fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet

2008.11.26. 07:00 | luckylany | Szólj hozzá!

Címkék: ajánló irodalom folyóirat könyvajánló könyvtár anne enright

"Valami megnyílik. Zefír. Mi ez?
A vágy.
Két perccel negyed nyolc előtt a vágy sóhajt Lamb Nugent ifjonti ajkán – sss! Érzi rémes közelségét. Megrohanja a mozgás kényszere, de nem mozdul. Állja a sarat, miközben a terem túlsó végében Ada mozdulatlansága győzedelmeskedik.
Ha most Nugent nagyon türelmes, a lány talán ránéz, mindjárt.
Ha nagyon szerény, Ada talán megszabja a feltételeket.
De lehet, hogy mégsem. Még semmi nem hangzott el. Senki nem mozdult. Lehet, hogy Nugent képzeli az egészet – hacsak nem én." - részlet Anne Enright A gyászoló gyülekezet című, 2007-es Booker-díjas regényéből Mesterházi Mónika fordításában.


Anne Enright: A gyászoló gyülekezet


3.


A bátyám halálának magvait évekkel ezelőtt vetették el. Aki elültette őket, rég halott – legalábbis én úgy gondolom. Úgyhogy ha Liam történetét akarom elmondani, akkor jóval a születése előtt kell kezdenem. Márpedig ezt a mesét szeretném megírni; a történelem olyan romantikus helyszín, a bérkocsisaival meg az utcagyerekeivel és az oldalt gombos csizmáival.
Csak valahogy megmaradna egy helyben, és lenyugodna.
Csak ne csúszkálna ide-oda a fejemben.
Na jó.
Lambert Nugent először 1925-ben látta meg a nagyanyámat, Ada Merrimant, egy szálloda előcsarnokában. Ezt a pillanatot választom. Este hét óra. Ada tizenkilenc éves, Lambert huszonhárom.
Ada belépett az előcsarnokba, nem nézett körül, hanem leült az ajtó közelében egy ovális támlájú székbe. Lambert az érkezők és az utasítások rohamán át figyelte, ahogy leveszi a bal kesztyűjét, aztán lecsippenti a jobbot. A ruhaujja alól egy vékony karkötőt húzott elő, azzal a kesztyűt tartó kéz megpihent az ölében.
Szép lány volt persze.
Hogy Lamb Nugent milyen volt huszonhárom évesen, azt nehéz volna megmondani. Olyan régóta fekszik a sírban, hogy nehéz volna ártatlan, izzadó fiúnak elképzelni, mikor az egész rég por és hamu.
Mit látott benne Ada?
Össze kell illeszteni, pikk-pakk, az izmait ráakasztani a csontokra, zsírba csomagolni, az egészet bőrbe húzni, és tengerészkék vagy barna öltönybe dugni – talán a hajtóka vasalása élesebb a kelleténél, mondjuk, a kezén meg egy kicsit finomabb az illat, mint a karbolsavé. Ezt már addigra is elsajátította, az átlagember fagyos nárcizmusát; önimádata minden megnyilvánulása ravasz volt és pontos. Nem tollászkodott.
Lamb Nugent figyelt. Vagy nem is annyira figyelt, mint inkább hagyta, hogy beléhatoljanak a dolgok – a világ a maga sokféle árnyalatával, hogy ki kinek mivel tartozik.
És nyilván ezt is látta, amikor a nagyanyám belépett az ajtón. Látta azzal a babatekintetével. A két fekete pupillájával, amelybe Ada Merriman kettős képe belépett, aztán leült. Adán kék ruha, legalábbis én úgy képzelem. Kék lénye leült Nugent agyának szürke redői közé, és ott is maradt, amíg az az agy megvolt.
Öt perccel múlt hét. Az előcsarnokban az esőről folyt a társalgás, meg hogy mi legyen a bérkocsissal, szükség lesz-e hűsítő italokra; ezután a csomókban álló érkezőket zsinóron behúzták az előtérbe, és a két alkalmazott hátramaradt várni, Ada az elegáns székében, Lambert a könyökével a porta pultján, mintha bárpultra támaszkodna.
