választásokon.

***

2,

Az új rendszer első lépései – egy férfi életében.
Hűvös volt a reggel. Nem a legjobb időpont jégkását árulni, de úgy számította, dél felé, mire a kórház környékére ér − a tévé szerint hatalmas tömeg gyűlt össze ott −, már meleg lesz. Mentében üdvözölte a párosával iskolába menő fiúkat és lányokat, akik megfürödve, tisztán ballagtak az autóbuszmegálló felé. Tizenhárom-tizennégy évesek lehettek, mert a ledérek kormánya elrendelte, hogy a gyerekeknek tizenkét éves korukig a lakónegyedükben lévő iskolába kell járniuk. Itt tanultak meg írni-olvasni, a fennmaradó időben pedig azzal a tantárggyal foglalkozhattak, amelyik a legjobban tetszett nekik. Majd meglátjuk, milyen eredménnyel. Meghallgatta az oktatási tárcáért felelős, Spanyolországból hívott miniszterasszony beszédét, aki elmagyarázta, miért ez az autodidakta módszer a legújabb tanítási technika. A gyerekek maguk dönthetik el, mit akarnak tanulni, nem kényszerítik őket semmire. Még haza is mehetnek, hogy a szüleiknek segítsenek. Ezt mondta a miniszterasszony. Jól emlékezett gyerekkora iskoláira; nem voltak padok, csak hőség és unalom. Tízéves volt, amikor az anyja magával vitte dolgozni; meg kellett elégednie annyival, hogy írni és olvasni megtanult. A többit az életből leste el. De a lányai már iskolába jártak, és ő boldog volt, hogy el tudta küldeni őket, bár többen lázadoztak közülük. Azucena sosem tanult jól, de izmos volt, így rendőr lett belőle. Mindegyik gyereke külön világ volt, talán ezért is adott igazat a miniszterasszonynak. Ő mindig úgy vélte, túl sok időt töltenek a gyerekek az iskolában, holott otthon is szükség lenne rájuk. Most hivatalosan tizenkettőtől tizennyolc éves korukig jártak középiskolába, és kötelező volt beíratni őket. A nyelvtanon meg a természettudományos tantárgyakon kívül „anyaság” óráik is voltak, fiúknak és lányoknak egyaránt. Mire végeztek, a fiúk is szakszerűen tudtak pelenkát cserélni, büfiztetni, ringatni, ellátni a csecsemőket. Megtanították őket arra, hogy ne verjék a gyerekeiket, meg még sok más pszichológiai jellegű ismeretre. Nem is volt olyan rossz ötlet.

Ő kedvelte az elnök asszony rendszerét. Legalább más volt, mint a többi. Itt, ezen a környéken kaptak ugyan segítséget a kormánytól, de nekik is dolgozniuk kellett. Ők maguk, férfiak és nők, fiatalok és öregek együtt építették fel az iskolát, az óvodákat, a közösségi ebédlőt, kőzúzalékkal töltötték fel az utcákat. A korábban állami tisztviselőként dolgozó férfiaknak jól jött a fizikai munka, mert legalább leadtak egy kicsit a pocakjukból, ráadásul így átélhették, hogy ők se mások, mint a többiek. A tanultabbak órákat adtak, írást, olvasást oktattak. A környéküknek hónapokon át nem kellett fizetniük a vízért, mert olyan jól végezték a köztisztasági munkát, hogy rendre megnyerték a versenyt, amelyet ingyenes vízellátással jutalmaztak. A gyerekek szöges bottal szedték össze az eldobott papírt az utcán; ahogy hazaértek az iskolából, az anyjuk kiküldte őket dolgozni. Az ember észre se veszi, micsoda különbség tiszta környezetben élni, amíg meg nem tapasztalja, gondolta José, a csengőivel csilingelve. Az elnök asszony nagyon fontosnak tartotta, hogy tiszták legyenek a közterületek, mert szerinte, ha kívül kosz van, könnyebb elviselni a belső piszkot, a lélek szennyességét is. Emiatt tértünk le a becsület útjáról annyi éven át, ezért használtuk ki gátlástalanul embertársainkat. Josénak eszébe se jutott soha, hogy ennek a két dolognak bármi köze lehet egymáshoz, de el kellett ismernie, hogy az elnök asszonynak igaza volt. A tiszta úttest, a kitakarított utcák láttán az emberek gondolkodása is megváltozott: többre vágytak, szerettek volna szép környezetben élni, rendbe hozni a járdákat, a virágágyásokat, az apró kerteket is. Az elképzelés, hogy a férfiak feladat nélkül maradnak, ha nem dolgozhatnak többé a közigazgatásban, meglehetősen hamar szertefoszlott. Hilario, a barátja, aki korábban rendőr volt, még azt is beismerte: ha nincs az elnök asszony rendelkezése, soha nem tudja meg, milyen öröm közelről látni, ahogyan felnőnek a gyerekei. El ne mondd senkinek, de bizony ez a színtiszta igazság, vallotta be. Sokan éreztek hasonlóképpen. Joséban felötlött, hogy talán még többen is vannak ezzel így, mint ahányan be merik vallani. Igazság szerint kényelmetlen volt beismerni, hogy a nők forradalma nagyon is meghozta a maga gyümölcsét. Reméljük, nem száll fejükbe a dicsőség. José számára egyáltalán nem jelentette a világ végét, hogy a nők dirigálnak. A nők amúgy is sajátos bájjal teszik a dolgukat. Kezdetben minden férfinak nehezére esett ezt tudomásul venni, idővel azonban az úgynevezett boldogizmus rájuk is átragadt. A ledérek talán akkor is újra győznek, ha az elnök asszony nem épül fel, és új kormányt kell alakítani.

Emlékezett rá, milyen zavargásokat okozott, mikor hazaküldték a férfiakat. Az új kormány megalakulása után egy vagy két hónappal kezdődött az eltávolításuk, és mindenkit megdöbbentett. Igaz, csak az állami alkalmazottakat érintette, és a nemzetnek nyújtott szolgálatai elismeréséül minden elbocsátott férfi hathavi fizetést kapott, a megrendülés mégis óriási volt. A macsósabb minisztériumokban, mint a honvédelem vagy a belügy, néhány vezető meg tiszt fegyveres ellenállást kísérelt meg, de nem jártak sikerrel. A tábornoknőknek, akik egy hamvába holt forradalom után maradtak a hadseregben, sikerült a káoszban a kezükbe venni az irányítást, lefegyverezték a lázadókat, és kényszerítették őket, hogy végrehajtsák az elnök asszony rendelkezéseit. A katonák fegyvertelenül, civilben hagyták el a laktanyákat, és ettől kezdve nem rendelkeztek több hatalommal, mint bármelyik egyszerű polgár. Hónapok teltek el, amíg a rengeteg rendőrnek álló nőből − köztük volt Azucena is − újraszerveződtek a fegyveres testületek. A közlekedési dugók, az elszabaduló fosztogatás és a katonák követelőzése mindenesetre lassan alábbhagyott. A rendőrnőkből a koreai kormány közreműködésével profi karatésokat képeztek, és ellátták őket egy tasernek nevezett fura kis elektromos sokkoló készülékkel; ezeket Svédországból, Finnországból, Németországból és az Egyesült Államokból kapták ajándékba. A kínaiak állítólag spray-ket, bénító gázokat és nyugtatónyilakat bocsátottak a rendelkezésükre. A kötekedők ugyancsak meglepődtek, amikor azt hitték, ujjat húzhatnak ezekkel a nőkkel, csak mert erősebbek. Eva Salvatierrának, aki találékonysággal pótolta, ami méretben hiányzott, a felszerelés birtokában sikerült hatékony közbiztonsági erőket létrehoznia. (A merényletig nem is történt semmi baj, de ahogy mondani szokták, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik.)

