Erwin Olaf […] legtöbb képe grandiózus amszterdami műtermében készül díszlettervezők, sminkesek, fodrászok alkotta csapat közreműködésével. A gondosan berendezett enteriőrök a való világ egy szeletét ábrázolják. Olaf saját álomvilágát jobban szereti a valóságnál; képein a külvilág történéseit, illetve a társadalom által tabuként kezelt témákat fordítja le egyéni vizuális nyelvére. Fotói az élet azon részleteit jelenítik meg, melyekről nem beszélünk, átsiklunk rajtuk vagy szégyelljük őket; olyan dolgokat, melyeket nem könnyű dokumentálni. Első ránézésre úgy tűnik, mintha Olaf inkább egy színházi rendező lenne, mintsem fotográfus, de képei egy gondosan megrendezett film képkockáira is emlékeztethetnek.
A világhírű fotós 1959-ben született Hilversumban, jelenleg is Hollandiában él, Amszterdamban. Karrierje elején Robert Mapplethorpe, Helmut Newton és Joel-Peter Witkin pártfogását élvezhette. A stúdiófotózást vegyítve a fotóriporterkedéssel 1988-ban lépett a nemzetközi művészeti színtérre, ekkor nyerte meg Sakkbábuk (Chessmen) című sorozatával a Fiatal Európai Fotográfusok versenyét. Az ezt követő évben a kölni Ludwig Múzeum rendezett kiállítást képeiből. Olaf már 1987-ben elkezdett filmezéssel is foglalkozni, mely azóta ugyancsak meghatározó médiuma művészetének. Filmjei és fotói gyakran párhuzamos történeteket mesélnek el; sorozatait a kiállításokon a hozzájuk készült kisfilmekkel egészíti ki, hogy erőteljesebb hatást érjen el. Az elmúlt években Olaf mozgóképei bejárták a világ vezető múzeumait és filmfesztiváljait egyaránt. Számos nemzetközi művészeti díjjal tüntették ki, többek között 2006-ban a Nemzetközi Colour Díjjal az Év fotográfusa kategóriában. 2008-ban az USA Lucie Díját, 2011-ben pedig Hollandia legnagyobb művészeti elismerését nyerte el, a százezer euróval járó Johannes Vermeer Awardot. Munkái számos jelentős múzeumban megtalálhatóak, a magángyűjtők pedig egy-egy fotójáért sokszor tízezer dollárnál is többet adnak. Hollandia legismertebb fotográfusaként ő készítette az ünnepi portrékat Máxima hercegnőről, a trónörökös negyvenedik születésnapján. - A MODEM kiállítás-ajánlójából.
Erwin Olaf: Az anya, Pirkadat sorozat, 2009, lambda print © Erwin Olaf, a Galerie Wagner + Partner (Berlin) jóvoltából
Álmatlanító álomképek
Erwin Olaf a MODEM-ben
Az Önarcképek-sorozatból a berlini Olympia stadionban 2012-ben készült darabbal indul Erwin Olaf holland fotográfusnak a MODEM-ben október 25-én nyílt Körhinta című kiállítása, mely, ha nem is ad retrospektív áttekintést a beállított művészfotókban gondolkodó alkotó pályájáról, öt sorozatába engedve bepillantást képes felvázolni azt a gondolati utat, amit az ötlettől a múzeumfalig jár be egy-egy tervezett és megvalósított képsorozata. Bár az életmű egyes állomásait felvillantja a honlapon látható portfólió, s a kiállításon kapható katalógusban is jóval bővebb válogatást találhatnak azok a szerencsések, akik hozzájutnak, mégis, annak alapján, amit Debrecenben láthattunk, örömmel néznénk meg egy ennél is teljesebb anyagot felvonultató tárlatot a korábbi munkákból is.
Erwin Olafnak a DACS: Hollandia - királyság! rendezvénysorozattal társszervezésben most bemutatott kiállításán öt - az önarcképet is beleszámítva hat - sorozatot láthatunk. A Berlin, a Dusk és a Dawn (Pirkadat és Alkonyat) ikersorozatok, a Keyhole (Kulcslyuk), s a Grief (Bánat-portrék) adják a kiállítás törzsét. Bár a válogatás címét is adó Körhinta a Berlin sorozathoz tartozó installáció (egy olyan körhinta, melynek középső rúdján a sorozatban többször is visszatérő harlekin-bábu kap helyet térden állva, míg a körhinta „ágain” arctalan gyermek-alakok viselik a sorozatban élő modellek által viselt, külön a képekhez tervezett ruhakollekciót, s a szerkezetbe szerelt hangszórókból egy egykori gyermekgyilkosság-sorozatot feldolgozó gyermekdal szól, melynek szüzséjében egy hentes húsz kisgyereket öl meg és dolgozza őket fasírttá), számomra emlékezetesebb marad az Alkonyat és Pirkadat anyaga, s nem az installálás mikéntje miatt.
