A szerzővel Mán-Várhegyi Réka író, szerkesztő készített interjút.

Kiss Tibor Noé - Selfie

„Magadnak nem tudsz hazudni”

Kiss Tibor Noé első regénye, az Inkognitó egyszerre volt megrázó önvallomás és nagyszerű irodalmi alkotás. Amikor egy-két évvel ezelőtt kérdeztem a szerzőtől, hogy ezek után mit fog írni, azt válaszolta, hogy saját magát már kipipálta, és ettől kezdve fikcióval foglalkozik. Az akkor még kéziratban lévő második regényéről, mint egy nyomortelepen játszódó bűnügyi történetről mesélt. Azonban az Aludnod kellene megjelenése óta a szerző többször elmondta, hogy ez a könyv is saját tapasztalatokból táplálkozik, általánosabb szinten ez is önéletírás. Kiss Tibor Noét ezért arról szerettem volna kérdezni, hogy mit jelent számára az írás.


Hogyan szoktál írni?

Elég keservesen. Szóról szóra haladok, nagyon lassan, ha egy éjszaka alatt megírok egy flekknyi szöveget, az már kimondottan jó eredménynek számít. A kész szövegeket is legalább hat-nyolc alkalommal újraolvasom, különböző szempontok szerint. Elképesztő, hogy így is mennyi hiba és pontatlanság marad bennük. Persze, vannak vázlataim, füzeteim, fájljaim, ahová csak úgy lejegyzek mindenfélét, de ez nem írás. Mint egy sufni, ahová bedobálsz mindenféle kacatot, ami egyszer még jól jöhet. Amúgy a flow miatt érdemes csinálni, ezért érdemes írni. Háromórányi szenvedés után egyszer csak elkapod a ritmust, és leírsz egymás után két-három tökéletesnek tűnő mondatot – ez csodálatos érzés.


Volt egy olyan pillanat az életedben, amikor rájöttél, hogy írni akarsz?

Volt. Nagyjából huszonöt éves voltam, amikor rájöttem, hogy ha nem kezdek valamit sürgősen a saját transzneműségemmel, akkor végem. Az íráson kívül semmilyen más túlélési útvonalat nem láttam magam előtt.




Megváltoztatnak-e téged a könyveid? Volt-e terápiás hatása számodra az Inkognitó megírásának? Mi változott benned az Aludnod kellene után?

Az írás a legjobb önterápia. Az ember írás közben folyamatosan önmaga kijavítására kényszerül, állandóan kénytelen feltenni magának a legalapvetőbb kérdéseket. Helyes úton járok? Jó az, amit csinálok? És ahogy írás közben érzed, hogy egy adott mondat még mindig nem tökéletes, úgy magadnak sem tudsz hazudni. Az állandó önreflexió egyetlen hátránya, hogy a saját magammal szembeni kíméletlenséget olykor másokra is kiterjesztem. Ezzel nem vagyok elégedett, és ezen változtatnom kell.
Ami az Inkognitót illeti, azt a könyvet elsősorban terápiás céllal kezdtem el írni, s csak a pozitív visszajelzések után döbbentem rá, hogy milyen komoly elvárásoknak kell megfelelnem. A terápiás hatás egyébként bejött, a könyv megírása közben egy csomó hazugsággal le kellett számolnom, és a megjelenése óta a körülményekhez képest egész jól érzem magam a bőrömben transzneműként. Az Aludnod kellene más defektusaimra világított rá, ez számomra is meglepő tapasztalat volt.


Több alkalommal elmondtad, hogy míg az Inkognitó esetében érzékelhető volt az, hogy a könyv sokat jelentett hasonló helyzetben lévő olvasók számára, a második regényed után magadra maradtál azzal a kérdéssel, hogy mi értelme volt azt megírni. Fél évvel a megjelenés után hogy látod ezt?

Egy pesszimista hangulathullám után elég sok minden leülepedett bennem. A könyv megjelenése után sokszor éreztem magam üresnek, amikor egy esten (amelyért általában honoráriumot kaptam) arról beszéltem, hogy egyesek milyen kilátástalanságban élnek, és az Aludnod kellene erre is fel kívánja hívni a figyelmet. Most már megengedőbb vagyok magammal szemben: a társadalmi szolidaritásról, az elnyomott csoportokkal szembeni diszkrimináció problémájáról, az előítéleteinkről, a másik fél megértésének szükségességéről nem lehet eleget beszélni. Vagy eléggé közel menni azokhoz, akik egészen máshogy élnek magunkhoz képest, én például rengeteget tanulok abból, hogy hetente egyszer fociedzéseket tartok helyi kamaszoknak Pécsbányán. Másfél éve tart ez a projekt, és azóta még jobban felnézek azokra, akik heti negyven órában dolgoznak a „terepen”, a szociális szféra a hivatásuk.

Pécsbánya - Kiss Tibor Noé felvétele

Mi az, ami íróként téged érdekel? Elképzelhető-e számodra, hogy a legközelebbi könyvednél valami egész mással rukkolj elő, például tudományos fantasztikummal vagy mesekönyvvel?

Elsősorban a határhelyzetek, szélsőséges szituációk foglalkoztatnak. Csak olyan szövegeket érdemes írni, amelyeknek súlya van, számomra innen nézve egy szöveg társadalmi kontextusa legalább olyan fontos, mint a művészi. Persze, az a legjobb, ha ez a két szempont összeér, én is erre törekszem az írásaimmal. Science fiction nem lesz, mesekönyv teljességgel kizárt. Krimi vagy thriller valamikor biztosan, és mivel nagyon szeretek fotózni, egyszer még a képeimmel is szeretnék kezdeni valamit. De egyelőre maradok a hagyományos regénynél.


Szociológiát tanultál. A társadalomtudomány mely területei hatottak rád leginkább?

Nyilván a gender-tematika, a nemi identitásom szabálytalansága miatt kezdtem szociológiát tanulni. Az egyetemen aztán a városszociológia, városantropológia ragadott meg leginkább. Nagyon tanulságos élő szövetként, organizmusként tekinteni egy-egy városra. Egy város megfigyelésével sokat lehet tanulni az ott élők szokásairól, kultúrájáról, ami az önreflexió szempontjából is érdekes: egy idegen városban önkéntelenül is eszünkbe jut a saját miliőnk és kultúránk, mindent hasonlítgatni kezdünk, méricskélünk. Ez nemcsak külföldi városokkal fordulhat elő, a számtalan hasonló adottság vagy a közös történelmi múlt ellenére is egészen más hangulata van például Miskolcnak, mint Pécsnek. De a legjobban mégis elveszni szeretek a városi hangulatokban, sokszor előfordul, hogy egy utazás során a legnagyobb nevezetességeket meg sem nézem, hanem csak bóklászok, nézelődök, fotózok.


Mit olvasol most, és hogy tetszik?

Most jutottam el Szvoren Edina 2012-es kötetéig (Nincs, és ne is legyen), tegnap éjjel olvastam el belőle a Papírsárkány című novellát. Jókor jött szembe ez a kérdés: nagyon régen találkoztam ilyen jó és kegyetlen szöveggel, egyszerre abszurd és hátborzongató.

Pécs - Kiss Tibor Noé felvétele

Kiss Tibor Noé: Inkognitó
Alexandra Kiadó, 2010
168 oldal
2500 Ft