fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Szécsi Magda: Hiány

2008.11.25. 08:00 | luckylany | Szólj hozzá!

Címkék: sorozat irodalom folyóirat könyvtár cigányság szécsi magda szerelemküszöb

"Egész életemben volt valami hiányérzetem. Tettem a dolgom, éltem az életem, de már gyerekként is, a céltalanul elguruló labdát nézve is tudtam, hogy van valami, valami fontos, amit nem veszek észre. A kanálról lecsöppenő levesben, a fű illatában, körmeim fehér holdjában is benne volt az a valami, ami hiányzott, de amit soha nem tudtam megnevezni, mint magamat, a körülöttem élő embereket és tárgyakat." - Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb írását adjuk közre.



Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb részét közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. ICA-n olvasható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.




Szécsi Magda: Hiány



Egész életemben volt valami hiányérzetem. Tettem a dolgom, éltem az életem, de már gyerekként is, a céltalanul elguruló labdát nézve is tudtam, hogy van valami, valami fontos, amit nem veszek észre. A kanálról lecsöppenő levesben, a fű illatában, körmeim fehér holdjában is benne volt az a valami, ami hiányzott, de amit soha nem tudtam megnevezni, mint magamat, a körülöttem élő embereket és tárgyakat. Sokáig azt gondoltam bolond vagyok, azt gondoltam, talán nincs is semmi, ami megnevezhetetlen, de annyira hiányzott, hogy akkor lennie kellett valahol! Anyámnak próbáltam elmondani azt, amit érzek. Komolyan hallgatta végig elfulladó dadogásomat a valamiről, ami nincs, aztán azt mondta, hogy etessem meg a tyúkokat, hozzak kenyeret a boltból, és többet törődhetnék a kerttel, mert ezek a dolgok valamik. Az ábrándozás nem nekem való, mi napról-napra élünk, és egy cigány nő kötelessége a család ellátása, amit, ha egész szívvel csinál egy asszony, nem marad ideje, hogy butaságokon törje a fejét, amúgy is maholnap férjhez megyek, nem vagyok már gyerek. 13 éves voltam akkor, és nagyon is gyereknek éreztem magam, dehogy akartam én férjhez menni! Azt akartam, hogy valaki magyarázza meg nekem a világot. Meg futni akartam a folyóparton, mert abban a libegős suhanásban mintha már megértettem volna azt... azt a valamit. Anyámnak, soha míg élt, nem mondtam el többé semmit arról, hogy mit érzek, mit gondolok. Csak néztem őt hosszan és titokban, ahogy tesz-vesz. Volt a mozdulataiban valami lenyűgöző erő és lágyság, ami belőlem épp úgy hiányzott, mint a nőiesség. Persze, tudtam, hogy nő vagyok, de az én karomon a szappanos lé karcosan fojt le, nem olyan simogató, hangtalan örömmel, mint az övéről. Anyámat szerette a szél, a levegő is. Ha teregetett nem borzolta, mint engem, hanem lágyan kiszedte csatjait és fenekére omlasztotta, mint fénylő szurkot, azt a híresen sok haját. Ruháját dereka köré csavarta féltékenyen, nehogy meglássák aranyló húsát a kerítésen át az épp arra járó férfiak. Az én szoknyámat a nyakamba penderítette, hagy nevessenek rajtam azok, akik látnak. A szélben is ott volt az a valami, és az emberek nevetésében is. És anyámban, anyámban, anyámban is...

***


A cigánytelep közel volt a Tiszához. A folyó mellett élő emberek, valahogy mindig olyanná váltak, mint a folyó maga. Vagy a folyó azonosult az emberekkel? Nem tudom. Bennem nem volt folyó, és a folyóban sem ismertem magamra. Apám folyó volt. Sodró, erős, erőszakos, nagyhangú zúgolódó, követelődző, félelmetes! Féltem tőle. Anyám nem félt tőle. Ha apám verte féltékeny tehetetlenséggel, ő tűrte. Nem ütött vissza. Volt, hogy dacosan a szemébe nevetett és azt mondta: Üss csak! Halakat szült ez a szép fekete picsám, hogy megetesselek téged meg a gyerekeket, mert tőled éhen dögölhetnénk! Apám ilyenkor zokogni kezdett, letérdelt anyám elé, ölébe fúrta a fejét, és harapni kezdte a húsát. Anyám örvénnyé változva szívta magába, míg ki nem ömlöttek mindketten a partra, elárasztva engem kérdésekkel, amik ilyenkor a fejemben születtek meg, de amik rögtön meg is haltak...

