Moizer Zsuzsa (1979. Budapest) 2004-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. 2006-ban Smohay János díjat, 2005-ben Strabag díjat nyert. Művei számos magángyűjteményben, és jelentős hazai múzeumok anyagában is megtalálhatók. Dolgok c. kiállításáról Deák Csillag és Kölüs Lajos páros-kritikáját olvashatják.

A megálmodott kilincs

Az éppen jelenlét pillanata és látványa ragad meg Moizer Zsuzsa képeit nézve a Deák Galériában. Az ott is vagyok meg nem is. Kötődni valahova meg nem is. A köztes állapot. A fel- és leérő mozgás, mozdulat. El innen és valahonnan visszajönni érzése. Kábulatból való ébredés, minden reggeli ébredés velejárója, nem kómából ébredünk, de úgy érezzük, nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és amit látunk, azt valóban látjuk-e. Szemünk előtt vibrál a táj, magunk is a tájba olvadunk, eltűnünk benne, mintha vadak lennénk, és félve vagy épp vérengzésre várva, meglapulnánk a fűben, a folyóban, a fák közt. Moizer nem siet, nem kapkod. Ráérősen és lazán fest, nem elnagyol, kontúrjai érthetőek és világosak. A fehér felé visz az útja, mintha valaki halálán lenne, utoljára látja a fényt maga előtt fellobbanni, egy más világba tartva.
Moizer világa egy tükör, de nem a szokványos, hanem egy elhagyott ház vagy szoba tükre, megvetemedett, foncsora hullóban, hátulról is átlátni a tükrön. Ebben a hátulról nézni visszanézésben nem önmagunkat látjuk, hanem az odaát tárgyait. Átlátunk valamin. Moizer kettős csavart hoz létre, a tükör mindkét oldaláról nézi a tárgyait. Nem csal, csalhatna éppen, Piranési módján, Orosz István-módon, de épp az a csel, hogy nincs csel. Ebben a pasztell világban kegyetlenség van, ám elsőre csak a gyöngédséget, az elnagyoltságot, az elrejtést vesszük észre. Az emlékezés néha kegyetlenség is, mert benne az önmagunkra való ébredés törekszik fel a mélyből, lelkünk mélyéről, megismerni azt, ami megismerhetetlen, egyszer a tudatlanban létező, egyszer meg a dolgokban, a felszínen. A felszínt látjuk, a valót. De törekszünk az ég felé, a felhők fölé. Moizer ezt is tudja, felemeli dolgait, lényeit, meglibbenti őket, mozogjatok, legyen bennetek élet, mondja.

