Az extravagáns, nemzetközi hírű Cirque Éloize a Budapesti Papp László Sportarénában lépett fel 2014. április 22-én és április 23-án.

iD – Bandaháború

Amennyiben a Cirque Éloize produkcióját és látványvilágát egy szóval kellene jellemeznem, az nem lenne más, mint a graffiti.
Az 1993-ban alapított, az újcirkusz műfaját képviselő társulat, a Cirque du Soleil „kistestvére” merőben új felfogással, koreográfiával állt színpadra, amikor 2010-ben bemutatta iD című produkcióját, melyet április második felében a budapesti közönség is láthatott. A téma, az identitáskeresés, valamint a West Side Story-t idéző rivális, városi bandák és utcán szövődő szerelmek szerepeltetése meglehetősen aktuális, újszerűsége nem a történet meghökkentő jellegében, hanem a színpadi feldolgozás módjában, a viszonylag új megvalósítási formák közé emelésében rejlik.

A társulat az elmúlt két évtizedben mintegy tíz előadást hozott létre és mutatott be a világ negyven országának több, mint négyszáz városában, mintegy négyezer alkalommal – tavaly a Müpában a Cirkopolisszal léptek fel –, korábban azonban nem volt jellemző, hogy a street artot, a sportos, látszólag „színpadidegen” mozgásformákat, vagy az utcai, hétköznapi, cseppet sem fennkölt élet elemeit beépítsék produkcióikba. Az utcakölykök fő szórakozásai, a break dance, a rap és a hip hop tánc, a trial bike-os mutatványok, a görkoris száguldozások, a street running, az ugróköteles játékok mai világunkban megszokottak, hozzátartoznak utcaképünkhöz. Az imént felsorolt látványelemek megvalósításában nem gondolom, hogy a legprofibb utcai táncosokhoz, sportolókhoz képest újat tudnának mutatni az Éloize akrobatái, ám sikerük nem a részletekben, hanem a gondosan megformált, klasszikus cirkuszi elemekkel kiegészített történet komplexitásában, előadásmódjában rejlik. A nagyszerű lírai betétek, például a guminő násztánca egy akrobatával, az erőművész „szék-tornája”, vagy a légtornászok elbűvölő gimnasztikája sajátos kontrasztot képeznek a „rusztikusabb” elemekkel, és ugyanezt a hatást érik el – természetesen merőben más eszközökkel – a dinamikus zsonglőrszámok, a „tüzes” karikás epizódok is.

Az imént említett kontrasztos jelleg más helyeken is megvalósul, a zenei betétek váltakozásában, a szín-, a fény- és az árnyjátékok esetében egyaránt. A szereplők sokszor beleolvadnak a háttérbe, a díszletekbe, életre keltve a falfirkákat, az éjszakai utcát, az épületeket, máskor a főbb mutatványok előadói, a megvilágításnak köszönhetően, élesen kiemelkednek környezetükből. Ez a folytonos, lüktető beolvadás-kiemelkedés hívja elő a „graffiti-hatás” képzetét.
A falfirkáknak több változata ismert, léteznek szimplán dekoratív díszítések, erős kontúrozással kiemelt feliratok vagy figurák és olykor elfolyó, máskor határozott körvonalakkal rendelkező, esetenként cirádás aláírások, az utcai alkotók művészneveivel. Az iD-ben változatosan, a graffiti-mintázatokhoz hasonlóan jelenik meg a környezethez, az élethelyzetekhez, a bandához kötődés-idomulás kérdése, ugyanakkor az egyéniség fejlődésének, kibontakozásának és megmutatkozásának, illetve számos „kitörési kísérletnek” is szemtanúi lehetünk.
Emi Vauthney, a guminő, a következőképpen nyilatkozott a Nők Lapja Café munkatársának adott interjújában: „Az iD személyiséget jelent, és az alapüzenetünk az, hogy senki ne rejtse el a sajátját, és merjen az lenni aki, de ezt egy konkrét történeten, két utcai banda rivalizálásán keresztül mutatjuk be. Persze itt nem kell komplex, regénybe illő cselekményre gondolni, de az előadásnak mégis van egy követhető íve, és ehhez nincs szükség szövegre. A testnyelvvel mindent el lehet magyarázni.”¹