José de la Aritmética a különféle minisztériumok előtti járdán ütött tanyát kis jégkásás kocsijával, és látta a síró férfiakat, akik kénytelen-kelletlen búcsút mondtak a hivataluknak, a titkárnőjüknek és a szolgálati autójuknak, amelyet már szinte sajátjuknak tekintettek, és vasárnapi furikázásra használtak. A férfiak kijöttek a középületek egyik kapuján, a helyükre jelentkező nők pedig bementek a másikon. Ahogy később megtudta, sok olyan volt köztük, aki megszerezte ugyan az egyetemi diplomát, de alig dolgozott egy vagy két évet, mielőtt férjhez ment. Mert alighogy gyereket szültek, sőt gyakran már korábban is, a férjük otthon tartotta őket. Mintha szégyellni kéne, ha valakinek dolgozik a felesége. Ő azonban nem így gondolkodott. Mercedes az üzletben is a társa volt. Ha ő nem készítette volna el a szirupot a jégkásához, nem árult volna, csak puszta jeget. De persze nem ugyanaz, ha mind a ketten otthon dolgoznak, mint ha az asszony egyik napról a másikra eltűnik, és nincs, aki mosson, főzzön, vasaljon, szóval elvégezze azokat a dolgokat, amelyeket az elnök asszony „családi feladatoknak” nevezett, és ragaszkodott hozzá, hogy mostantól a férfiak végezzék. Senki nem árult zsákbamacskát. A férfiak nem voltak ostobák, még ha el is butultak kissé a tesztoszteronhiánytól. Az elnök asszony egyik megfellebbezhetetlen döntése értelmében nem kevesebb mint hat hónapon keresztül nekik kellett ellátniuk a nők feladatait.

Jól ment az üzlet azokban a napokban, mert a minisztériumok közelében dolgozó, különféle foglalkozású polgártársak és polgártársnők a járdákon verődtek össze, hogy lássák a hivatali helycserét, közben pedig jégkását eszegettek. José figyelt, hallgatta, mit beszélnek az emberek. Nem értettek egyet semmiben, az egyetlen közös nevező a különös rendelkezés, az ország történetében teljesen újszerű kísérlet kiváltotta döbbenet volt. Már a merészsége is bénítóan hatott az értelmükre. Legalább a kétkedés ajándékát adják meg nekem, kérte tőlük az elnök asszony. Az országot egy sor korrupt, alkalmatlan kormány katasztrófába sodorta, magyarázta egyik fellépése alkalmával, amikor bejelentette az újonnan alakult kormány különleges intézkedéseit; ezért érezte úgy, hogy a többségi szavazatok nyújtotta felhatalmazással kötelessége erős kézzel megragadni a kormányrudat, azonnal munkához látni, helyes irányba fordítani a nemzet hajóját, amely eddig csak sodródott az árral. Az elnök asszony kifejező képekkel, a sportból kölcsönzött hasonlatokkal szemléltette, miért kell pihentetni egy ideig a férfiakat. Azt mondta, úgy képzeljék el, mint amikor a baseballban pár játékos dogoutba, vagyis a kispadra kerül. A nőknek szükségük van rá, hogy a férfiak ideiglenesen lekerüljenek a pályáról, mert ezen a meccsen nekik, a nőknek kell futniuk, elhajítaniuk, visszaütniük és elkapniuk a labdát.

Akkoriban külföldi újságírók hatalmas raja lepte el az országot, csapatostul, vakukkal felszerelkezve rohangáltak egyik helyről a másikra, fényképezték az állami alkalmazottakat, amint gyerekeik és feleségük képeit, kedvenc játékosuk által szignált baseball-labdájukat, naptárokat, sapkákat, kávéscsészéket, frissen kiürített íróasztaluk egész személyes kacatgyűjteményét cipelve elhagyták az irodájukat. Egy újságíró sem tudta azonban olyan pontosan követni az eseményeket, mint José de la Aritmética. Miközben a csengőivel csilingelt, vagy a jeget kapargatta, fülelt, hallgatta az emberek megjegyzéseit. Volt ott minden a „mit tegyünk, testvér, talán igazuk van, és jót is tesz nekünk egy kis pihenés”-től egészen a magukat nagyon fontosnak érzők dühös kommentárjaiig: „Majd meglátjuk, mire mennek egyedül! Egy hetet sem adok nekik”; és „Már csak ez hiányzott ennek az országnak, mindenki megőrült! Korrupció helyett őrület!”

José de la Aritméticát az egész cirkusz a régi háborús vagy katasztrófaállapotok idején látott jelenetekre emlékeztette. Pedig ezek az új állástalanok fizetéssel a zsebükben mentek haza, és azzal az ígérettel, hogy néhány hónapon belül újra lesz munkájuk. Szóval, nem volt sok okuk panaszra. Végül is mit akarnak, otthon lehetnek egész nap rövidnadrágban és strandpapucsban a gyerekeikkel.
***

 3,

Igazságszolgáltatás

Eva ötlete volt, hogy ketrechez hasonló nyitott cellákban közszemlére állítsák az erőszaktevőket. Minden csütörtökön kivitték és egész hétvégére kint hagyták őket a piacokon, tereken, forgalmasabb útkereszteződésekben, a környékeken, ahol az áldozatok éltek. Az emberek odamehettek hozzájuk, és sokan éltek is ezzel a lehetőséggel. Egyre több nő sétált fel s alá a ketrecek előtt, hogy szemügyre vegye a foglyokat, és jól odamondogasson nekik. Minden ketrecen volt egy tábla, amelyre kiírták, mit követett el a benne lévő: „Juan Pérez. Erőszaktevő. Az áldozat kora: 5 év. Kapcsolat: a mostohalánya”; „Ramón Alduvinos. Erőszaktevő. Az áldozat kora: 13 év. Kapcsolat: a szomszédja”. A ketrecekkel szemben egy urnát helyeztek el, ide dobhatta be bárki az észrevételeit, büntetési javaslatait. Többnyire igen kegyetlen büntetéseket találtak ki: kasztrálást, életfogytiglani börtönt, ostorozást, lincselést, halált. De a kormányuk eltörölte a halálbüntetést, és a börtönben letöltendő büntetéseket is átalakította, hogy a foglyok ne jelentsenek terhet a társadalom számára. Minden rabnak dolgoznia kellett. Az erőszaktevők például hétfőtől szerdáig temetőt takarítottak és sírokat ástak (ezt egy női közösség indítványozta, azzal az indoklással, hogy nem szabad az élők közelébe engedni őket), az enyhébb bűntetteket elkövetők szemetet szedtek.

