fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Antiszemitizmus és nemzeti kultúrakoncepció

2008.09.04. 11:00 | luckylany | 1 komment

Címkék: politika történelem folyóirat tanulmány könyvtár kultúrakutatás köz élet összefogás mozgalom marsovszky magdolna

"Első lépésben Magyarországon a kultúrát kellene újradefiniálni. Mert ha az érvényben lévő kultúrafelfogás maga zárt, affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a kirekesztést. A nyílt, vagyis antropológai kultúrafelfogás és az erre a kultúrafelfogásra felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását." − Marsovszky Magda Antiszemitizmus és nemzeti kultúrakoncepció címmel 2007 december 4-én az MTA Szociológiai Intézetében tartott előadást. Ennek szerkesztett és rövidített változatát olvashatják cikkünkben.



 

 

Bevezetés



 

Az antiszemitizmus jelenségének megértéséhez manapság egyre inkább közelítenek a kutatások a kultúratudományok felől, amely, mint interdiszciplináris tudományág, magába foglalja az antiszemitizmuskutatást, a történelemkutatást, a szociálpszichológiát, a szociológát, a politikai kultúrát, a kulturpolitikát stb. A kutatások célja, hogy a társadalomban található elsősorban antiszemita kirekesztési tendenciákat felfedjék és olyan megoldási javaslatokat keressenek, amelyek a demokratikus strukturákat erősítik. A németországi kutatások és tapasztalatok nagymértékben hozzájárulhatnak a magyarországi helyzet megítéléséhez, ugyanis a német és magyar, mint két közép-európai kultúrkör a releváns időszakban, a nemzettudat fejlődésétől a II. Világháborúig közel állt egymáshoz(1). Miért ne lehetne vitára bocsátani az ottani, II. Világháború utáni megoldási javaslatokat, melyek révén az ország az un. múltfeldolgozás és a társadalmi demokratizálás területén irigylésre méltóan nagy utat tett meg, s megvizsgálni, mit lehetne ezekből átvenni, adaptálni?

A németországi antiszemitizmuskutatás évtizedek óta foglalkozik az antiszemitizmus struktúráinak kidolgozásával, melyek egy bizonyos régióban hasonlóak.



 

Melyek az antiszemitizmus megjelenési formái általában és Magyarországon?



 

Ezek a legújabb kutatások(2) nyomán a következők:

A tettes-áldozat reláció megfordítása az antiszemita logika tipikus jelensége. E szerint a nemzet protagonistái, az un. „hős patrióták“ végső soron a „zsidó tettesek“ áldozatai, ezért az „áldozatok“ önvédelme jogos és szükséges. Ebben az érvelési mintában egyenesen a többségi társadalom (a nép meghatározása itt szabadon behelyettesíthető) tölti be az áldozat szerepét, s szinte mindenki más a tettesét. A többségi társadalom volt kénytelen elszenvedni a Versailles-i, vagy a trianoni szerződések következményeit, majd szenvedett a II. Világháborúban is (Magyarországon és a többi posztkommunista államban még gyakori a szovjet megszállás és a későbbi diktatúrára hivatkozás érve), ennek ellenére „némely körök“ ma is kollektív bűnösként próbálják beállítani. Itt nem a társadalom Trianon vagy a II. Világháború által okozott szenvedésének megkérdőjelezéséről van szó, hanem arról az esetről, amikor a szenvedés emlegetését arra használják, hogy párhuzamot vonjanak pl. a Gulag es a Holokauszt között, mert ezzel a Holokauszt egyediségét relitivizálják.

Ezek a relativizáló próbálkozások meghamisítják a történelmet és obligát fordulatuk, hogy a többségi társadalom nem kiáltható ki bűnösnek, de ha mégis az lett volna, akkor az már régen elévült, hiszen a mai generációk nem is éltek abban az időben. Még szélsőségesebb fogalmazásokban már maguk a „zsidók“ is tehetnek arról, ami megtörtént. Majd e folyamat végén figyelhető meg rendszerint az a követelés, hogy szűnjön meg végre ez az „örökös emlékezősdi“.

Az antiszemitizmus minden Auschwitzra történő emlékezést a zsidók által szorgalmazott presszióként értelmez, mert úgymond a „zsidók“ a szegény többségi társadalmat igyekeznek jóvátételre kötelezni, sőt egyenesen zsarolni. Olykor már az is megjelenik, hogy a „zsidók“ a németeket (magyarokat) mindig is utálták, s most ráadásul ezt az „Auschwitz-agyrémet“ is kitalálják. De ismertek azok az érvelések is, melyek szerint a „zsidók“ bizonyos „álmerényletek“ célpontjaiként, áldozataiként beállítva magukat, csupán a figyelmet terelnék el önmagukról, hogy az esetleges aggresszív „ellenlépéseik“ jogosságát igazolják. Ilyenkor általában elhangzik a felhívás, hogy „elég volt, a népnek meg kell végre védenie magát“.

