Miklya Anna vagyok, huszonhét éves vagyok, anya vagyok, futó vagyok, író vagyok, folyton szorongok, folyton boldogság és boldogtalanság között vagyok. Szeretek utazni, de azt ki nem? Szeretem, ha van lehetőségem új dolgokat tanulni, és szeretem, ha azt mondják, annyira jó vagy, nincs is szükséged több tanulásra; és azt is szeretem, amikor végül kiderül, hogy de mégis. Nagyon szeretek szövegekkel dolgozni: semmi más nem érdekel a világon, semmi normális munka, semmi pénzkereső aktivitás, úgyhogy ebben ragadtam. Most éppen egy trilógiának indult és monstre nagyregénnyé transzformálódó ifjúsági scifin és egy versesköteten dolgozom. A versek közel tíz éve gyűlnek. Még nem tudom, mi lesz a sorsuk, de meg fogom őket mutatni. Mondjuk itt. Talán egy kötetben is. Mindenfélét írtam már, főleg prózát, és azt hiszem, ha olvasóm lennék, szeretném olvasni is magamat. Nem azért mintha hibátlanul szólalnék meg, hanem mert őszintén. Ha olvasó lennék, szeretném az őszinteséget, akkor is, ha időnként dadog, vagy zavarban van.
Az elégett lemez
Kilenc lett. A menekülés hónapjaiból.
(Többet terveztem pedig.) A nyárból
Az őszbe, egy idegen országba, olyanba
Amit nem ismersz, tengerpartra, olyanra
Amit nem ismersz, ahol a homoknak, a sónak,
Az emberek szájának, a nyelvnek, mindennek,
Mindennek más íze van.
Előtte és közben, és valljuk be, néha azóta is,
A távolodásra gondolok. Az aktusra gondolok,
A tényre, hogy nem tudsz rólam semmit.
Fényképeket készítettem, egy idegen színskála
Segítségével és a használt fény is ismeretlen
Számodra, és hosszú verseket írtam,
És nem hogy a szavak, de még a betűk,
Az anyag, amire lejegyeztem, sem volt ismert neked.
A szám lassan megtelt friss, tejmeleg vérrel.
Ezek a versek, ezen az ismeretlen nyelven
Dadogva szóltak, hát persze, és nem csináltam
Bennük semmit, csak csellengtem
Egy nélküled lévő világban,
Olyan helyen, ahol zsírkőből faragott kéz billegett
Talapzatán, fiatal varjak fekete hullámokban
Verődtek össze a soha ki nem kelő vetés felett,
Írtam mélységről, és magasságról, és hegycsúcsokról,
Amiket nem lehetett meghódítani, és egy himlőhelyes
Arcú királyról, aki a friss kenyérrel megégetett
Karú szolgálólány után eresztette vicsorgó agarait.
Úgy gyűltek ezek az idegen szavak, mint hűvös, kerek
Kavicsok a számban, megdagadt nyelvem alatt.
Amikor először láttam azt a partot, akkor
Hagytam, hogy elöntsön a félelem,
És kimondtam, ami először eszembe jutott,
„Ez a szél, ez a durva homok, ez a folyamatos eső
Végül meg kell, hogy gyógyítsanak.”
A kilenc hónapnak vége és szeretném
Előhívni a fényképeket, és szeretném
Elolvasni a verseket azon a nyelven, amit nem ismersz,
De a lemez összeégett, rajta a képeimmel,
És a nyelvről kiderült, hogy magam sem ismerem.
Azt álmodom néha, hogy azt álmodom néha,
Hogy álmomban felülök és kiabálok,
És amikor felülök álmomban, álmomban,
Abban reménykedem, hogy ezen a nyelven beszélek,
De végül mindig kiderül, hogy nem.