***


Két öcsém volt. Egyik alacsony és törékeny, mint akit szalmára lökött, részeg álom hozott erre a világra. A másik magas volt és erős, kék szemű kakukk, aki azért született meg, mert anyám nem beletörődése a dolgokba gyakran találta széttárt combokkal vad jácintok között, adva amilye volt, s kapva, amire szükségünk lehetett... Anyám szégyent nem ismert, mert megszenvedett értünk. A szenvedés felment a szégyen alól? Anyámat felmentette, és áldottá tette... többször is... Én fekete por voltam, egy régi vásári emlék, egy kocsma átázott vályogfala mellől, ahol apám megismerte anyámat, és keresztet vetett ártatlansága miatt, az őszi sötétségben... 13 éves volt...

***


Mindig szerettem álmodni. Sosem álmodtam emberekkel. Fényeket láttam, gomolygó felhőket, amik éreztek, beszéltek, sírtak. A felhők mögött van egy másik világ, ezt gondoltam minden ébredés után, és nyárban-télben mezítláb futottam ki az udvarra, felnéztem az égre, hátha meglátok valamit, ami eligazíthatna a valami felől. De csak azt láttam, hogy az ég túl messze van, én meg túl kicsi vagyok, az éghez, az emberekhez, és mindenhez képest, pedig szerettem volna akkora lenni, mint mások, akiket nem érdekelt, hogy van egy másik világ a felhők mögött...

***


Apám hozott egy embert. Egy férfit, és azt mondta, mától ő a te urad, a városba költözöl vele. Azt mondtam, jó. A vörös hajú ember szélesen rám nevetett. Örültem, hogy szép fehérek a fogai, és annak is, hogy anyám sírt, amikor szánakozva magához ölelt. Az ölelésben is ott van az a valami, gondoltam remegve, de tévedtem. Nem minden ölelésben van ott...

***


A város a Tisza szagú kertek után olyan volt, mint egy óriási éhes kígyó, ami soha nem lakik jól, és kizárólag embereket eszik. Féltem a várostól. Úgy éreztem, hogy az utcán belém lépnek az emberek, mintha ott sem lennék. Átlépnek a hátamon, és kilépnek a mellemen, mint egy ajtón, és nem számít senkinek, ha kettészakadok. A valami nagyon elveszett a városban, de megőriztem magamban, csak a szenvedés eltakarta. Időnként teljesen...

***


Új ruhákat kaptam. Idegen színű és formájú ruhákat, amiket nem szerettem, mert a derekam nem volt már határvonala a fentnek és a lentnek, az égnek és a földnek. Esetlenül mozogtam bennük, mert eltűnt a rend, ami a régi cigány ruháimban megvolt. Azt értettem. Ezt nem értettem, de tűrtem, mert a fehér fogú férfi azt mondta, szép vagyok, és úgy sem tehettem volna mást. Nem értettem miért kell hasonlítanom az ő népe asszonyaira, ha értem jött le a Tisza partra. Egy idő után már nem tudtam hová tartozom, aztán már sehová sem tartoztam, csak önmagamhoz. De az „önmagam” félelemmel töltött el, mert keveset tudtam róla, csak hurcoltam, mert valami hurcoltatta velem, mint egy szelídgesztenyével teli zsákot, amit le lehet tenni, ha megérkezik az ember. De én nem érkeztem meg sehová, és azt sem tudtam, hova kell eljutnom ahhoz, hogy megérkezzek...