Ez a gondolat rögtön elvezet a következő kérdéshez: kik is azok a „zsidó tettesek“, ki az az ellenség, akivel szemben a „népnek“ (ill. valamely „hős patriótáknak“) meg kellene magát védenie?

Itt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy amikor az antiszemtizmussal kapcsolatban „zsidók“-ról beszélünk, akkor ők sosem azonosak azokkal, akiknek zsidó az identitásuk. Az antiszemitizmus „zsidója“ az antiszemiták fejében keletkezett ellenségkép, vagyis kulturális konstrukció. Mind a pszichoanalízisből, mind az antiszemitizmuskutatásból tudjuk, hogy az „idegenek” illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, melyet szorongások és félelmek mobilizálnak. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Amit a szorongó ember magában elnyom, azt kivetíti valakire vagy valakikre, akik ellen harcol. Az antiszemitizmus „zsidói“ tehát még egyszer: konstrukciók és fantomok.

Ennek megfelelően az antiszemita ellenségkép a leggyakrabban absztrakt ellenségkép, pl. a „multikulti”, a „globalizáció”, de nem ritkán az USA, vagy az Európai Únió, sőt maga a „demokratikus intézményrendszer“ is.

Thomas Haury nyomán az ilyen ellenségkép felvázolását ‚strukturális antiszemitizmusnak’ is nevezhetjük(3), ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más ‘rendszeren’ vagy ‘normán’ kívülinek tekintett csoportokkal (pl. a romákkal vagy homoszexuálisokkal [„Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána”]) szemben is, ugyanakkor országokra, régiókra, de egyszerűen valamely absztrakt tulajdonságokra is vonatkoztathatóak.

Az absztrakt tulajdonságokra két gyakran használt példa a „bolsevik“ és a „liberális“ jelző. Az antiszemiták a közép európai kultúrkörben az 1920-as évektől kezdve mindmáig egyetértenek abban, hogy az Európára nézve legnagyobb veszélyt egyfelől a bolsevizmus, másfelől a liberalizmus jelenti, melyet a „zsidók“ találtak volna ki. Goebbels és Hitler is ezt a receptet követték, amikor a zsidók ellen mozgósítottak. „A zsidók találták ki a marxizmust, zsidók azok, akik évtizedek óta a világot forradalmasítani akarják“, mondta Goebbels 1941-ben(4). „A baloldali ideológia gondolatait a zsidóság termette meg. /.../ A baloldali internacionális ideológia a szétszórt zsidóság természetes, organikus nacionalizmusa irtózatos imperializmusának legfőbb szellemi eszköze...“, mondta egy fiatal színész 2007. okt. 22-én a Hegedüs féle Hazatérés-templom előtt Szabó Dezsőt idézve 1935-ből(5).

Azt, hogy a mai liberális támogatottságú szocialista kormány végülis nem más, mint kommunista utódpárt, mely bolsevista módszerekkel irányítja az országot, az un. „nemzeti oldal“ rendszeresen sugallja Magyarországon. Ez a sugallat a kutatások szerint tehát a ‚strukutrális antiszemitizmus’ kategóriájába tartozik.

A ‚liberális’ jelző az egyik legrégebbi antiszemita kód, s ennek megfelelően a magyarországi antiszemitizmus leggyakrabban a liberális párt, az SZDSZ ellen irányul, ami szintén bizonyítja, hogy az antiszemitizmus célpontja nem mindig egy konkrét személy, hanem lehet egy egész párt is, melyet egyszerűen ‚zsidó párt’-ként emlegetnek. Morvai Krisztinának az a kijelentése, hogy a „szemkilövető törpepárt rákényszeríti az akaratát a magyar népre“(6) egyértelműen antiszemita kijelentés. De az olyan ártatlannak vélt mondatok is, miszerint a „kisebbségi farok csóválja a többségi kutyát“ is antiszemita konnotációjú.

További ellenségképek az „idegenszívű“, a „kozmopolita“, stb., de pl. a „posztmodern“ is lehet a „cionizmus“ fedőneve. Ezek megint nem konkrét személyek, hanem absztrakt fogalmak, melyeket mint “idegeneket“ ill. „idegen“ tulajdonságokat „zsidóknak“ tulajdonítanak. Az antiszemitizmus ideológiájában tehát nem az a mérvadó, hogy a gyűlölet célpontja maga zsidó identitású-e, vagy sem. A társadalom antiszemita része nevezi meg azokat a köröket, tulajdonságokat, kormányokat, pártokat stb., akiket, vagy amelyeket zsidónak tart.

Abban, hogy kiket tart annak, van egy belső logika, amit, ha felfedünk, hatékonyabban tudunk ellene tenni is. Eszerint a mai magyarországi kormány mindkét pártja (a kisebbségi és a támogató) zsidó, élén Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, aki ma az „ügyeletes zsidó“ szerepét tölti be, függetlenül attól, hogy neki magának milyen az identitása (erre utal, amikor Gyurcsány szélsőjobb honlapokon zsidóként jelenik meg, mint azt az alábbi két, szélsőjobb honlapokról vett példa mutatja).