Az alkotó honlapján bolyongva hamar rádöbbenhetünk, hogy számára kiemelten fontos a néző bevonása, azaz valamiféle térképet adni saját álomvilágának bejárásához, így is valóságosabbá téve azt – hiszen sorozatonként más és más helyszínre álmodja modelljeit és az általuk megjeleníteni vágyott kérdéskört is. Egy példa: valamennyi eddigi kiállításán, ahol a Kulcslyuk-anyagot látni lehetett, ebben a (cikkemben lejjebb bemutatott) formában volt látható. A Dusk és a Dawn sorozatok képei is ebben a fekete-fehér ellentétben, a két hatalmas madár-szoborral alkottak egy egységet – melyet egyébként a MODEMben kissé megbont, hogy a Dawn-sorozat (Oroszország) anya-képe a Berlin-sorozatot bemutató egyik folyosóra került, amit talán átvezetésnek és kapcsolatteremtésnek szántak, de számomra külön világot képviselnek a Neue Sachlichkeit s a weimari köztársaság Berlinjének idejébe kalauzoló képek és a hangulatukban, külsőségeikben a XIX. század Amerikáját és Oroszországát megidézni szándékozó két sorozat.
Erwin Olaf - Kulcslyuk-sorozat: Kulcslyuk 3. 2011, lambda print © Erwin Olaf, a Galerie Wagner + Partner (Berlin) jóvoltából
Ami miatt mégis sokkal jobb ezeket a képeket együtt, és a kiállítási térben látni annál, hogysem csupán a honlapon barangolnánk, az nem a méret és a ’foghatóság’, hanem a sorozatokhoz mellékelt filmek – hiszen Erwin Olaf fotós és filmes is egyszerre. S e fotósorozatok megértéséhez esszenciális az, amit a hozzájuk készült filmek megmutatnak. Míg a képeken megcsodálhatók a fantasztikus beállítások, a pontos fények, a technikai precizitásra törekvés, a sminkesek és makett-mesterek, tervezők precíz munkája, a minden apró részletre kiterjedő alkotói figyelem, s egyfajta eltávolított, a mai divatfotók világából visszaköszönő hangulat, a filmek sokkal intenzívebben és egyértelmű módon emelik ki (a Dusk és Dawn sorozatoknál) a veszteség, a hiány, a valaki halála miatt szétbomló családokban felnövő gyermekek tragédiáját és kínjait.
Erwin Olaf számára láthatóan fontos a gyermekek és a felnőttek viszonyainak kérdéseit feszegetni, s az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárásokra és klisékre rákérdezni, azokat tematizálni. Erre remek példa a Kulcslyuk-sorozat, melynek monokrómnak ható portréiban nem csupán a holland művészeti hagyományok színhasználati útmutatásainak párlatát, s valamiféle hűvös távolságtartást is érezhetünk, de ezek a képek is az installációval és a filmekkel együtt kapnak többlet-értelmet. Ha a két végén egy-egy ajtóval lezárt folyosó elülső felére helyezett képeket magukban szemléljük, technikai értelemben szépek, és keltenek ugyan valamiféle disszonanciát, a cím is utal a néző voyeur-szerepére, de értelmet csak úgy kapnak, ha a folyosó végében a két ajtó elé ülve belesünk a kulcslyukon és megnézzük, mi zajlik az ajtók mögött.