Eva meztelenül akarta kiállítani őket, hasukon nagybetűs, tetovált felirattal: erőszaktevő (Juana de Arco Lisbeth Salandertől, a svéd Stieg Larsson Millennium-trilógiájának hősnőjétől vette az ötletet). A megszégyenítéssel az volt a céljuk, hogy a férfiak is éljék át áldozataik erkölcsi megaláztatását, főként azokét, akik a hallgatást választották. Szerencsére egyre kevesebb ilyen nő akadt: látván, hogyan bűnhődnek a bántalmazóik, nekibátorodtak és feladták őket. Végre úgy érezhették, van valaki, aki valóban átérzi a sérelmeiket, és magukban elismerték: szívesen látják azokat a férfiakat ketrecbe zárva, akár a majmokat. Eva szenvedélyesen hitt a nyilvános megbélyegzés jótékony hatásában, meg volt győződve róla, hogy a legelferdültebb lelkű ember is őriz magában a szégyenhez és megbánáshoz szükséges parányi emberséget.

Az erőszaktevők kiállítása ugyanakkor heves vitákat váltott ki. Az egyházi méltóságok és a politikai hangoskodók a bosszúállás lélektanilag káros hatását emlegették, kijelentették, hogy a nők megbecstelenítését nem enyhíti, ha a férfiakat is megfosztjuk becsületüktől. A nők tömegesen válaszoltak az efféle prédikációra. Hatalmas lavina indult meg a rádióműsorokban és a napilapok véleményrovataiban; azt vágták az erőszaktevők mellett kiállók képébe, hogy kettős morál szerint ítélkeznek: most védik a gonosztevőket, de a nők elleni erőszak súlyos problémájával kapcsolatban soha nem emelték fel a szavukat. Megvádolták őket, hogy korábban nem vettek tudomást erről a néma, de pusztító járványról, most pedig, mint Poncius Pilátus, mosnák kezeiket. A mozgalom lendülete segített Evának elérni, hogy a parlament jóváhagyja a visszaeső erőszaktevők − az eredeti tervnél kevésbé látványos, de azért hasznos − tetoválással történő megjelölését. Forró hangulatú beszédében úgy érvelt: ez az egyetlen mód arra, hogy úgy figyelmeztessük rájuk az embereket, hogy mégse kerüljön egy vagyonba az államnak, ne az adózó állampolgároknak kelljen megfizetniük. A képviselőnők megszavazták az előterjesztést. A teljes szó hasra tetoválása helyett csak egy „E” betűt írtak a bűnösök homlokára; hiszen többnyire le sem tolták a nadrágjukat az erőszakhoz.
***

4,

Ledér Álmok kezdődnek
− Nem hittem volna, hogy egyszer ilyesmit mondok, de kezdem azt gondolni, hogy egy fecske igenis csinálhat nyarat. Mi lenne, ha kihasználnánk a mostani népszerűségemet, és mi öten, fecskék, valóban tennénk valamit ezért az országért? Mi lenne, ha tényleg kimosnánk? Kikészít ez a közömbösség, de mindenhez, ami eszembe jut, hatalom kell. Mi lenne, ha alakítanánk egy pártot, minden eddigi mintát felrúgva? − kérdezte Viviana.

− Te biztosan nyernél a választásokon − nevetett Eva −, ne hidd, hogy nem. A népszerűségi listák első helyén állsz. Láttuk a közvélemény-kutatások eredményét; az emberek imádnak. De pártot alakítani... nem túl nagy szavak ezek? Miért nem ajánlkozol képviselőnek az egyik ellenzéki pártba?

− Micsoda? − hördült fel Martina. − Odaküldenéd az első számú sztárunkat az ocsmány ellenzéki hordába, hogy széttépjék? Csak a testemen keresztül!

− Na jó, halljuk az ötleted − szólt közbe Ifigenia. − Az az érzésem, magadban már meghánytad-vetetted. Nem szoktál a levegőbe beszélni.

Eva és Martina közben vitába bonyolódtak, de most hirtelen elhallgattak.

− Az ötletem? Lássuk csak. Női elnökök vannak. Ebben nincs semmi újdonság. Női hatalom viszont nem létezik. Mi a különbség a kettő között? Olyan pártot képzelek el, amelyik képes mindazt megadni az országnak, amit egy anya a gyerekének. Képes úgy rendben tartani a dolgokat, ahogy egy nő az otthonát. Egy „anyai” pártot, amely épp a nőiség alapvető tulajdonságait használja egy tönkretett ország rendbe tételéhez, épp azokat a képességeket, amelyek miatt félre szoktak állítani bennünket. Nem azt bizonygatnánk, hogy mi is alkalmasak vagyunk a kormányzásra, mert vagyunk olyan „tökösek”, mint bármelyik macsó. A nőiességet hangsúlyoznánk, azt, amit a hatalom közelébe törekvő nők kénytelenek elrejteni, mintha valami hiba volna: az érzékenységet, az érzelmességet. Éppen erre van szüksége az országnak: hogy dédelgessék, kényeztessék, jól bánjanak vele; egy anyukára. Csúcs, nem? Manapság még az „anyuka” szót is lejáratták, pedig milyen szép! Szóval, mi a véleményetek egy olyan pártról, amely képes meggyőzni a − mellesleg a szavazók többségét kitevő − nőket arról, hogy nőként gondolkodva és cselekedve lehet megmenteni az országot? Mi szólnátok ahhoz, ha mint nők és anyák, bedobnánk a csábítás művészetét, ha ezt a gondoskodást kínálnánk fel a férfiaknak, anélkül, hogy feladnánk vagy másnak adnánk ki magunkat, mint amik vagyunk?

  − A feministák a képünkbe vágnák, hogy pont a férfiak elképzeléseit akarjuk megerősíteni.

− Feministája válogatja. A feminizmus is sokszínű. Szerintem nem az a gond, hogy mit gondolnak a férfiak a nőkről, hanem hogy mit fogadunk el mi abból, amit gondolnak. Engedtük, hogy mindenért minket hibáztassanak, pusztán azért, mert nők vagyunk, hagytuk, hogy meggyőzzenek róla: a legértékesebb tulajdonságaink voltaképpen gyengeségek. Be kell bizonyítanunk, hogy a női létezés, a női cselekvésmód nemcsak ennek az országnak a megváltoztatására alkalmas, de az egész világnak javára válna − mondta Viviana.

− Mi mellett tesszük le a voksunkat? A mosás, a vasalás, a gyereknevelés mellett?