És ebben a helyzetben töltötték el a következő három és fél órát.
Az alsóbb réteghez tartoztak. A várakozás nekik nem okozott gondot.
Ada eleinte nem játszotta meg, hogy hirtelen észreveszi.
Talán így volt udvariasabb, de Nugentnek, azt hiszem, kezdettől meglehetett ez a trükkje, hogy nem létezik túlságosan.
És a dührohamok, amelyekben későbbi élete során szenvedett, 1925-ben a szokásos szenvedélyek és fiatal remények futamai lehettek. Ha valamiben, e korai időszakban talán illendőségben szenvedett. Illedelmes ember volt.
Nem az a fajta, aki különösebben megszokta volna a szállodákat.
Nem volt hozzászokva azokhoz a nőkhöz sem, akik olyan pontos kis rángatásokkal dolgozzák le a kesztyűjüket. Előtörténetében semmi nem készítette föl Ada Merrimanre. De, mint meglepve tapasztalta, attól még ugyanannyira készen állt rá.
A magas pult fölött a kis portás felakasztott egy kulcsot a kampóra, aztán elcsattogott, mert valahonnan csengettek neki. Visszajött a pulthoz, feljegyzett valamit, aztán újra elment. A hátsó konyhából egy szobalány lépett ki, tálcán teát vitt. Felkapaszkodott a lépcsőn, befordult egy emeleti folyosóra, és többé nem tért vissza. Egyedül maradtak.
Az a diszkréció. Mert Dublin tele volt büszke nőkkel és illedelmes férfiakkal, akár harsány volt az illető, akár, mint ez a pár, könnyed és néma. A figyelmük csöndjében mindketten ráéreztek a másik erejére, és arra is, hogy egyikük sem szeretne először távozni.
Olyan kevés ember adódik, akit szeretni lehet. Ezt a lányaimnak is meg akarom mondani: ahányszor az ember szerelmes lesz, az mind fontos, akár tizenkilenc évesen. Sőt tizenkilenc évesen csak igazán. És ha tizenkilenc évesen az egyik kezén meg tudja számolni, akiket szeret, akkor negyvenévesen is lesz hozzá elég ujja a másik kezén. Olyan kevés ember adódik, akit szeretni lehet, és mind megragad.
Úgyhogy itt van Nugent, mire az óra elüti a negyedet, már meg is ragadt Ada Merriman mellett. És a jelek szerint ő is Nugent mellett, bár ezt ekkor még nem tudja, vagy nem látszik rajta, hogy tudná. Közben a fény halványul, és más nem történik. A szobalány, aki eddig egyáltalán nem jött vissza a földszintre, megjelenik az előcsarnokban egy másik tálcával, újra felkapaszkodik a lépcsőn, és újra eltűnik az emeleti folyosó sötétjében. Hallják, hogy a portáspult mögötti szobában kinyitnak egy ajtót, és valaki egy bizonyos Miss Hackett iránt érdeklődik. Ada Merriman az illendő félútig néz el, ahol bármit is mond, Lamb Nugent egy szavát sem hiszi.
Kettejük közt nagyon híg a levegő a szerelemhez. Dublin városának levegőjén semmi mást nem lehet áthajítani, mint némi gúnykacajt.
Ismerlek én téged.
De ehhez már késő. A dolog már megtörtént. Akkor történt meg, amikor Ada belépett az ajtón, amikor körülnézett, de csak a székig. Amilyen tökéllyel megoldotta, hogy jelen legyen, de láthatatlanul. A többi már csak nyugtalanság: először is, hogy észre kell vennie a férfit (észre is vette: a mozdulatlanságát), másrészt bele kell szeretnie, mert ő is szereti; hirtelen, teljesen – túl azon, amit a helyzetük előír a számukra.