***


A faforgácsok illata olyan érzéseket keltett bennem az asztalosműhelyben, mintha minden nap karácsony lenne. A nyersfa deszkákat én adogattam annak az embernek, aki a városba hozott. Övé volt a műhely. Két segéddel dolgozott és velem. Nem volt szüksége a munkámra. Azt mondta: látni akarlak minden percben, mert a te fajtád vére túl heves. Ezért kellett ott lennem vele. Szemmel tartott. Nem szerettem, ahogy nézett. Éhes, kóbor kutya szemei voltak. Az ilyen tekintetű embereket jobb messzire elkerülni, ha nyugalmat akar az ember. 15 évesen nem tudtam, hogy nem lehet kikerülni a kóbor kutyákat, ha már ott vicsorognak előttünk. Enni kell adni nekik, csak így menekülhet meg az ember, vagy azzal, ha megöli őket. Én etettem az asztalost. Magammal etettem, és ízlett neki, amit adtam. Nekem nem ízlett, de ez senkit sem érdekelt...

***


Anyámék meglátogattak a városban. Az asztalos dicsért előttük, mint egy szófogadó állatot, amitől apám arca felragyogott, és azonnal pénzt kért az uramtól, mert disznót akartak venni. A pénzt megkapták és el is mentek gyorsan. Fájt mindenem, főleg az ölem, reggelre. Nem tudtam, hogy egy disznó ilyen sokba kerül...

***


Asszonynak lenni fájdalmas. Anyám nem készített fel erre, mert azt hitte szegény, hogy úgyis tudom, úgyis látom. Láttam, de látni és megélni nem ugyanaz. Voltak napok, amikor meghaltam, és a föld alól néztem a világot. Nem volt különbség. A halottak combjait is szétfeszíti egy erőszakos kéz. Nem lehet tenni ellene. Meghalni sem lehet teljesen, gondoltam elkeseredve és keresni kezdtem a rajtam lihegő, eltorzult arcú férfi vonásaiban a valamit, de nem találtam. Pedig azt hittem, hogy minden örömben ott van! Lehet, hogy az asztalosnak nem is jelentett örömöt, hogy belém erőszakolta magát? Vagy csak abban az örömben van ott az a különös valami, ha ketten örülnek? Ilyeneken gondolkodtam, míg mozdulatlanul tűrtem... Nagy étvágya volt az asztalosnak, gyakran háromszor evett belőlem egy éjszaka, de együvé tartozásunk még napi tíz aktus után sem lett volna kimutatható. Idegen volt testemnek-lelkemnek. „Betörlek én, meglásd!” Ezt mondta esténként, de nem voltam betörhető. Rossz rést talált meg hozzám, igaz, más utat nem is keresett...

***


17 évesen voltam először templomban. Gyerekkoromban szerettem a harangszót, ami elhallatszott a cigánytelepig is, de a templomba mi nem mehettünk be csupasár cipőnk, szegényszagú ruháink miatt. Az asztalos vitt el először, ott, a városban. A hűvös és a furcsa virágillat lepett meg először. Ilyen illatú virág nincs is, futott át a fejemen éppen, amikor megláttam a keresztre feszített, szenvedő Krisztust. Megállt a szívverésem!, és csak álltam ott, mint aki nem akarja elhinni, hogy hazaérkezett. Bár megnevezni nem tudtam azt a VALAMIT, de ott volt előttem, azon az arcon. Lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. Az asztalos durván felráncigált és soha többé nem vitt templomba, de azt, amit éreztem, nem tudta már elvenni tőlem. Szerelmes lettem. Szerelmes egy talán sosem élt férfiba, aki maga a tisztaság. Csak sok-sok évvel később jöttem rá, hogy összekevertem a szerelmet a szeretettel, hiszen még sohasem voltam szerelmes. De hittem Krisztusban, mert megértetett velem valamit. Azt, hogy képes vagyok szeretni én is, úgy, mint a többi ember, és a lényegem neve többé nem a lehetetlenség, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig olyan láthatatlan szem lett nekem, amin keresztül átláthattam a világ valóságán is, a csenden is, ami körülvett...