− Ismétlem: nem a mosás, a vasalás, a gyereknevelés a probléma, hanem az, hogy lenézik a mögötte húzódó szemléletet. Az, hogy ezt a fajta női magatartást a magánéletbe száműzik, nem értik, hogy az élet minden területén erre lenne szükség: az otthonunk, az érzelmeink, a nyomorult bolygónk megóvása érdekében, amiket most tönkreteszünk. Pontosan ezt kéne tenni: megtanítani mindenkit a gondoskodásra, és ennek a nők a szakértői. Úgy kell fellépnünk mint a feladatra legalkalmasabb szakembereknek.

− Én csatlakozom. Szerintem csodálatos ötlet − szólt közbe Martina. – Legyen láb a neve: a Ledér Álmok Baloldala párt. Ez majdnem olyan, mint az Erotikus Baloldal Pártja. Ez ugyan pártként sohasem létezett, de olyan nők hozták létre, akik nagy hatással voltak mindarra, amit gondolunk. Többen élnek még az egykori tagok közül; ma már idős asszonyok. Az egyikük, anyám barátnője, elmesélte nekem a történetüket. A párt Ana María Rodas költőnő Az erotikus baloldal versei című kötetéről kapta a nevét. Fantasztikus könyv. Az első költemény ezzel a sorral végződik: „Szeretkezem, aztán elmesélem”. Rendkívül fontos, hogy botrányt keltsünk. És el tudjátok képzelni, milyen botrányt okoz majd, ha egy Ledér Álmok Baloldala nevű párrtal lépünk színre?

− Senki sem szavazna ránk − jegyezte meg Rebeca, aki akkor érkezett. Lehuppant egy fotelba, és lerúgta a cipőjét.

− Elkéstél, úgyhogy nincs jogod véleményt mondani − mondta epésen mosolyogva Martina. − Viviana pártot akar alakítani.

Viviana elmesélte Rebecának, miről van szó, majd folytatta.

− Ronald Reagan és Oprah Winfrey óta tudjuk, hogy a média-népszerűség, a „celebség” akár az elnökségig is juttathat valakit. Engem az emberek nemcsak újságíróként tartanak számon, hanem olyasvalakiként, akinek fontosak az ország ügyei. Ha nem így lenne, nem szerepelnék a népszerűségi listákon. Tökéletesen bevált az én tiszteletbeli tanácsadóim ötlete, a ti ötletetek, hogy a politikai visszásságok feltárásán túl az emberek mindennapi életéről is készítsek riportokat. És mindez a saját szemünket is felnyitotta. A Patriciával készült riport óta rengeteget tanultunk abból, hogy meghallgattunk egy sor férfit és nőt, nem így van? Kicsit szociológusokká, antropológusokká, közgazdászokká váltunk, miközben próbáltuk megérteni, mi miért történik. Annyit biztosan tudunk, mint azok a politikusok, akik az országos választásokon jelöltetik magukat. Eszméletlenül sok mindent összeolvastunk…

− … és eszméletlenül sok utópisztikus papírsárkányt eregettünk − jegyezte meg Eva.

− Eva, az nem utópia, hogy mi, nők más szemszögből szemléljük a dolgokat − erősködött Viviana. − Gondoljatok bele, mennyi élettapasztalatunk van, és máris rájöttök, hogy nem vagyunk egyenlőek a férfiakkal. Nézzük például a munkát: a fejlett országokban hatalmas előrelépést tettek a nők, de ne mondja nekem senki, hogy nem az ő vállukat nyomja most is a háztartás és a gyereknevelés terhének nagy része. Ezért van ez az üvegbura fölöttünk, amin csak kevesen törnek át. Mit gondoltok, mi az oka, hogy Németországban, Olaszországban, Spanyolországban csökken a népesség? Ha nem volnának a bevándorlók, már csak az idősek maradnának. A nők nem akarnak gyereket szülni, mert ez azzal jár, hogy feladják az életüket a gyereknevelés kedvéért. Az egész világon így büntetik az anyaságot, így büntetik a nőket, ha teherbe esnek, ha szülnek, ha gyereket nevelnek. Beléptünk a munka világába, de a munka világa nem alkalmazkodott hozzánk. Nős férfiaknak van kitalálva. Ha mi, nők rendeztük volna be a világot, a munka nem lenne leválasztva a családról, hanem a család köré szerveződne. Ingyenes óvodák működnének a munkahelyeken. Az ebédszünetet a gyerekeinkkel tölthetnénk. Odahoznák a kicsit, ha meg kell szoptatni. Szülési bónuszt adnának minden egyes világra hozott kisbaba után. Nyilván ismeritek a leggyengébb láncszem elméletét. Faguas éppen azért lehetne a pártunk által javasolt másféle rendszer, a „boldogizmus” kísérleti terepe, mert kicsi és szegény. Az egy főre jutó boldogság, nem pedig a GDP növekedése válna a fejlődés fokmérőjévé. A jólétet nem pénzben mérnék, hanem aszerint állapítanák meg, hogy mennyi szabad ideje van az embernek, mennyire él kényelmesen, biztonságban, boldogan.

− Olvastad Amartya Sent − mondta Rebeca. − Imádom azt az embert. Az ENSZ-ben életminőség-mutatónak hívják, amiről beszélsz.

− Jó, te közgazdász vagy, értesz ezekhez a dolgokhoz. De nem tartod érdekesnek az ötletet?

− Mi az hogy érdekes! Rendkívüli! − felelte Rebeca. − Szerintem teljesen igazad van. Óriási és kihasználatlan az a teljesítőképesség, amit mi, nők tehetnénk a dolgokhoz. Martina és Eva kivételével mind tudjuk, mit jelent gyereknevelés mellett dolgozni. Nem egyszer irigylem az otthon maradó nőket. Persze nem bírnám sokáig, hogy minden nap ugyanazt csináljam, de mióta megszülettek az ikrek, mindig hullafáradt vagyok.

− És neked még szerencséd van, mert meg tudsz fizetni egy babysittert. A többségnek erre nincs lehetősége. Mindig szorongással tölt el, ha látom, hogyan vesztegetik el a tehetségüket a nők. Jó lenne, ha úgy tudnának munkába állni, hogy ne kelljen belegebedniük, ahogyan mondani szokták.

− Szép gondolatok − szólt közbe Eva −, de ez nem megy egyik napról a másikra. Nem, lányok, meg vagyunk lőve. Hímsovinizmus forever. Mióta tart ez így? Ráadásul most, hogy ekkora a munkanélküliség, kinek van szüksége a munkába álló nők teremtette versenyre?