Ada az arcélével olvas benne; az arca pihéin ott ragyog mindaz, amit erről a terem túlsó végében álló fiatalemberről tudnia kell. Egy pirulás kezdete ez a tudat, de Ada nem pirul el. A karkötőjét nézi: a vékony arany-réz láncot, amelyen egy T lóg a kapocsnál, mint egy óra láncán. Ezt az apró anomáliát tapogatja – ezt a férfitárgyat a női csuklóján –, és érzi, hogy Nugent hitetlenkedése lehúzza. Aztán alig érezhetően fölemeli a fejét, és megkérdi: – Na?
Ilyen merészen.
Nugent talán utálja most, bár túlzottan fiatal huszonhárom évesen, hogy nevet adjon ennek az érzelemnek, amely átfut rajta – már el is tűnt, és a nyomában megváltozik a levegő.
Valami megnyílik. Zefír. Mi ez?
A vágy.
Két perccel negyed nyolc előtt a vágy sóhajt Lamb Nugent ifjonti ajkán – sss! Érzi rémes közelségét. Megrohanja a mozgás kényszere, de nem mozdul. Állja a sarat, miközben a terem túlsó végében Ada mozdulatlansága győzedelmeskedik.
Ha most Nugent nagyon türelmes, a lány talán ránéz, mindjárt.
Ha nagyon szerény, Ada talán megszabja a feltételeket.
De lehet, hogy mégsem. Még semmi nem hangzott el. Senki nem mozdult. Lehet, hogy Nugent képzeli az egészet – hacsak nem én. Lehet, hogy huszonhárom évesen szánalmas alak, csupa marokba gyűrt tweedsapka meg ádámcsutka, Ada a terem túlsó feléből észre sem veszi.
De 1925-öt írunk. Egy férfi. Egy nő. Adának tudnia kell, mi áll előttük. Tudja is, mivel szép. Tudja, mivel azóta annyi minden megtörtént. Tudja, mivel a Nagymamám, és mikor a kezét a homlokomra tette, megéreztem a halál közelségét, és ez megvigasztalt. Nincs még egy olyan lebegő dolog, mint egy öregasszony érintése: olyan szeretetteljes, olyan rémületes.
Ada hihetetlen nő volt. Nincs rá más szavam. Arra, ahogy a vállát hordozta, ahogy elsietett az utcán, és a bevásárlótáskája a csípőjén billegett. A keze soha nem volt üres, de soha nem látszott, mi van benne: valami, amit össze kellett hajtani, kimosni, eltenni vagy eltörölni. És nem lehetett evésen kapni, mivel mindig ránk figyelt vagy beszélt; az étel egyszerűen eltűnt, mintha nem is egy lukon át távozna az arca közepén. Más szóval a modora tökéletes volt, és fertőző.
Már nyolcéves koromban tudtam, hogy varázsereje van.
De honnan tudta ezt Nugent, mikor Ada még ki sem nyitotta a száját? Csak azt tudom feltételezni, hogy nem számított; hogy voltak a ragaszkodásának fázisai és szakaszai (végül is negyed nyolcra már utálta), és ezeket nagyobb – évekig, évtizedekig eltartó – ciklusokban újra és újra le kellett játszania, a szerelemből afféle gúnyos megvetésbe esni, aztán gyűlölettől sújtva, vágytól űzve valami végső alázatra kellett találnia, és így újrakezdeni a szerelmet. És minden alkalommal többet tudott meg róla – talán többet önmagáról is –, és amit megtudott, az sem jelentett semmit. Negyed nyolc előtt egy perccel ugyanott tartottak, mint ahol kezdték.
Na és a szerelem?
Nugent most hirtelen megmozdul. Előredönti a homlokát, és megdörzsöli elöl a hajgyökereit. Lehet, hogy ez a nő viszontszereti? Hogy visszatérnek ahhoz a pillanathoz, amikor belépett ide az előcsarnokba, és felülemelkednek a kölcsönösségre és a veszteségekre vonatkozó kicsinyes aggodalmaikon?
Hát igen, feleli Ada szomorú arcéle. És egy pillanatra a szerelemre gondol.