Regényszerű elbeszélés, „egyenes vonalvezetés” valóban nincs, nem is kell, nem szükséges a megértéshez, hiszen az utcai élet is egymásra rakódó, egymás mellé csoportosuló események, történések sorozata. Az utcakép percről percre, ad hoc módon változik, léteznek általános jellemzők, de forgatókönyvek nincsenek, csak helyszínek, emberek és események vannak, ahogyan a Cirque Éloize produkciójában.
Az előadás folyamán különböző helyekre kalauzol el bennünket a rendező, Jeannot Painchaud, aki a Magyar Narancsnak adott interjújában azt nyilatkozta, hogy a Budapesti Cirkuszművészeti Iskola tanfolyamán szerzett tapasztalatok hatására kezdtek el Kanadában – ahol korábban nem volt e műfajnak hagyománya – cirkusszal foglalkozni. „(…) ez adott lökést a Montreali Nemzeti Cirkusziskolának és az újcirkusz mozgalomnak Québecben, amely a budapesti hatást követően más művészeti ágak bevonásával fejlődött tovább.”²

Painchaud elképzeléseinek megfelelően a nézők több helyszínen járhatnak: rakparton, építkezési területen, gyártelepen, pályaudvaron, csatornában, diszkóban, nyüzsgő tereken, lakótelepeken, lakóépületekben, emellett eljuthatnak egy várromhoz és egy óratoronyhoz (templomhoz?) is. Megláthatják az éjszakai belvárost, a kihalt sikátorokat, a jó és a rossz környékeket, a cityt madárperspektívából. Hóesésben, napsütésben, éjszaka és nappal zajlanak az események, az idő múlására mindazonáltal nem csak a napszakok és az évszakok váltakozása, hanem egy óramutató őrült körtánca is felhívja a figyelmet az egyik jelenetben, ahol a „haláltáncot” követően, éles váltás után, talán eljövendő életünkbe, a világűrbe röppenünk, mely akár a halálon túli világ szimbóluma is lehet.

Vándorlásunk során mindenesetre sok érdekes karakterrel találkozhatunk, maffiózókkal, vállalkozókkal, munkásokkal, bűvészekkel, táncosokkal, bringásokkal, görisekkel, tolvajokkal, nagynőkkel, menő bandatagokkal, gyerekekkel, bohócokkal, bandákkal, lakókkal és szerelmesekkel hoz minket össze az élet, a helyszínek és a karakterek váltakozása, kavalkádja pedig tovább erősíti a graffiti-hatást.
Kovács Tímea az ekultúra oldalán megjelent beszámolójában azt írja, hogy „ez nem az az előadás, ami feltétlen »továbbgondolást« igényel – ez itt a meztelen, hamisítatlan szórakoztatás.”³ Véleményem szerint azonban ez az előadás ugyanúgy lehet az önfeledt szórakozás eszköze, mint elgondolkodtató, továbbgondolásra szánt darab. Mindenesetre (értelmezéstől függetlenül) az iD nagy hatást gyakorolt a budapesti cirkuszrajongókra, ritkán látni olyan előadást, ahol a közönség egymás után többször egy emberként sóhajt fel az élvezetes és/vagy veszélyes mutatványok láttán, avagy lélegzetvétel nélkül, néma csendben, feszült figyelemmel szemléli a gondosan kidolgozott, olykor vérfagyasztó jeleneteket.

Debreceni Boglárka

Jegyzetek:

¹ TóCsa: A cirkuszba és egymásba is szerelmesek, Nők Lapja Café, 2014. 04. 19.
http://www.nlcafe.hu/szabadido/20140419/cirque-eloize-budapest-interju/

 ² Cirque Éloize: iD, Magyar Narancs, 2014. április 17.
http://magyarnarancs.hu/snoblesse/cirque-eloize-id-89679

 ³ Kovács Tamea: Beszámoló: Cirque Éloize: iD - Papp László Budapest Aréna, 2014. április 22.
http://ekultura.hu/latnivalo/egyeb/cikk/2014-04-24+17%3A00%3A00/beszamolo-cirque-eloize-id-papp-laszlo-budapest-arena-2014-aprilis-22

Kapcsolódó bejegyzés:

http://centrifuga.blog.hu/2014/04/17/epizod_cirque_eloize