− Nekem tetszik az ötlet − mondta Rebeca. − Ami a munkanélküliséget illeti, Evának igaza van, de Faguas alig használta ki eddig a termelőkapacitását. Kölcsönökből tartjuk fenn magunkat. Ki kéne dolgozni egy országos foglalkoztatási tervet, amúgy pedig a kompetencia nem hátrány. Nyilvánvalóan vannak akadályok, de az nem kerül semmibe, ha kigondolunk valamit. Hiszen most még álmodoznunk sem szabad. Szerintem épp ez az egyik probléma: hogy nincs elég képzelőerő. Minden időt azzal vesztegetünk el, hogy a rosszról beszélünk. A Ledér Álmok Baloldala név viszont nem tetszik − tette hozzá. − A baloldal már rég nem az, ami nagyanyáink idejében volt. Mi lenne, ha a Létezés Általános Biztonsága pártjának hívnánk? Az is láb.

− Szerintem a név nem rossz − mondta Viviana. − Egy füst alatt bevállaljuk az összes előítéletet: deklaráltan kurvának, őrültnek és baloldalinak valljuk magunkat. Egyetértek Martinával, biztosan botrányt keltene, de az is biztos, hogy rekordidő alatt ismertté válnánk. És miután jól kibeszélték a nevünket, kénytelenek lennének a indítványainkkal foglalkozni. Ezt kéne kidolgoznunk: a programot, a javaslatokat, hogy mit csinálnánk másképp.

− Megszüntetnénk a hadsereget − mondta Ifigenia.

− Sokszor álmodoztam egy olyan katonai díszszemléről, ahol a tankok, ágyúk, az egész harci gépezet halvány babarózsaszínre van festve − tette hozzá Viviana nevetve. − El tudjátok képzelni?

− Na, az tényleg felborítaná az emberek fejében lévő sablonokat!

− A zászló a kis lábbal zseniális − mondta Martina.

− Ha főleg a betűszót használjuk, nem a teljes nevet, mondhatjuk azt is, hogy a láb a haladás metaforája, azt fejezi ki, ahogy az ember az egyik lábát rakja a másik elé − tette hozzá Rebeca.

− Vándor, nincs út, vándorlásból születik az út… − kiáltott Martina.

Magával ragadta őket a tervezgetés öröme. Le-föl járkáltak a szobában, bort ittak, bolognai spagettit főztek, cigarettáztak. Hajnal felé Viviana felvetette a nőuralom gondolatát: hogy legalább hat hónapon keresztül egyetlen férfi se dolgozhasson a minisztériumokban, önkormányzatokban és a rendfenntartó erőkben.

− Ez túl radikális − mondta Rebeca. − Kikészítenének. Meg aztán mihez kezdenénk velük?

− El tudod képzelni, milyen jót tenne a férfiaknak, ha háztartást vezetnének hat hónapig? − nevetett Martina. − Az tényleg gyökeres változást hozna.

− Építhetnének iskolákat vagy óvodákat a lakóhelyükön − javasolta Ifigenia −, végezhetnének közmunkákat.

− Ez őrültség − jelentette ki Eva. − Ne veszítsük el a fejünket, ha egy mód van rá. Egy rakás munkanélküli férfi iszonyú csapást jelentene a családok számára. Miből élnének meg?

− Előre kifizetnénk őket, de el kéne fogadniuk, hogy amit az irányításuk nélkül teszünk, az alapvetően más − nevetett Viviana. − Ha mi intézhetnénk mindent, az valóban forradalmi lenne.

− Csak sajnos nem tudnánk az összes üres helyet betölteni nőkkel. Bármennyire is bízunk magunkban, el kell ismernünk: kevés nőnek van olyan képzettsége, tapasztalata, vezetői képességei, mint a férfiaknak.

− Rebeca − kiáltott fel Martina; ha izgalomba jött, általában felemelte a hangját −, ne mondj ilyet!

− De hát ez az igazság.

− Importálhatnánk női szakembereket a világ más tájairól − mondta Martina. − Meghívhatnánk miniszternőket.

− Meghívott miniszternők, ez tetszik nekem − mondta Viviana. − Mit számítanak a határok ebben a globalizált világban? Meghívni tehetséges, altruista nőket, miért is ne? Adnánk nekik egy irodát, és tanulhatnának is a kísérletből.

− Én szívesen bevezetnék bizonyos változtatásokat a nyelvben − mondta Martina. − Vannak szavak, amiket gyűlölök.

− Nekem nagyon tetszik az óvodákkal kapcsolatos ötlet − szólt közbe Ifigenia. − A mostani megoldások borzasztó drágák, és olyan jó lenne, ha a gyerekeim mindig a közelemben lehetnének, és közben képzett emberek gondoskodnának róluk, tanulásra ösztönöznék őket. Nem tudjátok, mennyit kínlódtam a fiammal és a lányommal is. Ha nincs a babysitter, összeomlott volna az életem.

− Milyen csodálatos lenne újratervezni ezt a világot − mondta Viviana, mielőtt elaludt a kanapén.

Egy hónappal később a csoport nyilvánosságra hozta a Ledér Álmok Baloldala párt első kiáltványát, bár nem volt semmijük hozzá – a bátorságukon kívül.
***

5,

A Ledér Álmok Baloldala (láb) párt kiáltványa*

1. Olyan nőkből álló csoport vagyunk, akiket aggodalommal tölt el hazánk nyomorúságos, rendezetlen állapota. Minthogy a nemzet létrejötte óta mindig férfiak vezették ezt az országot − a nők minimális részvételével −, bátran ki merjük jelenteni, hogy a férfiak irányítása kudarcba fulladt. Mindenféle receptet kaptunk már kiváló honfitársainktól: háborút, forradalmat, tiszta és piszkos választásokat, közvetlen és választáson alapuló demokráciát, populizmust, kvázi-fasizmust, puha és kemény diktatúrát. Elszenvedtük olyan férfiak uralmát, akik szépen szóltak hozzánk, és olyanokét is, akik csúnyán, kövéreket, soványakat, öregeket és fiatalokat, rokon- és ellenszenveseket, szegény sorból és gazdag családból származókat, technokratákat, doktorokat, ügyvédeket, vállalkozókat, bankárokat, értelmiségieket. Egy sem volt képes megoldani ügyeinket, és mi, nők belefáradtunk, hogy velünk fizetessék meg az alkalmatlan, korrupt, manipulatív, olcsó vagy költséges, funkcióikat jogtalanul bitorló, az alkotmányt semmibe vevő kormányok után a számlát. Az összes férfi, aki eddig a nyakunkon ült, nem tesz ki egy egészet. Ezért úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy mi, nők kijelentsük: elég volt.

2. Közismert tény, hogy mi, nők gyakorlottak vagyunk a takarítás művészetében, a háztartás ügyeinek intézésében. Ügyesen tárgyalunk, erősségünk a környezetünk és a körülöttünk lévő emberek gondozása. Többet tudunk a mindennapi életről, mint sokan a bennünket kormányzó férfiak közül, akik soha a közelébe sem mennek egy piacnak; tudjuk, mi nem működik vidéken és mi működik rosszul a városban, legbensőbb titkait is ismerjük azoknak, akik szenteknek adják ki magukat, tudjuk, milyen fából faragták a férfiakat, hiszen belőlünk bújtak elő, még a leghitványabbak is, akiknek a kurva anyját szidják az emberek, így mentve fel őket a felelősség alól.