Nugent a pénisze gyökerénél érzi ezt; a jövőt vagy a jövő kezdetét. Most senki nem szakítja meg őket. A szobalányt megfojtották az egyik emeleti szobában; a portás-bábot egy székre dobták. Van közöttük öt méter szőnyeg.
Nugent a makkja duzzadására gondol, arra, ahogy a bőrtokjából kibújik, Ada a szerelemről gondolkodik, miközben a szállodában a falióra mutatója csusszan, halkan csikorog, és elkongatja a negyedet.
Tim tim ti tim ta!
Tam tam ti tim ta!
A föléledt, felszólított kis portás besiet az előcsarnok félhomályába egy apró zsámollyal, amelyet egy falilámpa alá helyez. Újra kisiet, és egy maga elé tartott fidibusszal tér viszsza, a lángja kicsit halovány a lemenő nap fényében. A portás feláll a zsámolyra, hogy leemelje a lámpaernyőt, kinyissa a gázégő csapját, ügyetlenkedik a fidibusszal, és az utolsó pillanatban sikeresen meggyújtja a gázt. A láng alacsonyan és kéken sistereg, aztán beleül a háló sárgászöld izzásába, a fény meg alábukik, aztán kipattan a terembe.
Az előcsarnokban émelyítő gázszag, az égett papír meleg szaga; a férfi hevesen csapkodó ujjai közül fekete pernye száll. Visszateszi a lámpaernyőt, a zsámolyt a következő lámpa alá teszi le, kimegy.
A távollétében a terem sötétebben lüktet. Aztán még sötétebben.
Visszatér. Nugent és Ada figyelemmel követi, ahogy a lámpa és a zsámoly rítusát végzi; az érkezéseit és a távozásait; a taszító fontoskodását, ahogy a fal mellett a negyedik és utolsó lámpához lép, épp a fölé a szék fölé, amelyben Ada ül.
A portás leteszi a zsámolyt Ada lába mellé, mintha csak meghajolna, aztán léleknyugalommal újra távozik. Pár pillanat múlva visszajön a lánggal, amelyet vehetett volna az égő rostélyról is, de nem onnan vett. Nem akart talán előttük hajlongani, bár az nem okoz neki gondot, hogy Adát fölállítsa.
Megáll előtte, a fidibuszt erre-arra dugdossa, őrzi és terelgeti a lángot a papír hosszában. Ada szemébe néz. És vár.
Ada ruhája zizegve leomlik az öléből, ahogy föláll. Akár teljes egészében le is eshetett volna a földre: lehetne a ruha vízből, gyűlhetne színes víztócsa a lába alatt, annyira meztelennek látszik most. Nugent egészen nyíltan bámulja, miközben Ada összekulcsolja maga előtt a kezét, és lenéz. Nugent először megsajnálja, aztán mégsem. Végül megrázkódik ott a pult mellett, és vigaszt merít az inge alól sóhajként felszálló szagból. Hála Istennek. Nem az ő hibája.
Reggel elment a templomba, hajnali misére. Sorban vonult más férfiakkal áldozni. Az arcukon olyan éhes tekintet, mint amikor szegény emberek állnak sorba levesért. És amikor fölállt a térdéről, illedelmesen mozdult: lassan emelte a hátsófelét, lehúzta a földi élet súlya, szomorú volt a szerettei miatt. Bátor.
Most van a nagyböjt. Nugent erre az időre lemond a sült szalonnáról, a kolbászról meg minden belsőségről, sőt a tömény italról is. A testét megtisztította a lélek munkája – úgyhogy az inge alól felszálló szagban benne van a tavasz levegője is, a korareggeli szappan lehelete, a napi munka csöndes büdöse. Az öltönye anyaga illedelmesen kopott, az inge gallérja illedelmesen tiszta, az élete elterül előtte, és illedelmesen dagad a stabil középkor irányába.
Egyetlen kis megszakítással, hiszen abban semmi illedelmes nincs, ahogy babaszeme felcsillan, és Ada Merrimanre néz a Belvedere Szálló előcsarnokában.
Ada is visszanéz rá. Ott áll, voltaképp meztelenül, a kezét összekulcsolva tartja maga előtt, felemeli a fejét, és egyenest Nugent szemébe néz.