Moizer Zsuzsa: Az álmain, 2014. olaj, vászon, 150x100 cm

Az életrevalóság hiábavalósága jelenik meg a képeken. Az ernyedtség, a győzni nem akarás, a küzdőtérről való kivonulás. Bele a semmibe, el a semmiből. Ez ellentmondás, ott a képeken a feszültség, semmi, és mégis látjuk, ott van. Pazarul könnyedén megidézve, és elmosva, mint amikor elmos valamit az ár, ami visszamarad, csak töredék, eltört, elhullott, enyészetté lett. A képek az enyészet ellen küzdenek, a megformáltság módja és eszköze, az olaj és a vászon a tartósságot adja. Az enyészet megőrzése, felmutatása, hogy valami ne enyésszen el. Hullámok simulnak ki, hullámok gördülnek vissza magukba. Ez a csendes és visszatérő locsolgatás az, ami látható a képeken. Kotyogok, mint elhagyott csolnak,/sok lágy levegő locsolgat -/ a szabadság nagy csendjét hallgatom./S valami furcsa módon/nyitott szemmel érzem,/ hogy testként folytatódom/ a külső világban -/ nem a fűben, a fákban,/ hanem az egészben. – írja József Attila (Alkalmi vers a szocializmus állásáról. Ignotusnak, 1934). Moizer végig a szabadsággal küzd, a szabadság után kutat, akár egy elhagyott kutat keresne a sivatagban, szomját oltani. Talán a múlt feneketlen kútját találja meg, kiszáradt a kút, a csillagok már nem tükröződnek vizében. Valahonnan mégis elénk hozza a párát, nem a szemet elborító, könnyek előtti párát, nem szomorkodunk, nem siratunk semmit és senkit. Ha mégis, könnyek nélkül tesszük. A pára ott van, az elnagyolt ecsetvonásban, a végig nem húzott festéknyomban.
Platón barlanghasonlata itt tévútra vinne. A szabadban vagyunk, fény omol ránk, fehér fény, néha színbe fordul, de halovány és gyenge, erőtlen. Élnek ezek a színek és alakok, mozognak, és jönnek valahonnan és mennek valahová. Céljuk van, de nem törtetnek. Némafilm és hallgatag léptek. Társasjáték is. A dolgok, legyenek azok lények, állatok, társul szegődtek hozzánk. Nem vagyunk egyedül, miközben egyedül érezzük magunkat. Nem magányosnak, hiszen a dolgokkal foglalkozni is kell, hol legyőznek minket, hol mi győzzük le a dolgainkat.
Moizer a végességet kutatja, annak a látványát keresi, ami véges, ami elmúlt, de lezáratlan, nem folytatható, de nem is szüntethető meg. Ez a meg nem szűnés, újra felbukkanás, az eltűnés és mégis látjuk a dolgot, az alakot, olyan világ, amely a szellemek világa is. Álmaink világa. Gyermeki világ, nevesíti az élményeit, ott van tudatának valamelyik zugában, mesét akar hallani, legyen az akár szörnyű, akár a Jancsi és Juliska vasorrú bábája, vagy más Grimm-mese. Ez az alakváltás, a mesei hős halhatatlansága az, ami motívumként visszatér a képeken. Minden lehetséges, csak egy nem, hogy valami nem történt meg. És nem tudjuk, hogy mi történt, mi fog történni. Elmesélhetetlen. Weöres Sándor írja: A meséhez mennyi bizalom kell,/ hogy kavics-mód sok legyen a kincs,/és a mondott rózsa illatozzék,/ és nyisson az álmodott kilincs. (Weöres Sándor: A meséről).
Hogy mégsem mesevilág Moizer világa, nem véletlen. Egyszerre gyermek és felnőtt. Mer visszanézni a múltba. A gyereknek még alig van múltja, csak a jelenben él, minden valóságos számára. Moizer számára is, de képeit mégis úgy billenti a felnőtt világba, hogy észre sem vesszük, csak a gyerekes csacsogást, mozdulatot látjuk. Idővel fedezzük fel, hogy itt többről van szó. Moizer megmarad gyereknek, az ő szemével is képes nézni önmagát és a világot. De tudja, a megálmodott kilincset csak felnőttként lehet megszerezni, és felnőttként tudja kinyitni azt az ajtót, amit nem szabadna.

Deák Csillag

Moizer Zsuzsa: A gyerekek, 2014, olaj, vászon, 150x100 cm

Visszacsavart nézés

Moizer Zsuzsa zenei festő. Elmosódott kották a képei. Nehéz olvasni, sőt lejátszani. Kijátszani sem lehet, mert nem szabadulok a képektől. Azt érzem, hogy valakit rajtakaptak, meglestek, és nem épp Zsuzsannát az öregek, ahogy Tintoretto vagy Veronese látta és gondolta. Az elmosódott arcok, alakok az alkonyhoz, a pirkadáshoz kapcsolódnak. Nyitnak és zárnak, előre nézünk, és fejünket visszafordítanánk, jól láttuk, de megyünk tovább, magunkba mélyedve, a látvány rabjaként. Ahogy jövünk fel a metrólépcsőn, arcok fordulnak felénk, arcok távolodnak, ránk se néznek, ha mégis, a mögöttünk lévő arcot keresik, pásztázzák.
Az anonimitás, a megnevezhetetlenség uralkodik a képeken. Nem a déjà vu érzés, hogy már láttam valahol. Talán ez is, de inkább az árnyvilág az, ami mégis földi eredetű. A földről szállunk alá, de Moizer végig a földön marad. Felhozza az alvilágot, itt vagyunk fönt, ez az árnyvilág. A Styx folyó előttünk folyik, meg is fürdünk benne. A partján kószálunk öntudatlanul. Ez a nem tudás, az önfeledtség gesztusa az, ami Moizer képeit uralja. A Dolgok visznek bennünket, mellénk szegődnek, bogácsként hordozzuk őket, elhagyhatatlanok. Mi is dologgá válunk. Tárgyiasult világunk öröksége ez. A dolgaink őriznek minket és nem mi a dolgainkat. Halálunk után is léteznek, bár a lelküket akkor kevesen fogják érteni.
Széteső világot látnánk? A múltat, amelyet felidézünk, amelytől nem tudunk elszakadni, amelyet nem tudjuk elfelejteni? Foszlányok, füstök és lebbenő függönyök. A kint és a bent örökös játéka. Valaki néz minket. És lehet, hogy ez a valaki mi vagyunk, saját magunkat nézzük, megkettőződünk. Kettőslátás, de nem rúgtunk be. A torzó lebegő, finom árnyaltú világát idézi meg Moizer. Nem Rilkét, aki szintén írt egy különös szoborról: Nem ismerhettük hallatlan fejét,/ melyben szeme almái értek. Ám a/ csonka test mégis izzik, mint a lámpa,/ melybe mintegy visszacsavarva ég/ nézése.1 Nemes Nagy Ágnes Rilke versét elemzi, a szonett feszességéről szól, és arról, miként is írja le Rilke a szobrot. Moizer festményeire is igaz, hogy miként festette meg, az teszi képeit azzá, amik. Csendéletek, de érezni, hogy egy pohár most törik vagy épp most tört el, hullik a szilánkja.