3. Mindezek miatt úgy gondoljuk, hogy az ország megmentése érdekében nekünk, nőknek kell fellépnünk és rendet teremtenünk ebben a lezüllött, koszos házban, amivé hazánk lett, mert éppúgy a mi hazánk, mint azoké, akik − noha ők viselik a nadrágot − nem tudtak vigyázni rá, elárulták, megbecstelenítették, eladták, elzálogosították, egymást között szétosztották, ahogy a tolvajok Jézus ruháit (dicsőség néki a mennyekben).

4. Azért tesszük közzé ezt a kiáltványt, hogy minden férfi és nő tudomására hozzuk: elérkezett az idő, ne várjanak tovább a becsületes férfira,hanem szavazzanak ránk, a láb-at (a Ledér Álmok Baloldala pártot) létrehozó nőkre. Baloldaliak vagyunk, mert meggyőződésünk, hogy egy balegyenessel kell kiütni a szegénységet, a korrupciót, döntő csapást kell mérni az ország egész nyomorúságos állapotára. Ledérek vagyunk, mert az erotika maga az ÉLET, a legbecsesebb értékünk, és mióta világ a világ, mindig a mi feladatunk volt nem csak életet adni, de megóvni és megőrizni is azt. A láb nevet vettük fel, mert az előre haladás vágya mozgat minket, hogy út nyíljon lépteink nyomán, és mindenki, aki velünk tart, követni tudjon bennünket.

5. Ígérjük, hogy megtisztítjuk ezt az országot, kisöpörjük, felmossuk, kirázzuk, eltüntetjük belőle a mocskot, hogy teljes pompájában ragyogjon. Ígérjük, hogy olyan fényes, jó szagú országot hozunk létre, mint a frissen vasalt ruha.

6. Bejelentjük, hogy ideológiánknak a „boldogizmus” nevet adtuk: igyekszünk elérni, hogy mindannyian boldogan, emberhez méltóan élhessünk, korlátlan szabadságot élvezzünk a bennünk levő alkotóerő kibontakoztatásához, a gondolkodáshoz, szóláshoz, bírálathoz való jogunknak ne szabhasson határt az állam.

7. Ígérjük, hogy hamarosan nyilvánosságra hozzuk a programunkat, amelyben minden javaslatunkat elmagyarázzuk. Hívunk minden nőt, támogasson bennünket, csatlakozzon hozzánk. A férfiakat pedig arra kérjük, gondolkozzanak, jusson eszükbe, ki nevelte fel őket, és gondolják végig: nem jártak-e volna jobban egy anyával, mint azzal a sok honatyával, akik az évek folyamán egyszer sem nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Társuljanak velünk, a láb-bal, ne lőjenek többé bakot!

Viviana jóslata bevált: mihelyst formába öntötték gondolataikat, álmaikat, nem volt többé jelentősége a párt furcsa, rendhagyó nevének. A láb rövidítés viszont, akár valami titkos jelszó, mindent áthatott. Nem volt nő, aki ne nézett volna utána, mit jelent; mind csatlakoztak az áradathoz, amely a nőket váratlanul a politika élére sodorta, és amely életerejét, újdonságát tekintve messze túlszárnyalta a hagyományos férfipártok elcsépelt, lejáratott ötleteit.

Rengeteg nő járult hozzá saját energiájával a közösség erőfeszítéseihez és a zajos jókedvhez; nekik köszönhetően a láb-nak sikerült a választási kampány középpontjába kerülnie, rácáfolva az előrejelzésekre és a feldühödött férfipolitikusok gúnyolódására, akik csak „ledérek”-nek titulálták őket, mintha a ledérség, az erotika valami szégyenletes dolog lenne.

Ifigeniának eszébe jutott az akkoriban hordott pólója. Viselte, pedig a főnöke a női munkaerő felbujtásával vádolta, és megfenyegette, hogy elbocsájtja (ezt az ígéretét végül be is váltotta). Fehér póló volt, rajta a nicaraguai Gioconda Belli költőnő egy versének egyik sora: „Áldom a vaginám”.

Sok nő áldotta a vagináját azokban a napokban. Női nemi szervek és arra emlékeztető virágok: flamingóvirágok, orchideák képei jelentek meg a házfalakon. A Ledér Álmok Baloldala párt magával ragadta az emberek képzeletét, a hagyományos politikai pártok pedig annyira csak az ő lejáratásukra koncentráltak, hogy el is feledkeztek saját indítványaikról.
***

6,

Az esernyő

Viviana rengeteg esernyőt talált a polcon. Hitetlenkedve mosolyodott el, mikor meglátta a kupacot; sejtettem, hogy sok lesz, de hogy ennyi, ez felülmúlja minden elképzelésemet. Mennyiség tekintetében a napszemüvegek és ernyők vitték a pálmát az elhagyott tárgyak gyűjteményében. Faguas két évszakát jelképezték: az év hat hónapjában esett az eső, a másik hat hónapban viszont a naptól szenvedett az ország, amely kiszárította a földet, szomjas fák, sárgálló, haldokló mezők szikkadt pusztaságává változtatta a tájat. Emir több esőkabátot is ajándékozott neki, de ő nem tudott hozzászokni ehhez a viselethez. Jobban szerette az egyszerű, praktikus esernyőt. Csak sajnos folyton elhagyta. Abban a pillanatban megfeledkezett róla, ahogy kisütött a nap a felhők között. Rendszerint így történt: elsötétedett az ég, hurrikánszerű szél támadt, a fekete fellegek felsorakoztatták ágyúikat, és olyan zivatar zúdult a városra, mintha egy vízzel teli épület omlott volna rá. De a felhőszakadás nem tartott sokáig, az eső elmúltával a napsugarak a makrancos ég legrejtettebb zugát is tisztára söpörték, és újra fényesen, kéken tündökölt a délután. A friss, tiszta alkonyat pedig épp elég ok volt rá, hogy az esernyő ott felejtődjön egy ajtó mögött, a földön, akárhol, ahova a gazdája letette, hogy kipihenje a kíméletlen orkán okozta megpróbáltatásokat.

Kihúzott egy ernyőt a halomból. Leült a földre, és kinyitotta. Olívzöld színe volt. Végigsimított ujjával a bordákon feszülő selymen. Akkor is esett, amikor eldöntötte, hogy elbocsátja az államigazgatásban dolgozó férfiakat. Addig kutatott az emlékezetében, amíg fel nem tudta idézni a lezúduló eső hangját, az elődeitől örökölt különös elnöki dolgozószoba ablakain bevilágító villámok fényét.