Ez a döbbenet. A döbbenet Ada Merriman teljes lénye.
A pupillái kitágulnak, hogy befogadják Nugentet; kirobbannak, ő meg örül, hogy támaszul ott van a pult faoldala.
Aztán mosolyognak. Ada mosolyog. Mintha valami tréfa volna a teremben, és meg akarná osztani Nugenttel.
Nugent ránéz. Tűnődik, hogy ez a nő melyik testrészét érzi annyira tréfásnak. A mellét, a torkát? Talán nem veszi észre, hogy meztelen (hiszen végül is tetőtől talpig fel van öltözve), vagy nem is érdekli. Talán azon a kis emberen nevet, aki a lámpákat gyújtogatja. Vagy őrajta – ahogy ott áll mint egy mamlasz, a nadrágjában azzal a dudorral. Nugent szeme könnybe lábad az igazságtalanságtól és a megtagadott szerelem erejétől.
Azzal a különbséggel – amint a kis lámpagyújtogató elárulhatná neki –, hogy Ada még semmit nem tagadott meg tőle. Egyáltalán nem.
A gázlángok sustorognak és tompán sziszegnek, miközben a zsámoly felemelkedik, és a férfi elvonul – cinikus bókból enyhén a szerelmesek felé tart, mint aki előre látja az egészet, a szeretkezést (micsoda cuppogások), a pénzt és a hazudozást, amibe már bele is kezdtek. Na, ha ez egy dal volna, el lehetne énekelni. Ha dal volna, ki lehetne kopogni kanállal. Különösen Dublinban, 1925-ben.
Mindez persze az én romantikus változatom. Mindenkinek volt egy gyönyörű nagyanyja – csupa szépia, a hajában meg narancsvirág. Meg az az állhatatos tekintet a régimódi szemeiben.
Mi manapság már nem tudjuk, hogy kell bátornak lenni, ahogy akkoriban egy menyasszony bátor volt. Itt van Ada esküvői képe: az 1920-as évek lelógó fátyla van rajta, a ruhája selymén meglátszanak a kézzel varrott, finom öltések: apró rovátkák a szegély vonalán. Ada tiszta volt, és megégett.
Ada Merriman, az én szemérmes, tüzes nagyanyám volt az, akiről a költők verseket írtak, 1925-ben.
A lábfeje az enyém. Vagy az enyém az övé: hosszú, és bütykös lábujjakban véződik. Hozzá a széles csontú boka meg a végtelen, lapos vádli, amitől az iskolában olyan esetlenül éreztem magamat, mire megtanultam, hogyan hasznosítsam. Költséges testem van, erre valamikor 1979-ben rájöttem. Ennek semmi köze a szexhez. Ügyvédek akarnak belőlem szaporodni, építészek akarják, hogy üljek az új Eames klubfoteljeikbe.
Elöl semmi jelentős, csak nyúlánkság meg magasság. Úgyhogy jól öltözködöm, azt hiszem – bár semmivel nem lehetne rávenni, hogy bokánál följebb érő szoknyát húzzak, és mutogassam transzvesztita bokámat és szegény csontos lábujjaimat.
Hát van valami szánalmas Ada szaténcipőbe bújtatott nagy lábfejében. Férjhez ment. Boldog. Vagy úgy képzelem, miközben visszateszem a fényképét a cipősdobozba, ahol mindaz gyűlik, ami a történetéből mostanra megmaradt.
Nem Nugenthez ment, most megkönnyebbülhettek. Hanem a barátjához, Charlie Spillane-hez. És nemcsak azért, mert neki kocsija is volt.
De Nugent sem hagyta el. A nagyanyám volt Lamb Nugent legeredetibb tette. Lehet, hogy sosem bocsátok meg neki, de számomra ez az – hogy végig ehhez tartotta magát –, ami leginkább meghatározza a pasast.


3.