Az antiszemitizmus további jellegzetességeként megfigyelhetjük a mobilizálást, a felhívást, mely szerint a „nemzetellenes vezetőknek bűnhődniük kell“, s legújabban előfordul a fegyverbe-szólítás is. A „nemzetellenesség“ az egyik leggyakrabban előforduló antiszemita sztereotípia: a „nemzetellenes“ tehát „zsidó“.

Összefoglalva: az antiszemitizmus olyan ideológia, mely nem azonos az erőszakkal ill. a konkrét diszkriminációval, hanem elsősorban világnézetként értelmezendő és nem gyakorlatként. Az emberek ugyan általában a zsidók ellen vallásuk miatt elkövetett diszkrimációt értik alatta, ez azonban így nem fedi a valóságot. Az antiszemita ideológia ellenben elengedhetetlen bázisát képezi a konkrét diszkriminációnak, és az említett felhívások nélkül is benne foglaltatik az erőszak lehetősége, mert olyan jogosnak vélt önvédelemről szól, amelyben a (vélt) veszélyek a csakis a (vélt) ellenség kiiktatásával szüntethetőek meg.



 

Az antiszemitizmus struktúrái



 

Az antiszemitizmus európaszerte a 19. században keletkezett ideológiai reakcióként a kapitalizálódásra és az ezzel együttjáró társadalmi változásokra, s − Thomas Haury szerint – a modern társadalmat veti el(7).

Többek között a „zsidók“ tehetnek a modern társadalomban jelentkező olyan folyamatokról, mint a tradicionális modellek és normák felbomlása, a családi- ill. szexuális kapcsolatok változásai, de felelősek a modern, absztrakt művészetért, a kozmopolita tömegkultúráért, a nők emancipációjáért, az urbanizálódásért, stb. is.

Fontos strukturális jellemzője a megszemélyesítés, mely a társadalmi kapcsolatokat és folyamatokat mint a gonosz emberek tudatos machinációit állítja be. Az efféle megszemélyesítések mögött összeesküvéselméletek húzódnak.

Jellemző rá továbbá a manicheizmus, mely a világ történelmét a két alapelv, a Jó és a Gonosz, a Fény/Világosság versus Sötétség, Rend versus Rendetlenség/Káosz, a Becsületesség/Moralitás versus Hazugság, Felemelkedés versus Lesüllyedés antagonisztikus ellentéteként magyarázza. E minta szerint az egyik oldalon áll az „idegen és veszélyes elem“, melytől minden rossz ered. A másik oldalon értelemszerűen és automatikusan az ellenkép, mint a Jó jelenik meg, s ez a saját, tehát a magyar, a német stb. nép. A Nép meghatározása, mint kesőbb még remélhetőleg kiderül, az antiszemitizmuskutatás szempontjából rendkívül fontos.
A manicheizmus továbbá azt is jelenti, hogy ez az idegennek és veszélyesnek vélt elem egzisztenciálisan a Fenyegető és lényegileg a Gonosz konstrukciójaként démonizálódik. Ennek megfelelően az „áldozat”-nak nemcsak morális jogai vannak, hanem egyenesen kötelessége is, hogy a Gonosz elleni önvédelemben aktív legyen.
A manicheizmusban implicite magában foglaltatik az eszkatológiai perspektíva: a megváltás, mely szerint, ha a Gonosz elűzetik a világból, akkor minden jóra fordul és megoldódnak a problémák. Az antiszemita többségi társadalom tehát a saját maga által alkalmazandó erőszakot is szent kötelességnek érezheti. Az antiszemitizmus erőszakba történő átfordulása, vagy pl. a fegyverbeszólítás arra hivatott, hogy a „nemzettestet“ megszabadítsa a „kártevőktől“.

Ezen a ponton rendszerint megjelenik egyrészt a nemzetfogalom biologizálása, amely az „organikus nemzet“ konstrukciójára vezethető vissza(8). Ebből, tehát az „organikus nemzet“ koncepciójából fejlődött ki idővel a nemzet és az emberi test közötti párhuzamvonás (pl. ha azt mondják, „csonka Magyarország olyan, mint egy emberi test, melynek levágták kezét, lábát“). A nemzetfogalom biologizálásának következménye egyrészt a „nemzet“ fajként való értelmezése, másrészt a „dehumanizálás“ jelensége is, mely szintén jellemző az antiszemitizmusra, s melyben egy embert, vagy egy embertípust féregként, kártevőként, élősködőként emlegetnek (ilyen, pl. a „csótány-Gyurcsány” kifejezés, valamint a kormány kártevőként való ábrázolása).



A pogrom, a megsemmisítés, és a gyilkolás, mint „féregirtás“ ebben az ideológiában implicit cselekvési lehetőségként van jelen.