Moizer Zsuzsa: A betegség, 2014. olaj, vászon, 40x40 cm

Beszélnem kell egy különös érzetemről, az időről és az öregségről. Moizer képei hiányosak, miként az idősödő ember haja is megritkul, és takarja, elfedi. Nem sikerül, látszik, hiába a törekvés. Az idő kegyetlen dolog, bár nem fogható meg, de jelei láthatóak. Moizer képein is ott az idő, múlik, van, de a jövője bizonytalan. Az idő be van falazva. Egy tájba, egy mozdulatba, egy dologba. A befalazott idő meg élni akar, ki akar törni a bezártságából. Így lesz Moizer képe expresszív is, sőt olykor szürreális. Múltat idéz és a múlt a jelenbe tart, de nincs érkezése, lekési saját magát. Ez már paradox. Annak az elgondolásnak a paradoxonja, mely szerint egyszer lehetséges az időutazás, vissza a múltba. Fénysebességgel, a féreglyukakon át. Az idő inverzibilitása válik tagadottá, és a tér-idő legyőzése, a távolság megszűntetése. S köztünk a roppant, jeges űr lakik!2  – írja a költő. Moizer melankóliája élettel, mozgással terhes. A dolgok lelkét mutatja és tárja fel. Hogyan is vesztjük el a lélek egy-egy pillanatát, miközben azt szeretnénk, hogy éljen bennünk. A múlt változik is, hiába van nyoma, hiába lép valaki a nyomunkba, valami elvész, valami nincs, valami hiányzik.
A képek a felejtésről is szólnak tehát. Hogy muszáj felejtenünk, az élet így egész és csonka egyszerre. Mert ráébredünk életünk számos pontján és helyzetében, hogy felejtünk, dolgokat, arcokat, emlékeket. Felidézzük emlékeinkben történéseket, viszonyokat, gesztusokat. Hogy vissza tudjunk lépni hozzájuk, és el tudjuk veszíteni őket. Támpontok az emlékek. Támfalak. Néha beomlanak, és maga alá temetik, aki alájuk merészkedett. Az emlékezés veszélyes terep. Nincs itt hipnózis, ezoterika, csak álomszerű mozdulat, lélegzés, néma hang. Az el nem mesélhető múlt foglyai vagyunk, mert arra törekszünk, hogy meséljünk magunkról, a titkokról, de ott a törés a torkunkban, nem jön ki a hang, nem tudjuk megtenni a gesztust, amit várnak tőlünk. Valami elmondhatatlanná válik, mert ha felfednénk titkunkat, megszűnnénk létezni. Saját integritásunkat őrizzük meg ezzel. Ne várjuk tehát, hogy Moizer alakjai beszélni kezdenek. Nem fognak. Ha nem is látjuk az összezárt fogakat, ajkakat, a lehunyt szemet, de látni a tétova mozdulatot, az esendőséget, az utat, amelyre rátévedtünk, és amely nem oda vezet, ahova szándékunkba állt az út előtt megérkezni. Ez az eltévelyedés könnyedsége, elnémultsága, barangoló önfeledtsége sugárzik a festményekből. A létezés halhatatlan gyönyöre és egyszerűsége. Egy lámpafény, amelybe visszacsavarodik a nézés.

Kölüs Lajos

1 R. M. Rilke: Archaikus Apolló-torzó (Tóth Árpád ford.)
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00234a/nemesnagy00266/nemesnagy00266.html

2 Tóth Árpád: Lélektől lélekig
http://mek.oszk.hu/01100/01112/01112.htm



Moizer Zsuzsa: DOLGOK című kiállítása
2014. szeptember 12. - október 11.
Deák Erika Galéria   
Budapest VI. Mozsár utca 1.