Mami előszobai telefonjáról felhívom a Brighton és Hovebeli gyászembereket, és ők megadják egy temetkezési vállalkozó számát, aki igen udvariasan elkéri a hitelkártyám adatait, ha már kéznél van. Még ott van persze a koporsó – valamiért már most tudom, hogy pácolt tölgyet szeretnék –, a döntés csakis rajtam áll, mivel én szerettem őt a legjobban.
És mibe fog ez mind kerülni? Gondolom, ahogy leteszem a kagylót.
Mrs. Cluny átjön a szomszédból, végtelenül hallgatag. Áthömpölyög az előszobán, bemegy a konyhába, és becsukja az ajtót. Egy idő múlva hallom anyám hangját, nagyon mélyről jön.
Nincs türelmem a régimódi kerek tárcsához, inkább a mobilt veszem elő, és menet közben bejárom a házat, ahogy Clontarfban, Phibsboróban, Tucson, Arizonában sorra felhívom őket, és közlöm: – Rossz hírem van, Liammal kapcsolatban.
Igen. Igen, sajnos. – Meg: – A Maminál vagyok.
Letörte. Nagyon letörte. – A hír olyan finom és gyöngéd szálakon fog terjedni, hogy felderíthetetlen. Jem fel fogja hívni Ivort, Ivor Mossie feleségét, Ita pedig megtalálja Ernest atyát valahol Arequipától északra. Aztán mindannyian viszszaszólnak ide – vagy a feleségük – az időpontok, az okok, a véres részletek meg a repülők ügyében.
Végigmegyek a gyerekkorunk szobáinak sötétjén, és semmihez nem érek hozzá.
Minden ágy frissen húzva, vetve. A lányok az emeleten aludtak, a fiúk a földszinten (itt rendszer volt, tudjátok). Egy nyúltelep. Az ikrek emeletes ágya az előszobaajtótól balra, egy kis szobában áll – ahol Stevie baba is meghalt. A szoba túlsó oldalán a garázs kibővítése felé nyílik ajtó, ott is van három ágy. Emögött van a kerti átjáró, ahol Ernest aludt egy matracon a földön, aztán mikor ő elment, Mossie, és legvégül Liam.
Az átjáró ferde teteje tiszta, recés plexiüvegből készült.
A matrac még mindig itt van, most a tejüveg ablakú sárga kerti ajtónak támaszkodik. Liam Marc Bolanos posztere eltűnt, de a cellux koszos csíkjait még most is látni, ahogy lecsüngenek a salakbeton falról.
Életem első cigarettáját itt szívtam el.
Leülök a matracra, valami durva kék takaró borítja, és felhívom az utolsó, kisbaba öcsémet.
– Szia, Jem. Nem, minden rendben. De rossz hírem van, Liamról. – És Jem, a legfiatalabb, a könnyed és szeretetre méltó azt feleli: – Hát, legalább ez is megvan.
Újra próbálom Kittyt, hallgatom, ahogy a telefon kicsöng az üres londoni lakásában. Lefekszem, nézem a recés plexiüveg tetőt, és azon tűnődöm, ezt a sok pajtát meg bővítményt hogy lehetne lebontani, visszaalakítani az egészet azzá a házzá, ami valaha volt. Mintha le lehetne bontani és újrakezdeni.
Mikor Bea megérkezik, kinyitom az előszoba ajtaját, megfogom mindkét alkarját, és így himbálózunk körbe, míg megkerül a sötét előszobában. Megyek utána a konyha sárga fényébe, és látom, hogy mire minden hívással végeztem, anyám öt vagy talán tíz évet öregedett.
– Jó éjt, Mami. Nem akarsz bevenni valamit? Ne hívjunk orvost, hogy felírjon neked valamit, amitől tudsz aludni?
– Nem, nem. Kösz nem.
– Átmegyek elintézni a dolgokat – mondom.
– Angliába? – kérdezi. – Most?
– Majd hívlak, jó?
Az arca, mikor megpuszilom, rettentő puha. Beára pillantok, sötéten néz rám, vádlóan.
A Maminak ne szóljatok.
Mintha az egész az én hibám volna.