Jellemző az antiszemitizmusra továbbá, hogy a féltett, népnemzeti közösség (német, magyar, stb.), mint a „zsidó“ ellentétpárja jelenik meg, melyben a „Mi-csoport“ a nemzet népének etnikai közösségként értelmezett konstrukcióját jelenti. Ennek lecsapódása elsősorban a „harmonikus“ és „fennkölt néplélek“ megtestesüléseként felfogott „nemzeti kultúra“ konstrukciójában észlelhető, melyet (nemzeti ünnepeken, zászlóavatásokon, stb.) politikusok és kultúrpolitikusok gyakran használnak arra, hogy a „nemzeti mítoszokat“ segítségül hívva szinte ráolvasással igyekezzenek megteremteni a „nemzeti egységet“. Ez a közösségi gondolkodási forma, ez a harmónia-elképzelés a „nép“ kifejezésben kezdettől fogva fellelhető. A nép, mint homogén etnikai nemzet, vagyis a népnemzetközösség-elképzelés, a modern társadalom antimodern, reakciós ellenfogalma, a zárt társadalom kifejezője, mely azonban a nyílt társadalom automatizmusában esélytelen maradna. Mint az újabb nacionalizmuskutatások egyértelműen igazolják, a népnemzet konstrukciója automatikusan generálja az ellenségképet, tehát ellenségkép megalkotására van utalva ahhoz, hogy önmagát létrehozza.

Az antiszemitizmus ellenségképe is összetett. Vannak normálisnak számító ellenségek és van egy ideális ellenség. A „normálisnak számító“ ellenségek a többi nép, nemzetek (pl. nemzeti kisebbségek), melyeket ugyan ki kellene űzni, de általában nem vitatják el azok egzisztenciális jogát. Ugyanez nem vonatkozik a „zsidókra“, ők ugyanis nem normálisnak számító ellenség, ők az ideális ellenség. Ők nem egyszerűen egy ellenséges, egy másik nemzet, vagy kisebbség, amelyet el kell űzni, hanem egyenesen a „nem-nemzet“, vagyis a nemzet „nemzetietlen“, antagonisztikus ellenségei, amelyeket a világ megváltásához meg kell semmisíteni. Ez nem véletlen, megvan a belső logikája, hiszen a „zsidók“ a modern társadalom azon megtestesitői, akik a népnemzeti-közösségek keletkezését úgymond meggátolják, bomlasztják, vagy atomizálják. Az ő megsemmisítésük a modern társadalom megsemmisítésével azonos és azt ígéri, hogy helyreáll a megzavart népnemzeti közösség.

A nemzetté válás folyamatának jellemzője a német és magyar kultúrkörben az is, hogy a nemzetet egyfajta vallásosság veszi körül, amit nevezhetünk szekularizált vallásnak vagy nemzetvallásnak is. Ebben lényeges, hogy az absztrakt univerzalismussal és a pénz (a „mammon“) hatalmával, ill. törvényével (amelyek az antiszemitizmusban zsidó ismérvek) szemben megjelenjen egy konkrét, „isteni reinkarnáció“. Például egy „Führer“ személyében, vagy „más nagyra hivatottakban“, akik nemcsak hogy képesek, hanem akiknek kötelességük is áldozatot hozni a „nemzetközösségért“. A „nemzetközösségért“ hozott áldozatvállalás kérdése azért különösen fontos, mivel egy idő után csak ez a projekció képes egységet teremteni. A metafizikai ellenséggé felmagasztosított „zsidó“ ugyanis lehetővé teszi, hogy egymással konkuráló, ellentétes politikai beállítottságú körök, gazdagok, szegények stb. összefogjanak. Az antiszemitizmus olyan identitásképző ideológia, amely országokon belül, de nemcsak ott, hanem azokon kívül, sőt egész régiókon átívelve is képes különböző erők összefogására, s az egység megteremtésére (pl. ezért épülhetnek ki manapság egyre intenzívebben a kapcsolatok az európai antiszemiták és a számukra tulajdonképpen alacsonyabb rendű iszlám országok antiszemitái között(9)).

Ez a nemzetvallásos felhang volt jellemző pl. a 2007-es Magyar Sziget Fesztiválon Wittner Mária beszédére, aki az 56-os lyukas zászlót Krisztus sebéhez hasonlította: „A magyar nemzet sebe, Krisztus sebe és az elesett hősöknek a sebe áll szemben a Sátánnal! És ezt a harcot meg kell vínunk!“ – mondta, amivel egyben mobilizálta is a sok ezres közönséget. Különösen veszélyessé teszi ezt az ideológiát ez a keresztényi tradícióból eredő vallásos konnotáció, mert az általa vizionált helyzetértékelés alapján előfordulhat, hogy néhányan szent kötelességüknek érezzék, hogy „vérüket“ áldozzák a „nemzetért“ az „identitásnélküli idegenek“, a „bolsevista kommunisták“, a „liberálisok“, a „multikulti“, a „globalizáció“ stb. ellen.