***


Az asztalos lassan rászokott az italra. Egyre gyakrabban volt részeg, amitől én egyre józanabb lettem, így kevesebbet tudtam belülre figyelni, és egy időre elhalványult bennem a valami keresése is. Ritkultak a magammal folytatott beszélgetéseim is, amitől elhagyottnak és feszültnek éreztem magam. Az asztalos gyereket akart tőlem, de nem estem teherbe az elmúlt 11 év alatt sem, amiért hálát adtam a testemnek, Istennek és mindennek, mert szörnyű bűnnek tartottam volna, hogy szerelem nélkül szüljek világra egy embert. Ez volt az igazság. Az igazságban pedig ott lakik néha a boldogság, de a boldogságban nem mindig van ott az igazság, hát nem bántam, hogy az asztalos tönkreteszi magát, bár ezt úgy tette, hogy nekem fájjon jobban. Ütni kezdett, de én nem tudtam örvénnyé válni, mint anyám, ha apám ütötte. Én csak egy agyonrugdosott 27 éves cigány nő maradtam, aki nem tudott csodát tenni, mert vele sem történtek csodák. Ha csak az nem csoda, hogy tűrni tudott... mert erre tanították.

***


Vannak dolgok, amikre nem lehet magyarázatot találni. Mondjuk arra sem, ha egy ember nem akarja a saját sorsát értelmezni. Én akartam volna, de nem tudtam,mert nem a fejemben volt világosság, hanem a lelkemben. A testem nem érdekelt. Olyan volt már régen, mintha nem is tartozna hozzám, mintha sohasem tartozott volna hozzám. Örömöt nekem sosem adott. Az evés éppolyan kényszer volt, mint szétrakni a lábaimat éjszakánként, merthogy a verések után ez következett. Mégis van valami megőrzött jó bennem, mert a jóra vágyás az jó. A jó és rossz között dönteni, amikor rosszak hozzád, nagyon nehéz. Én mégis a jó mellett döntöttem, a jóra áhítoztam, mint az a Szép és Jó, ott a kereszten, aki választhatta volna a rosszat is, de nem tette, mert szabad volt. Én is szabad vagyok itt belül a lelkemben. Aki szabad, mindig a jót választja. Nálam a jónak nincs kimondható szava, mert érzés az...

***


A plafon repedései túl sokszor látták már, hogy fröccsen a vérem, és én törlöm le ronggyal az asztalos arcáról. A plafon repedései megtelnek emlékekkel, és ha már nem fér beléjük több, vagy tovább repednek, vagy eltűnnek végleg. A plafon repedései valóságos dolgok. Beléjük lehet kapaszkodni, ha túl erősen hívogat a nem valóságos, amikor már kibírhatatlan a fájdalom...



***


Az asztalos meztelenre vetkőztet, és órákig ott kell állnom, ahová állít. Hol az ágyra, hol az asztalra. Leköp. Megcsókol. Belém rúg. Sír. Szerelmet vall. Leköp. Lecigányoz. Szerelmet vall. Ágyra dob. Behatol. Üt. Megcsókol. Magamban szánom őt, de egy szót sem szólok. Tegyen velem, amit akar. És hirtelen megértem őt. Ennek az embernek nincs szabad akarata! Szerelemért könyörög az első pillanattól kezdve, és mivel nem kap, szenved. Hatalmam van a férfi felett, súgja valaki a fejemben, de én nem akarom ezt a hatalmat! A titkot akarom, azt a valamit, ami benne van minden pillanatban, csak nem tudom a nevét. Buta vagyok a titokhoz, de azt tudom, hogy köze van a hithez, ám a hitnek nincs köze a tetthez. A tett nem hit. A hit valami olyasmi, mint ez a pillanat, amikor megtörténik valami. Magamban azért fohászkodom, nehogy sikoltozni kezdjek, de ezzel elkéstem...

***


Néha a tárgyak beszéltek hozzám a maguk módján. Vasaltam. A vasaló sziszegése döbbentett rá, hogy 5 éve nem voltam kint az utcán. A műhelybe se járhattam le már régen, az asztalos féltékenysége miatt. Rámzárta az ajtót. Nézni kezdtem a kilincset. Milyen szép, hogy a világon mindenen megcsillan a fény, gondoltam, és nem éreztem egyedül magam. Vasaltam tovább...