Hallottak egyszer kiabálni,
Ez az egyik képen van, azt mesélték,
Beleégette a lemezbe a fény,
Hogy azt kiabáltam, hogy bezzeg én is
Megütnélek, hogy nekibukj a kőfalnak,
Hogy összegyűljön a vér a szádban,
És aranyvörös halak úszkáljanak
Kicsorbult fogaid között, és azt is mesélték,
Hogy egy másik képen a kezemben tartok
Egy szinte újszülött, még szopós állatot,
Mosolygok, mint aki egy bonyolult mondatot
Fejezett be, a habja még a szája szélén,
Vagy éppen meg akar szólalni, és darabonként
Illesztgeti össze a csorba szavakat.
Arra gondol, hogy íme, eljött az ideje annak is,
Hogy foltos kutyáink más nők combjai közé hajtsanak.
Miklya Anna kisfiával Kristóffal Írországban, a tengerparton
Azon a nyári napon az utazó
Megáll és körbenéz,
És azt mondja hangosan, nem
Jártam még errefelé, milyen különös,
Persze épp emiatt hívom magam utazónak.
A csipkézett hátú hegyek sűrű párát eregetnek,
Csupa acél teherhajó csorog be a hajnallal a kikötőbe,
Míg valaki a déli hőségben remegő pályaudvaron
Arra vár, hogy aprót találj a zsebedben.
(Kezdjük ott, hogy az automatás kávédba folyton
Visszacsúszó ragacsos, műanyag
Kanálként használatos, eldobható lapocska vagyok.)
Arra gondolok, mit érezhet a talaj,
A talpam alá simuló döngölt föld, a beton, a kockakövek,
Adott esetben valami sziklás
Hegyi ösvény, vagy az aszfaltba
Taposott dinnyeízű rágógumi.
Ebben a pillanatban az vagyok, aki átkel a folyó felett
A magasba ívelő hídon, nyers tavaszi szél fúj,
De már égeti tarkóját a napsütés.
Lenéz a túlpart gondozott, zöld gyepére,
Ahol egy fiatal férfi teniszcipőben kerékpározik
Egy vörösarany labrador után, míg
Arrébb egy padon üldögélő ősz hölgy valamit gondosan
Feljegyez egy apró könyvecskébe.
Míg ő vagyok, a buszod megáll és felpillantasz.
A zsúfolt járművön szinte mértanilag pontosan
Szemközt állsz egy agyagsárga ház
Belső udvarának magasföldszinti lakásával,
Az erkélyen egy cserepes rodorendron árnyékában,
Támlás széken üldögélő soványka kislány.
Felemeli az ujját, hogy mondjon valamit,
De a buszod döccenve, zihálva megindul.
Az vagyok, aki épp lemondó mozdulattal
Fejébe húzza vízhatlan kapucniját, míg a hideg zápor
Szokatlan hevességgel zúdul a tégla sorházakra,
Egy magas férfi a buszmegálló szemetese fölé görnyed,
Az utolsó slukk után azonban a csikket mégis
A lába előtti pocsolyába ejti.
A sarkon éles szögben befordul egy emeletes, lila-sárga jármű,
Áthalad az eső sűrű szövésű függönyén, de nem áll meg.
Az utasok sápadt arca átdereng a párás üvegen
És némán tűrik, hogy megbámuljam őket.
Miért is kéne elutaznod,
Ha minden utazás megvisel,
Minden úttal változik valami benned.
Nem ugyanoda térsz vissza, és ami még ijesztőbb,
Nem ugyanaz tér vissza,
Mint aki elutazott.
Ahogy leszállsz a buszról, az utolsó lépcsőn
Megbicsaklik a lábad, majdhogynem leesel a forró betonra,
Mert kezed már a jobb zsebedben tartod,
Cigaretta és gyújtó után kutatsz.
Felkészülsz a hosszú várakozásra
A tűző napnál talán hűvösebb árkádok alatt,
A nikotin, koffein ízére a szádban,
Amíg megérkezik valaki,
Akit nem is ismersz.