Az antiszemitizmus „kollektív zsidó“ ellenségképe olyan sztereotípiákban jelenik meg, mint pl. a liberalizmus, a bolsevik kommunizmus, a kapitalizmus, az univerzalizmus, a szociáldemokrácia, a liberálbolsevik média, az urbánus életvitel, vagy a bűnös, dekadens, liberális nagyváros, a hedonista Nyugat-Európa, a kizsákmányoló bankrendszer, stb. Olyan személyek vagy intézmények, akik vagy amelyek ezen (és még sokkal több) sztereotípiáknak megfelelnek, a mai magyar társadalom projekciós célpontjai és konkrét támadásoknak vannak kitéve. Ezért különösen veszélyeztetett a liberális intellektuális réteg, a szociálliberális politikusok, balliberális újságírók és balliberális médiák.



Összefoglalva tehát: az antiszemitizmus a krízis szemantikája, a modernizációtól, a társadalmi és kulturális átalakulásoktól való félelem kifejezője, az etnikai alapú, homogenitásra törekvő nemzetkoncepció és az erre, mint alapra felépített nemzeti kultúra, vagyis a zárt társadalom és a zárt kultúra kísérő jelensége. Az etnikai alapú nemzetkoncepció − Ralf Dahrendorf szavaival − a nyílt társadalom legnagyobb ellensége(10). A megoldás tehát abban a kérdésben rejlik − s Nyugat-Németországban is erre keresték a választ a 60-as években −, hogyan is lehetne megteremteni a nyílt társadalmat. Ez az útkeresés a 70-es évek elején az un. „Új kultúrpolitikában“ csapódott le, ami nagymértékben hozzásegítette a németországi társadalmat ahhoz a folyamathoz, amit ma „múltfeldolgozásnak“ szoktak nevezni.



 

Mik az etnikai alapú nemzetkoncepció és a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód veszélyei?



 

Az etnikai értelemben vett nemzetet és az ebben való gondolkodást magyarul „népi“, vagy „népnemzeti“-nek, németül „völkisch“-nek nevezik. A német és a magyar kultúrkör egymásrahatása miatt én „völkisch-népnemzeti“-nek nevezem.

Hogy mit is takar a „nép“ kifejezés, erre Hanák Pétertől tömör választ kapunk: „régiónkban /.../ a tudatformálásban nem a francia mintát, hanem a német romantika nyelvi-etnikai nemzetkoncepcióját vették át. Ebben a felfogásban a „nép” nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást jelentett, utóbb, a századvégen a „népi” a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a népies nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarvinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására a rasszizmus, amelynek diszkriminatív joggyakorlata, antiszemitizmusa századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában − és voltaképpen az egész régióban.“(11)

A völkisch-népnemzeti gondolkodásra Samuel Salzborn szerint(12) jellemző a nemzet „önetnizálása“, mely a nemzet tagjai alatt származási és vérségi rokonsági köteléket feltételez. Míg egy család esetében van is ennek reális alapja, addig egy egész nemzet esetében ez lehetetlen, így ez fiktív, tehát elképzelt közösség, „imagined community“(13) marad, mely azonban ebben a gondolkodásban mint objektív adottság szerepel. A nemzet etnikai közösségként, „ethnos“ (Ethno-Nation) történő felfogása (pl. magyarság, németség), antagonisztikus ellentétben áll a demokráciával, mely a nemzetet „demos“-ként definiálja. Ez az államon belüli „polgárok egyenlőségét“ jelenti.

Veszélyes mivoltát három pontban lehet összefoglalni.

1.) Autoriter karaktere van (paternalista), ezért alázatot követel és politikai vezéreket termel ki magából. Alázatunk azonban a politikai vezéren kívül irányulhat egy intézményre is (pl. az egyházra), egy közösségre, vagy magára az etnikai nemzetre.
2.) Egyenlő benne a nép(iség, németül: Volkstum) a nemzettel, amiből szükségszerűen az következik, hogy a népnemzet határai nem azonosak az ország, vagy államnemzet határaival, hanem integrálni akarja a határon kívül élő „saját“ kissebségeit. E miatt viszont ez a gondolkodásmód a Nagy-Birodalom mítoszhoz és a revansizmushoz mint lehetséges megoldáshoz vezet.
3.) Mivel a népiséget (Volkstum) autentikus és homogén közösségnek tekinti és benne állandóan a „valódit“, az „igazat“ és a „tisztaságot“ keresi (pl. a szlogen: „Szentkorona rádió: a tiszta magyar hang“), azért minden idegennek érzett befolyást „szennyezettségként“, „tisztátlanság“-ként él meg. Ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt, melyek az antiszemitizmus mintájára „készülnek“.

Klaus Holz kutatásai szerint(14) a modern antiszemitizmus olyan ideológia, mely az etnonacionalizmus nélkül nem is érthető meg igazán. Ott, ahol az etnonacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek – joggal vagy alaptalanul – bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudo-vallásos funkciót tölt be és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást ígér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus, és olyan formában jelenik meg, mintha a vélt ‚nemzeti egység’-et veszélyeztetnék annak antagonistái. A ‚nemzet’ tehát kvázi ‚áldozatként’ védekező pozicióba kerül, s a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza.

Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon ill. krízisen mennek keresztül, általában megindul egy etnizálási folyamat, ami azt hangoztatja, hogy a nemzet összetartozása származásán, vér szerinti kötődésén alapul. Ennek automatizmusához tartozik, hogy a ‚nemzeti identitás’ egyre ‚magasabb szintet’ ér el, tehát az ‚etnikai nemzet’ lassanként felmagasztosítja és felsőbbrendűnek ítéli meg magát (kulturális felsőbbrendűség). Az etnizálás azért is veszélyes, mert idővel faji elképzeléshez vezet. Az etnikai alapú konstrukciók a faji alapú konstrukciók részeként foghatók fel.

A völkisch-népnemzeti gondolkodásra jellemző a politikailag is veszélyes un. kultúrpesszimizmus(15), melyhez hozzájárul az a psziché által determinált érzés is, miszerint Magyarország helyzete periferikus(16), s mindez a „nemzethaláltól való félelem“-ben csapódik le. Ez ma Magyaroszágon elsősorban az egészségügyi reformmal kapcsolatban tapasztalható olyan kifejezésekben jelenik meg, mint „a nemzet megsemmisítése“, a „magyar nép rombadöntése“ vagy a „magyarság genocídiuma“.

A völkisch-népnemzeti gondolkodásban a kultúra nem individuális identitásfolyamatot, hanem kritikátlan kulturális örökséget jelent (pl. kulturális, vallási szokások, tradíciók, himnuszok, emlékművek, kultikus cselekedetek vagy tiszteletet adó ceremóniák ápolását), tehát statikus szisztémarendszert, melyben az egyes népnemzeti csoportok cselekedetei, aktivitásai és azok „organikusan“ kifejlődött „szellemi öröksége“ nyilvánul meg. Azt feltételezi, hogy a különböző kultúrák egymás mellett mint zárt, körülhatárolható, etnikailag homogén szigetek helyezkednek el. Ragaszkodik a nemzeti különbségekhez és a saját kultúrája alatt a saját népnemzeti sajátosságait érti. A folklorizmusban pótkultúrát gyárt, mert a paraszti világ folklorizmusában véli felfedezni az „autenticitást“, a „természetességet“, az „eredetit“ és a „tisztaságot“.

A saját népnemzete sajátosságainak kihangsúlyozása azonban mindig együtt jár a másoktól való elhatárolódással, ezért a völkisch-népnemzeti gondolkodás a szegregációt segíti elő, s megosztja a társadalmat. A saját kultúráját mindig magasabbrendűnek itéli meg (kulturális felsőbbrendűség), ezért a többi kultúrát mint „idegenszerű beszivárgást“ utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép-nemzetének vélten „tiszta“ és „egységesen körülhatárolható“ (zárt) kultúráját megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért állnak a kisebbségek, vagy a vélten „mások“ állandó homogenizálási nyomás alatt.

Érdekellentétek azonban mindig vannak egy társadalomban, ezért vélik úgy a völkisch-népnemzeti gondolkodók, hogy védekezniük kell, s ezért jön létre ennyi védegylet, önvédelmi egyesület, vagy önvédő sereg, melyek óriási erőket összpontosítanak a civil munkájukra. E „nemzetmentő“ (magyarságmentő) gondolkodásmód automatizmusához tartozik, hogy egy idő után átfordul erőszakba, s a saját, belső logikájának a végpontját az etnikai tisztogatás jelenti, melyben a vélten homogén kultúrát akarja megtisztítani a vélten idegen elemektől. A mai magyarországi nemzetvédők a morális értékvákuum, a posztmodern tetszőlegesség ellen és egy nemzeti újászületésért küzdenek, cselekedeteiket morális forradalomként fogják fel.

A völkisch-népnemzeti gondolkodás a szociális és kulturális folyamatokat biologizálja. Az eredetileg kulturális barát-ellenség dichotómia biologizálása az ellenség dehumanizálásához vezet, s így következhet be, hogy az ellenséget kiirtandó kártevőnek ábrázolja.

Mint láttuk, a ‚nemzeti egység’ protagonistái a ‚zsidók’-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyen: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az ‚egységes, homogén nemzet’ is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, ‚imagined community’. Mind a ‚homogén nép-nemzet’ mind az antiszemita értelemben vett ‚zsidó’ esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó-konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurens és idegen érdekeit szolgálja és a ‚nemzeti identitás’ ellensége.

Az etnonacionalista, vagyis a völkisch-népnemzeti ideológia és nemzetkoncepció nem demokratikus, hanem totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéni identitás alapjának a csoport-identitást tekinti. E koncepció a nép alatt olyan közösséget feltételez, amely közös származáson alapul és melyet a többi, természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy megfelelő közösségi tudat különböztet meg, s melynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik. Ez a modell antagonisztikus ellentéte a ‚társadalom’-felfogásnak. A nép mint ‚társadalom’ demokratikus koncepciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymásmelletiségét hangsúlyozza, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze.

Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modell-elképzelésről van szó.
Összefoglalva: a völkisch-népnemzeti gondolkodás (más szóval az etnonacionalizmus) és az antiszemitizmus ugyanannak az éremnek a két oldala. Az a program tehát, amely az antiszemitizmus legfőbb mozgatórugói közé tartozik, az etnonacionalizmus, vagyis a völkisch-népnemzeti gondolkodás, mely az ‚ethnos’ görög szóra vezethető vissza és amely etnikai népfelfogást jelent. Ez az a tényező, ami táplálja, mobilizálja, élteti a kirekesztést.



 

Magyarországi nemzetkoncepció és kultúrpolitika a rendszerváltás után



 

Magyarországon a rendszerváltás után a globalizáció következtében szociokulturális ‚védekező mechanizmus’-ként megerősödött az etnonacionalista, vagyis völkisch-népnemzeti nemzetkoncepció, s a magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989/90-es rendszerváltozás óta egy − a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különböző intenzitású – völkisch-népnemzeti felfogás képezi, mintha az 1920-ban a Trianoni Szerződés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élő magyar kisebbség kulturálisan mint homogén, etnikailag egységes ‚magyarság’ még mindig Magyarországhoz tartozna. A mostani, szocialista-liberális kormány programja is kihangoztatja a „határon túli közös magyarság nemzeti politikáját”. Hiller István „A kulturális modernizáció irányai”(17) című írása ugyan kiemeli azt a fontos megállapítást, hogy a kultúrpolitika mindenekelőtt társadalompolitika, s hogy kulcsszerepe van a kultúrának a társadalmi igazságosság megteremtésében, megemlíti a „zárt kultúra – nyitott kultúra” közötti fontos különbséget, azonban ezeket a kifejezéseket nem magyarázza meg, s nem definiálja a kultúrát. Ugyan sejteti, hogy széles értelemben vett kultúrára gondol, mégsem határolódik el a „magyarság” kultúrájának etnikai értelemben vett – zárt − értelmezésétől.

Hogy egy ‚zárt kultúrafelfogás’ mennyire gátolja a ‚nyílt társadalom’ létrejöttét, erről Németországban az 1968-as kulturális forradalom hatására kialakult társadalmi viták következtében jött létre konszenzus. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció (a kultúra behatárolt lehetőségeit mindenkor figyelembe véve) a társadalom nyitása, illetve demokratizálása. A 70-es évek elejétől bevezetett úgynevezett ‚Új kultúrpolitiká’-nak reflexív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott, s a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte.

Míg a nyílt, tehát antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, a zárt, tehát affirmatív (völkisch-népnemzeti, etnikai) kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik és automatizálják a kirekesztést és ezzel együtt a demokráciadeficitet.

Hiába próbál tehát szakítani egy kultúrpolitikai stratégia a „kultúrfölény klebelsbergi eszméjével“, ez addig nem fog túllépni a szándék szintjén, amíg a stratégia alapjául szolgáló affirmatív, tehát zárt kultúrafelfogást fel nem váltja az antropológiai, tehát nyitott kultúrafelfogás, hiszen a völkisch-népnemzeti, vagyis etnikai kultúrafelfogás automatizmusához tartozik a ‚saját kultúra felértékelése’ (amely mindig a ‚másik kultúra leértékelésével’ jár együtt).

A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia. Ennek a mindennapokra ‚lefordítása’, pragmatizálása és a gyakorlatba átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Első lépésben Magyarországon a kultúrát kellene újradefiniálni. Mert ha az érvényben lévő kultúrafelfogás maga zárt, affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a kirekesztést. A nyílt, vagyis antropológai kultúrafelfogás és az erre a kultúrafelfogásra felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását.

A leírtakat összefoglalva: remélhetőleg sikerült bebizonyítani, hogy a tradícionális és Magyarországon is érvényben lévő kultúrakoncepció nem felel meg az országon belüli kulturális differenciáltságnak, mert az etnikai alapú völkisch-népnemzeti kultúrameghatározás nagymértékben imaginális és fiktív. Mivel a modern kultúrákat a legkülönbözőbb életformák és életstílusok jellemezik, a tradicionális kultúrafogalom képtelen a modern kultúrák belső differenciáltságának és komplexitásának megfelelni. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elő a talajt, és ténylegesen észrevehető, hogy a kulturális identitásra hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet. Ma, a 21. században Magyarországon is az a fő kérdés, hogyan határozható meg a kultúra anélkül, hogy kihangsúlyoznánk a ‚saját’ és az ‚idegen’ kultúra közötti különbséget, vagyis hogyan határozható meg az a tolerancia alapját képező demokratikus kultúrafogalom, mely azt fejezi ki, hogy kulturálisan mindannyian mislingek vagyunk.