***


Éppen 33 éves lettem aznap, amikor egy macska széttépett egy galambot. Arra gondoltam, hogy én vagyok az a galamb, és hogy az életem céltalan, de nem ok nélkül való. Majd engem is széttép az asztalos, és az is jó lesz valamire. De nem tépett szét. Nem maradt rá ideje, rádőlt egy öreg, javításra hozott szekrény, és agyonnyomta. Bordacsontjai úgy meredtek ki szőrtelen, sárgás mellkasából, mintha villára szúrta volna a halál. Nem éreztem fájdalmat. Semmit sem éreztem. Az egyik segéd felesége segített a temetést elintézni, majd eladni a házat, a műhelyt. Olyan csendes szívvel léptem ki a házból, mintha nem is éltem volna benne 18 keserves éven át. Nem éreztem örömöt, se megkönnyebbülést, csak valami különös elégedettséget, mint amikor végez az ember a mosással, hogy de jó, letudta ezt is! Anyámék hívtak vissza a cigánytelepre, de nem mentem. Soha többé semmire nem tudtam volna azt mondani az apámnak, hogy „jó”, mint amikor rábólintottam gyerekfejjel az akaratára, és eljöttem a városba asszonynak, parancsra, szerelem nélkül...

***


Nem tudtam soha a pénzzel bánni. A pénz olyan volt nekem, mint a köd, amin nem lehet átlátni. Valahol mélyen a lelkemben féltem a pénztől. A ház, a műhely és az asztalos megtakarított pénze akkora összeg volt, hogy szívem szerint meggyújtottam volna, hogy ne legyen. De csak beraktam a bankba, ahogy a segéd felesége tanácsolta, és azt a kis könyvet, amit elolvasni is alig tudtam, és amit a pénzért cserébe adtak, belevarrtam a vászon szoknyámba, mert azt mondták, nagyon vigyáznom kell rá. Hát vigyáztam, mert mindig azt tettem, amit mondtak. De hogy magammal mit tegyek, azt nem tudtam. Mint egy holdkóros, elindultam valamerre gyalog, de sosem tudtam merre járok, miért pont ott vagyok, ahol vagyok. Csak úgy voltam, mert lennem kellett. Nem tudom, hogy kerültem oda az erdőbe, egy nádtetős kunyhóba, de egy nap már nem felhőket és fényeket láttam a szemem előtt, hanem a valóságot. Asztalt, széket, edényeket, és egy férfit, aki úgy nézett rám, mint aki régóta ismer engem. Ismerős volt nekem is, bár tudtam, hogy még sohasem találkoztunk, és mégis!, azonnal megbíztam benne. Talán mert hasonlított az álmaimra, az érző felhőkre, ahogy megitatott, ahogy szólt hozzám, ahogy megérintett, mindez azt üzente, hogy nem kell félnem tőle. A férfi idősebb volt nálam talán 10, talán 20 évvel is. Olyan kemény arca volt, hogy más talán megijedt volna tőle. Nem volt szép. De hát a vihar sem szép, nekem mégis mindig tetszett. Első látásra beleszerettem, és vele maradtam, amíg élt...

***


A férfi gyengéd volt a szerelemben. Olyan gyengéd, amilyennek csak azok lehetnek, akik megismerik az utolsó remény lehetőségének elvesztését is...

***


A sötétbarna fagerendákon szárított rózsák lógtak, virágukkal lefelé felkötözve. Sosem láttam még ilyet. Szerettem nézni őket, mert a valamit megláttam bennük is éppúgy, mint a férfiban.



***


Egy nap elkezdett olvasni tanítani és számolni. Olyan meséket mesélt, amiket soha nem untam meg hallgatni. Ő azt mondta: ez történelem. Majd, beutaztuk a földet. Hatalmas régi térképen mutatta meg nekem a világot, és én elképedtem, hogy máshol is élnek emberek. Ő meg azon képedt el, hogy én elképedtem. Soha nem nevetett rajtam. Ismerte az életemet, a gondolataimat. Tudta, hogy ahonnan én jövök, ott alig van megváltás, és az asztalossal töltött 18 évem is irtózattal töltötte el. Hihetetlennek tartotta, hogy megtörténhetett, de csak a szemembe kellett nézni, hogy tudja, megtörtént...