Erwin Olaf úgy fogalmazott, arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy abban a világban, ahol a városok lakói alul-felül-oldalt falakkal határolt környezetükbe gubózva élnek, gondoljunk bele, mi zajlik a szomszéd dobozok falain belül, saját falainkon túl – s ha itt valami explicitté tett zaftosat és/vagy rettenetest várnánk, tévedünk. A két oldalon a kulcslyukon keresztül látható filmek ugyanazok a jelenetek, csak az egyik esetben apa-fiú, a másik esetben anya-fiú szereplőkkel – egy átlagos holland család átlagos késődélutáni és esti életéből vett jelenetek. A szülő ölébe veszi és felolvas gyermekének a konyhaasztalnál, majd a hálószobában látjuk őket viszont, ahol szintén ölébe veszi a kisgatyában lefekvéshez készülődő fiút, megsimogatja a hátát, egy-egy 'valamit' ellenőriz, megérint rajta (pihe? szösz?) bizonytalanságban hagyva a leskelődőt a szituáció valós tartalmáról, s aktivizálva azokat a rossz előérzeteket, melyeket pusztán titkos megfigyelői státusza és a helyzet is generálhat. A film érezteti a leskelődő státuszt: a hálószoba-jelenetnél egy belógó virágcsokor árnyéka is takarja a képet, s a kulcslyukhoz mérten a vetítővászon elhelyezése is olyan, hogy ne lehessen egyetlen pillantással belátni a képileg láttatni engedett teret. Az apa filmjét nézve sokkal előbb és intenzívebben jutott nézőként eszembe a szexuális erőszak valamiféle fojtott jelenlétét feltételezni, mint az anyás filmet nézve. Azt gondolom, ez a játék a néző képzeletével szándékolt: az alkotó egyszerre akarja felhívni a figyelmet a probléma lehetőségére és a probléma túlburjánzásának, generálásának a lehetőségére - amivel az utóbbi évek egyik jelentős skandináv filmjét, a Vadászatot (Jagten, 2012) is felidézte a tudatomban egy futó pillanatra. Éppígy lehet a munkát egy gender-szempontú állásfoglalásként is értelmezni, amely felhívja a figyelmet a szerepek különbözőségéből eredő megítélés-különbségekre, s ezek puszta felmutatásával építhet féket ítélkezési vehemenciánknak.
Mindezzel csak még jobban szerettem volna rávilágítani, miért fontos ezeket a sorozatokat a (jó esetben a)z alkotói elképzelés szerinti rendben és installációban látni. A Grief – Bánat-portrék a fájdalommal való szembesülés pillanatát, az első könnycseppek idejét szeretnék rögzíteni – ehhez a sorozathoz nem tartoznak olyan installációs elemek, mint a Berlinhez, a Duskhoz vagy a Dawnhoz, s az álomszerűség is háttérbe szorul, inkább a testek gesztusnyelvének tanulmányozására kerül a hangsúly, s visszaköszönnek – bár a kezdeti sorozatok közvetlenebb hommage-aihoz képest már áttételesebb formában – az előd és mester Mapplethorpe-csendéletekkel szemben támasztott perfekcionista törkevései is, a fekete-fehér színek helyett a holland táj földszíneibe áztatva a témát.
Az Alkony és a Pirkadat sorozat filmjeinek „poénját” nem szeretném lelőni, hiszen épp ezeket a filmekben igen erőteljes hatást kiváltó képeket maga az alkotó sem emelte ki és tette a képsorozatok részeivé, azaz mintha valamiféle méltóságteljes visszafogottsággal irtózna a spoilerezéstől. Aki teheti, annak javaslom, látogasson el a MODEMbe, s nézze meg a kiállítást élőben. Ha magát Erwin Olafot (az alkotót, aki a megnyitón arcán közvetlen mosollyal tette baljával ügyesen kimódolt, lendületes aláírását, melyben neve O-betűjéből mosolygó arcot formált, a katalógusokra és brosúrákra) már nem is lesz szerencséje megismerni, s alkotásaiból talán másmilyen személyiségre következtetne, a képek és filmek egyszerre instant, de tartós vizuális és maradandó szellemi élményt jelentenek, s bőven van mit felfedezni az itt említetteken kívül is – hiszen a címadó Berlin-sorozatról, annak gyerek- és felnőtt-világképéről még egy szót sem szóltam. (Ahogy arról sem, de nem hagyhatom említés nélkül, hogy aki Debrecenbe és a MODEM-be látogat, az most az első emeleten járva egy nagyívű és remek Birkás Ákos-kiállítás-élménnyel, a másodikon pedig Asztalos Zsoltnak a kémiai reakciókat az emberi reakciókkal párhuzamba állító anyagának megtekintésével is gazdagodhat.)
Györe Gabriella
Erwin Olaf – Körhinta
2014. október 26. – 2015. február 1.
MODEM, földszinti kiállítótér
Fontos linkek:
http://www.erwinolaf.com/
http://dacs.hu/
http://www.modemart.hu/