______________________________
JEGYZETEK:
1. Vö. Pl. TAMÁS, Gáspár Miklós (1999), Törzsi fogalmak I., Atlantisz, Budapest, vagy:
HROCH, Miroslav (2002), Ethnonationalismus – eine ostmitteleuropäische Erfindung? Oskar-Halecki-Vorlesung 2002, Leipzig.
2. Vö. HAURY, Thomas (2006), Der moderne Antisemitismus, in: In antisemitischer Gesellschaft. Ein Reader zweier Veranstaltungsreiehen 2005-2006 in Darmstadt, Erlangen und Frankfurt am Main, szerk.: Initiative gegen Antisemitisimus und Rassismus in Europa (Jugare), Erlangen/ Nürnberg and Gruppe zur Bekämpfung des Antisemitismus heute, Frankfurt am Main. 22-29.
3. HAURY, Thomas (2002), Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der früher DDR, Hamburger Edition, Hamburg, 158.
4. Idézi: BENZ, Wolfgang (2004), Zum Verhältnis von Ideologie und Gewalt, in: Salzborn, Samuel (szerk) (2004), Antisemitismus. Geschichte und Gegenwart, Netzwerk für politische Bildung, Kultur und Kommunikation e.V., Giessen, 46 (az idézeteket magam fordítom magyarra).
5. video
6. Morvai Krisztina levele Demszky Gábor föpolgármesternek, in: Magyar Nemzet, 2007 augusztus 22.
7. Mint a 2. lábjegyzetben.
8. Vö.: HERDER, Johann Gottfried (1772), Abhandlung über den Ursprung der Sprache, in: Sturm und Drang. Kritische Schriften (1972), válogatta Erich Loewenthal, Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 399-506, vagy FICHTE, Johann Gottlieb, Reden an die deutsche Nation. Hafis-Lesebücherei. Fikentscher Verlag. Leipzig, évszám nélk.
9. HOLZ, Klaus (2006), Aus trüber Quelle. Rechtsradikale Ideologen und islamistische Antisemiten planen in Teheran eine gemeinsame Konferenz. Das wundert nicht. Ihr Judenhass hat einen gemeinsamen Ursprung. In: Die Zeit.
10. DAHRENDORF, Ralf (1993), Die Umwälzungen von 1989 und die postkommunistischen Länder, in: Wohin steuert Europa? Ein Streitgespräch. Szerk. Ralf Dahrendorf, François Furet, and Bronislaw Geremek. Frankfurt, Campus, 2. kötet, 42-70.
11. HANÁK Péter (1993), Alkotóerő és pluralitás Közép-Európa kultúrájában, in: Glatz Ferenc (szerk.) (1993), Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára, Budapest, 219ff., itt 227.
12. SALZBORN, Samuel (2005), Ethnisierung der Politik. Theorie und Geschichte des Volksgruppenrechts in Europa, Campus, Frankfurt/ M.
13. ANDERSON, Benedict 1996), Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt a.M./New York.
14. HOLZ, Klaus (2001), Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Weltanschauung, Hamburg.
15. STERN, Fritz (1986), Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland. München: dtv. (eredetileg: The Politics of Cultural Despair, University of California Press, Berkeley, 1961).
16. Vö. az „In-between Peripherality” fogalmával, melyet TÖTÖSY alkotott, in: TÖTÖSY de Zepetnek Steven, „Comparative Cultural Studies and the Study of Central European Culture.“ In: Comparative Central European Culture. Ed. Steven Tötösy de Zepetnek. West Lafayette: Purdue UP., 2002, 1-32, itt 8.
17. HILLER, István (2006), Kulturális modernizáció irányai – 2006. december 13, in: Szín Közösségi Művelődés, A Magyar Művelődési Intézet Folyóirata, 2007. június. 12/2-3, 15-26.

___________________________
Az előadáshoz használt illusztrációk forrásai: az első két kép a kurucinfo honlapjáról származik. A harmadik a Magyar Mérce című lap 2007. májusi poszter-mellékleteként jelent meg, a negyedik a Magyar Demokrata online honlapjáról származik, 2006 őszén szerepelt rajta, azóta eltávolították.

A tanulmány teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.

Az előadást követő beszélgetés leírt verziója ide kattintva olvasható.

Az MTV Záróra című műsorában A múltfeldolgozás jövőjéről beszélt Marsovszky Magdolna 2007. december 12-én. A bezsélgetés ide kattintva letölthető.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr281151165

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Madame Chauchat 2008.09.04. 11:00:00

Szerintem tök jó, hogy a centrifuga mindenféle kultúrkörből, tudományterületről hoz le írásokat. Fontos, hogy megmutatja, a civil mozgalom mellett tudományos alapokon is gondolkodnak a jelenségek megfejtésein.

Tudom, hogy az érvelő és az azt elfogadó minden szót rendkívül fontosnak tart, nehezen hagy el, ami a saját ideológiát támasztja alá. Persze. Mégis, nekem az internet kicsit más műfaj. Rövid, utalós, megmondós. Egyszerűen képtelen vagyok ilyen hosszan elolvasni egy tudományos cikket, pláne még meg is érteni és érdemben reagálni a tartalmára.

Szerintem (nekem) jobb lenne hahaha:))), ha sokkal rövidebben idéznétek egy-egy írást, az eredetit úgyis linkelitek, kivonatolnátok, és bármennyire is ki akarjátok emelni, nem a főoldalon legördítenétek, mert elfoglalja és nem látom a többit és már nem is akarom esetleg, ésakkorésakkor... Na.