Az íróasztala mögött ült, egy ritka nyugalmas pillanatban. Késő éjszaka volt. Juana de Arcót már korábban hazaküldte, csak a személyes biztonságára kirendelt őrök várakoztak odakint. Két hónapja voltak kormányon, de nem jutottak egyről a kettőre. Igyekezett minden használható embert bevonni, férfiakat és nőket, de a több évszázados valóság erősebbnek bizonyult náluk. A levert, fáradt, pocakot eresztő, elkényelmesedett férfiak még az alacsony tesztoszteronszint ellenére sem hagyták szárnyra kapni a nők kezdeményezéseit. Nem tudatos magatartás volt ez részükről, az értekezleteken tett megjegyzéseik mégis hideg zuhanyként hatottak rájuk: „Ó, ti nem értetek ezekhez a dolgokhoz. Jaj, nektek nincs ebben tapasztalatotok”. A hatás tisztán leolvasható volt a kiváló női munkaerők arcáról, akik akkor még csak tanulták, mi mindent érhetnek el a hatalmukkal. Szinte összezsugorodtak, bezárultak, mint az ijedt tengeri rózsák.

Ráadásul, noha a láb vezérkarának tagjai között ez nem okozott gondot, a kampány idején a velük együttműködő nők kényelmetlennek találták Emir hathatós segítségét, aki varázslói és Midász királyi minőségében jelentősen megkönnyítette a pénzalap összeszedését. Viviana szemére vetették, hogy egy férfit, ráadásul a saját párját tette a kampány pénzügyi szakemberévé. Egy fillért sem adtak volna neki, ha én nem lettem volna elég meggyőző; nekem hiteleztek, ő csak a kapcsolatokat hozta, ismételte el újra és újra. De a vádaskodásnál is jobban bántotta, hogy ilyen keserűséget vált ki belőle mindez. Hogy vehetik ennyire semmibe az ő tetteit, mit akarnak elérni efféle érvvel? A lelke legmélyén azonban visszhangra találtak a vádak, a panaszkodók radikalizmusa dacára. Nemcsak Emirt, de a leghűségesebb férfi hívei közül többeket is egyre-másra figyelmeztetnie kellett: ennek a történetnek ők, a harcos amazonok a hősnői. A lázas felkészülés napjaiban, amikor meg kellett szervezni, hogy a párt részt vehessen a választási kampányban (összeszedni az aláírásokat, eleget tenni az összes terhes, végeláthatatlan törvényes feltételnek), Viviana többször dühbe gurult, és sajnálta, hogy a láb alapítói és vezetői nincsenek birtokában mindannak a tudásnak, ami Emirnek meg a többi férfinak a kisujjában van. A férfiak ismerték a politikai zsargont, emlékezetből idézték a számadatokat és a közgazdasági számításokat, értettek a földrajzhoz és a külpolitikához. A nők pedig, ha nem is hagyták, hogy a férfiak ismereteikkel lehengereljék őket, azért irigykedtek rájuk. Fájdalommal kellett tudomásul venniük, mennyivel előbbre tartanak a férfiak, hiszen a nők kénytelenek voltak szűkebbre vonni látókörük határait, hogy beleférjen a szeretet, a család, a gyerekek, a háztartás; mindazok a dolgok, amelyeknek a társadalmi megbecsültsége szinte a nullával egyenlő. Viviana szétosztott a férfiak között egy csomó Virginia Wolf-kötetet, a Nagy Farkasasszony Saját szoba című művét. Ajánlott olvasmány, mondta nekik. Olvassátok el, mi az oka, hogy ismeretek tekintetében ekkora hátrányban vagyunk veletek szemben, és legyetek kissé visszafogottabbak. Ne zavarjatok össze bennünket a szavaitokkal. Nagyon sok mindent tudtok, de a világ jelenlegi állapotát elnézve úgy tűnik, nem sok hasznát vettétek a tudásotoknak. Úgyhogy ne akarjatok irányítani minket; figyeljetek, segítsetek és tanuljatok.

− Teljesen igazad van − mondogatta Emir. − De miért zavar ez téged ennyire? A férfiak ebben az országban nem tudtak létrehozni olyan pártot, mint ez, ti viszont megcsináltátok. Használjatok minket, ne küldjetek el, mert az bizonytalanságot okoz.

Könnyű azt mondani. A bizonytalanság láthatólag olyan mélyen beleivódott a női lélekbe, mint az alkoholisták gyerekeibe az alkoholfüggésre való hajlam, ezért a férfiak hatalma előtti behódolás szinte belső kényszerré vált a nőkben. Viviana olvasta valahol, hogy a pszichológiai függőségekről való leszokás esetében alapvető jelentőségű, hogy eltávolodjunk a kiváltó októl: a cigarettától, alkoholtól, drogoktól. Mennyi idő szükséges ehhez? Le-föl járkált az irodájában. Különféle helyzeteket képzelt maga elé. Aztán döntött.

Felhívta Juana de Arcót. Sajnálom, hogy felébresztettelek, Juanita, de feltétlenül össze kell hívnod a láb Központi Bizottságát holnap kora reggelre.

Most vagy soha, jelentette ki nekik. Ahhoz, hogy a dolgok gyökeresen megváltozzanak, szükségünk van rá, hogy egy ideig magunkra maradjunk, a férfiak közreműködése nélkül kormányozzunk.

− Jaj, istenem − morgott Rebeca. − Ha nincs probléma, csinálunk maguknak…

− Gondolj csak az értekezletre, Rebeca, amikor előálltál a virágos ötleteddel, ennél jobb bizonyíték nem is kell.

Egy szép nap Rebeca fehér ruhában jelent meg az értekezleten, és előadott egy kísérleti programot, amely virágoskertté változtatná Faguast. A virágokat külföldön értékesítenék; bomba üzlet lenne. Alaposan tanulmányozta Kolumbia esetét, de a spanyolországi Almeríában lévő melegházakról is hozott anyagot. Almería termőföldje kopár és szegény, a régió mégis a veteményes növények fontos termelőjévé vált. Rebeca előadta a tervét. A virágok több jövedelmet hoznának az országnak, mint a kávé vagy más hagyományos mezőgazdasági termékek. Ezen kívül nők ezreinek adhatna munkát. A projektbe vetett szenvedélyes hitétől és a lelkesedéstől felhevülten ült vissza a helyére. Viviana azonnal az ötlet mellé állt, hiszen ezt már akkor megvitatták, amikor kidolgozták a láb programját. A jelen lévő férfiak azonban egymás után fejtették ki ellenvetéseiket, érveiket statisztikákkal, számokkal, algoritmusokkal támasztották alá, amikből ők semmit sem értettek. Az értekezlet órákig elhúzódott.

− Igen, de végül mégis végigvisszük a programot, ha tetszik nekik, ha nem − mondta Rebeca.

− De hány órát vesztegettünk el? Ha ilyen tempóban haladunk, nem tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket, nem tudjuk beváltani az ígéreteinket, mert a rendelkezésünkre álló öt évből négyet átvitatkozunk. Másrészt mondok én neked valamit: tökéletesen és teljes mértékben meg vagyok győződve róla, hogy a férfiak csak akkor tanulják meg a háztartásvezetést, ha rákényszerülnek − folytatta Viviana.