Ebben a pillanatban az vagyok,
Aki végignézi, hogy egy gázlómadár
Nehézkesen szárnyra kel a mély víz fölött.
Ki tudja, milyen víz az,
Milyen folyó vagy tó, melyik tenger mely öble.
Először a lábaival tapos, majd a levegőben
Hosszú nyaka úgy hajlik meg, mintha mindjárt el is törne,
Arra gondolok, mit érez a talaj, hogy rajta taposok,
Érzi-e, hogy mindjárt elindulok hozzád.
Miért is kéne elutaznod,
Ha így is minden ember megvisel,
Ha mindenkivel változik valami benned,
Minden arc valamit kimond, vagy erővel visszatart,
És ami a legszebb, hogy azon a déli állomáson
A hőségtől fuldokló árkádok alatt,
Végül nem ugyanahhoz térek vissza,
Mint akitől egyszer olyan messze elutaztam.
Theo a kádban
Karácsony után kezdett el fagyni éjszaka.
Addigra az év szépen megtelt, kifáradt,
Fénytelenné vált hasa alján fekete szőre.
Az udvar füstös kőlapjain elfeküdve várt
A gerincét metsző késre, amit meghoz velünk a hó.
Együtt utaztunk haza, keresztül
A közömbös tájon, fűtött, de kényelmetlen
Vagonban: illett beszélgetéseinkhez.
Homlokomat az ablaknak döntve
Mindig belekezdtem volna, hogy
Emlékszel reggel rádnyitottam Theo
Tested pontos ívbe hajlott, megfeszült
Lábaid szorosan összezártad, ráncos
Ujjaid csípőd mellett lebegtek,
Szemed lehunyva. Belemerítettem
Kezemet a langyos vízbe, azon töprengtem
Miről különböztethető meg, ha
Látom, a teljes odaadás vagy a fájdalom.
Mikor észrevett, felült. Valahol a házban
Hegedülnek, mondta. A víz alatt hallani.
És onnantól kezdve többet nem beszélt,
Csak nézte makacsul a falat maga előtt.
Theo első törvénye: sehova nem vihetnek
Erővel, Theo állandója tehát én vagyok.
Letérdeltem mellé, felázott bőrére
Tettem a kezem. Végig a gerince mentén
A csigolyák dideregve lapultak, fagyos
Pocsolya alján kavicsok. Indulni kellett.
Sárga szél érkezett előttünk a hegyekből,
Mustár eget hozott, keserű levegőt és vadul kavargó,
Jeges havat. De nekünk már, mondja Theo,
Bármilyen változás megkönnyebbülés.
Addig térdeltem mellette, míg szóval
Ki nem küldött. Néztem én is, hogy a csempék
Egy irányba futnak, a fény felé, és a hullámok
Is egy irányba tartanak, mert bármit mondjon
Theo, hullámokat verek, bár magam nyugodt vagyok.
Nem fordulok feléd, de mindenhonnan téged
Látlak visszatükröződni. Olyan, mint a légzés.
Akkor is folytatom, ha erős szívmasszázs után,
Fájón zihál mindkét meggyötört tüdő.
Apró fekete szálak hullanak a hóra, a hó
Alatt csikorogva csúszik a csorba, sárga kő.
A hátad nézem Theo és arra gondolok,
Hogy nem kéne semmit látni többé,
Miközben magam előtt is titokban,
Téged lélegezlek,
És most már visszavonhatatlanul csak te vagyok.
Miklya Anna: Eloldozás
Jelenkor, 2010
134 oldal
1900 Ft
Miklya Anna: A hivatásos
Jelenkor, 2011
172 oldal
1900 Ft
Miklya Anna: Eső
Jelenkor, 2012
252 oldal
2700 Ft
Miklya Anna: Dühös nemzedék I. - Jonas és a szürke sereg
Libri, 2013
344 oldal
2990 Ft