***


Huszonhárom hónap alatt éltünk meg 30 évet. A férfi meghalni jött az erdőbe. Megette a rák. Ő úgy mondta, hogy „felzabálom saját magamat, hiszen ezek a rákos sejtek is én vagyok...”



***


A férfi megtanított magamra is. Az örökös hiányérzetemről, a valami kereséséről azt gondolta, hogy én hiányoztam magamnak. Pedig nem! Ő hiányzott mindig. A hiánya nem múlik...

***


Egyszer azt kérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Nem tudom, válaszoltam. Ekkor egy magas, apró lila virágú növényre mutatott: hiszed, hogy él? Hiszem, persze, hogy hiszem, mondtam. Ez jó, mert aki az életben hisz, az Istenben is hisz, válaszolta megkönnyebbülve, és magához ölelt. Sokáig gondolkodtam azon, hogy a virág helyett miért nem magára mutatott. Lehet, hogy akkor már nem is élt?

***


Egy héttel a halála előtt már olyan gyenge volt, hogy azt hittem, ott fog meghalni bármelyik percben a karjaimban. Érezte a félelmemet. És egy reggel hűlt helyét találtam, meg egy rövid levelet az időtől megfeketedett asztalon, amiben megírta, hogy végtelenül szeret, hogy soha még ennyire nem akart élni, mint azóta, hogy vagyok neki, mert „mindig az utolsó szerelem az első, és a legfontosabb...”, és, hogy bement a legközelebbi kórházba meghalni, ami 20 km-re van az erdei háztól, de ne menjek utána, mert... de innen tovább már nem bírtam olvasni, mert nem láttam a könnyektől. Magamra kapkodtam a ruháimat és lélekszakadva rohanni kezdtem a műút felé, de hiába tanította meg nekem, hogy merre van észak, úgy eltévedtem, hogy ha nem igazítanak útba a szénégető munkások, talán hetekig bolyongtam volna a fák között. Így is elkéstem. Nem élt már, mire odaértem, épp csak egy pillantást vethettem rá. Csodálkozva vettem észre, hogy megfiatalodott a halálában. Ez jó, gondoltam és talán el is mosolyodtam, mert annyira vágyott arra, hogy újra fiatal lehessen. Későn vettem észre a kisírt szemű, szigorú arcú őszülő asszonyt, aki az ágyon ült. Mi tetszik, kérdezte durván. Semmi sem tetszik, gondoltam és szó nélkül otthagytam. A folyosón a nővérke megszánhatott, mert azt mondta: jobb így neki. Majd hirtelen megkérdezte, hogy én jöttem-e az erdei házból. Bólintottam, mire kezembe nyomott egy gyűrött borítékot. Ezt magának küldi, engem kért meg, hogy adjam át, mondta, és elsietett. Tudta, hogy bejövök, suhant át bennem, míg feltéptem a papírt. A borítékban egy darabka lila szirmú virág volt. Talán éppen az a virág, amire rámutatott. „Igen. Hiszek... hiszek...”, súgtam magam elé. Így búcsúztam el tőle...



***


Keserves három hónap következett. Se élő, se holt nem voltam, és még hosszú ideig félőrültként szenvedtem a fájdalomtól. A gyásznál jobban semmi sem tudja eltávolítani az embert a józan eszétől. Nem ettem. Összeestem az utcán. Amikor magamhoz tértem, anyám ült az ágyam mellett. Azt hittem álmodom, de nem. Ott volt. Ő volt. És apámat gyászolta. „Menjünk haza lányom”, mondta, és én visszajöttem vele a cigánytelepre. Nem beszélünk a múltról, csak élünk szótlanul egymás mellett. Nem tudom, hogy ő min gondolkodik, ha elnehezült testtel kiül a ház elé, és órákig maga elé mered. Én a hiányaimat sorolom rendületlenül, újra meg újra, éppúgy, mint gyerekkoromban, de mára már tudom a hiányaim nevét. Éjszakánként arról a férfiról álmodom, aki hasonlít a felhőkre. Nagyon hasonlít... bár azt tartotta, hogy az én vagyok. Ő vagy én? Nem számít, míg van egy világ, ahol álmaimban továbbélhetem az életünket...





A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr651151287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.