− Ki kéne használni, hogy most olyan tisztelettudók és engedékenyek − mondta Martina. − Én egyetértek Vivianával.

− Bennem nincs elég tesztoszteron ehhez a harchoz − jelentette ki Eva. − Az is aggaszt, hogy kit állítok majd ki az erőszaktevők meg a foglyok ellen.

− Alenét, a diszkoszvetőt − mondta Rebeca. − Van még jó pár hasonló adottságú nő.

Eva nem túl lelkesen bólintott.

Viviana láthatólag nem vette észre, hogy összenéznek.

− Mondok egy másik esetet: Az Energia- és Vízügyi miniszter ellenzi a Tiszta Lakónegyedekért versenyt, márpedig ha én azt ígértem, hogy megtisztítjuk az országot, akkor meg is fogjuk tisztítani. Az emberek odavannak az ötletért, de ő megfenyegetett, hogy benyújtja a lemondását. Aggódik a bevételek és a költségek miatt.

Viviana egy televíziós műsorból vett ötletre építve indította be az országos köztisztasági programot. A Tiszta Lakónegyedekért verseny keretében felállítottak egy zsűrit, amely végiglátogatta utcákat, a házakat, és véleményt mondott még a környékbeli gyerekek orrának tisztaságáról is. A győztes lakónegyedek három hónapon keresztül ingyenes villany- és a vízellátásban részesültek. A siker pedig olyan elsöprő volt, hogy a város bizonyos részei hosszú időn keresztül nem fizettek.

− Én szeretnék mondani még valamit, elnök asszony, ha megengedi − szólalt meg Juana de Arco az egyik sarokból, ahol a jegyzőkönyvet írta a laptopjába. − Szerintem tiszteletlenség, hogy Emir akkor megy be az ön irodájába, amikor kedve tartja. Amikor pedig szólok neki, rám se hederít.

− Látjátok? − nézett végig rajtuk Viviana. − Sok ezer éves elnyomással kell szembenéznünk.

− De gondolod, hogy ha elküldjük őket az államigazgatásból, azzal elérünk valamit? − kérdezte Ifigenia.

− Olyan ez, mint Debray hasonlata az olajfolttal − válaszolta Viviana. − Ha létrejön valami kis kezdemény, a hatása később szétterjed. Akik otthon maradnak, beszámolnak majd a többieknek a tapasztalataikról. Bízom benne, hogy találnak maguknak olyan elfoglaltságot, amiben örömüket lelik, és ők lesznek a legjobban meglepve. Csinálhatnánk egy valóságshow-t az otthon maradó, gyerekeiket ellátó, háztartást vezető férfiak napjairól. Afféle „túlélő” műsort, persze, csak ha beleegyeznek.

− Kitűnő ötlet! − kiáltotta Ifigenia. − Carla majd összehozza.

− Nem tudom, Svédországban csinálnak-e ehhez hasonló műsorokat, de ott vannak háztartásbeli férfiak, óvodáknak nyújtott állami támogatások, és a házastársak közötti időmegosztást szabályozó előírások. A nők szerepvállalásáról készített statisztikák bizonyítják, hogy működik a dolog − mondta Rebeca. − Az ennyire drasztikus intézkedésekkel kapcsolatban elfogadom a többség véleményét, de jelezni szeretném az aggodalmaimat. Együtt kell élnünk a férfiakkal. És mi lesz, ha csodálatosan boldogulunk nélkülük is? Életfogytiglani száműzetés?

− Egyáltalán nem − mondta Viviana. − De hát nem érted, Rebeca? Másképp fognak tekinteni ránk, tisztelni fognak bennünket. Meg aztán nem gondolod, hogy nekünk, nőknek szükségünk lenne erre a tapasztalatra? A férfiak már megkapták a lehetőséget. Egyedül irányították az üzleti és a politikai életet, kipróbálhatták, mire képesek. Mi mindig csak az árnyékukban vagy az oldalukon foglalhattunk helyet. Megérdemeljük, hogy mi is kipróbálhassuk magunkat.

− Egy szót se többet − szólalt meg a mindig türelmetlen Martina. (Nem kedvelte a gyűléseket, azt állította, klausztrofóbiája van a túl hosszú értekezletektől).

− Honnan szerzünk pénzt, hogy kifizessük a hathavi járandóságukat? − kérdezte Rebeca.

− A tartalékalapból.

− Nem tanácsos − felelte Rebeca. −Le fogunk nullázódni.

− Akkor lenullázódunk. Majd kérünk kölcsön. De még holnap megfogalmazzuk és nyilvánosságra hozzuk ezt a rendeletet. A fizetést a feleség kapja. Úgy tovább tart.

− A parlamenti ellenzék tagjai a plafonon lesznek a felháborodástól.

− Ez az én kormányom. Én döntöm el, hogyan szervezem meg. Nekik ebbe nincs beleszólásuk. Másfelől, megvan az az előnyünk, hogy csak női képviselők vannak, ők pedig meg fogják érteni. Ha szükséges, személyesen magyarázom el mindegyiküknek.

Szavaztak. Mindenki a rendelet mellett tette le a voksát, így Viviana másnap ki is hirdette.

Délután Juana de Arco jött be hozzá, és megállt az íróasztala előtt.

− Elnök asszony − mondta. − Gratulálok. Ez a legjobb döntés, amit eddig hozott, de eszméletlen nagy botrány lesz belőle. Akármi is történik, rám számíthat.

Ahogy befejezte, sarkon fordult, és kiment.

Jól mondják, hogy a hatalom magányos műfaj, villant át Vivianán az óriási íróasztal mögött. Összeszedte a holmiját, táskáját, ernyőjét, hogy elinduljon. Nem volt még hozzászokva az elnökséghez; ha esett, a sofőr az elnöki palota külön kijáratának ponyvateteje alatt várt rá, egy biztonsági őr pedig esernyőt tartott fölé. Egy utcasaroknál kidobta a saját ernyőjét.

***

Forrás:

Gioconda Belli: A NŐK ORSZÁGA
http://www.libri.hu/konyv/gioconda_belli.nok-orszaga.html 

Women of Nicaragua: https://www.google.hu/search?q=women+of+nicaragua&rlz=1C2AVSX_huHU547GB551&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=0dc1U_HsD4HMygP-jYEg&ved=0CEoQ7Ak&biw=1242&bih=607#facrc=_&imgdii=_&imgrc=OPE_52aSxWul7M%253A%3BEbBOjMTo2ytB_M%3Bhttp%253A%252F%252Fkenwytsma.com%252Fwp-content%252Fuploads%252F2010%252F08%252FNicaragua-653x433.jpg%3Bhttp%253A%252F%252Fkenwytsma.com%252F2010%252F08%252F27%252Fnicaragua-2%252F%3B653%3B433 
Az ország: http://hu.wikipedia.org/wiki/Nicaragua

Gioconda Belli:

http://www.giocondabelli.org/ 

https://www.facebook.com/pages/Gioconda-Belli/127117512350?fref=ts