Apám kint szokott ülni a konyhában, nézte a tévét este tizenegyig, az újság ott volt kinyitva az ölében. A hírek után összehajtotta, fölkelt a székről, kikapcsolta a tévét (bárki nézte is rajta kívül), és elindult az ágyába. A tejesüvegek kiöblítve sorakoztak az ajtó előtt. Az ikreket esetleg bilire kellett még ültetni, aztán visszatakargatni. Utána bement a szobába, ahol anyámmal aludt. Ő már az ágyban várta, fél tíztől ott olvasott és sóhajtozott. Fojtott beszélgetés következett, koccant apám kulcscsomója és aprója, ahogy letette.
Az öve csatja. Az egyik cipője földet ért.
Csönd.
Az iskolában voltak lányok, akiknek öt-hat izmos főre dagadt a családjuk. Volt, akinek hét-nyolcra – ez már egy kicsit lelkesnek számított –, aztán ott voltak a hozzám hasonló szánalmasak, akiknek a szülei egyszerűen nem tehettek róla: olyan természetesen szaporodtak, ahogy más szarik.
Mamitól jövet ahelyett, hogy balra fordulnék, jobbra kanyarodom a reptéri útra. Nem gondolkozom, hogy merre megyek, az esőre gondolok, az indexre, az ablaktörlő vonszolódására az üvegen. Semmire nem gondolok – nincs is mire. Aztán mégis: egy italra. Semmi pancsolt. Egy tüzes kis korty whisky talán, vagy gin. Már lebegek is felé a szép Saab 9.3-omban, a képzete felé, amely lassan virágzik a számban.
Mikor eljövök ebből a házból, mindig megszomjazom – valahogy a belőle áradó igazságtalanság miatt. De nem iszom. Még nem. Kitty úgy be volt nyomva, amikor visszahívott, hogy szinte semmit nem hallottam a telefonban, csak valami hülye nyávogást.
– Óstn. Hgysz – mondta. – Hgyz. Bszénnm. Jj. – Amiből azt kellett volna megértenem, hogy őhozzá is becsöngetett egy rendőrnő. És, igen, rossz volt ez a várakozás; másfelől nem tartott olyan sokáig. Az a csel, akartam neki mondani a telefonba, az a csel, hogy az ember azután issza le magát, amikor megtudta, és nem előtte. Keskeny határ, Kitty, de szerintünk fontos. Idekint, a valóságos világban úgy gondoljuk, hogy van némi különbség. Tény / Sejtés. Halott / Él. Részeg / Józan. Idekint a világban, ami nem a Hegarty család világa, úgy gondoljuk, hogy Ez Nem Ugyanaz.
Amiből egy szót sem mondtam persze. Annyit mondtam:
– Jah-ha-hó istenm.
Erre ő: – Á énm á hogyz.
Én meg: – Jah-hu-hah-ha-hó istnm.
És ez így ment, amíg egy férfi ki nem vette a kezéből a kagylót, és meg nem kérdezte: – Kitty nővére az? – a szép dél-londoni kiejtésével. És nekem udvariasan kellett vele beszélnem, mentegetőzni egy kicsit, hogy a bátyám csak így meghalt az ő csütörtök délutánja kellős közepén.
Rájövök, hogy rossz irányba tartok, nem hazafelé, úgyhogy megállok a lámpánál, és felhívom a férjemet, Tomot, és megmondom, hogy ma este nem jövök haza. Nem akarom, hogy a lányok lássanak, aggódjanak értem, amíg ezt a dolgot el nem rendeztem.
Az mondja, minden rendben lesz, rendben. Minden rendben lesz. A hangja egy kicsit remeg, és rájövök, hogy ha nem hagyom abba a beszélgetést, el fogja mondani, hogy szeret, hogy ez az, amit mondani fog.
– Semmi baj – mondom. – Szia. Szia. – Aztán visszasorolok a forgalomba, a reptéri útra.
Van a halálesetben valami csodálatos, mikor minden bezárul, és amiről az ember azt hitte, hogy életbe vágó hozzá a jelenléte, kiderül, hogy tök fölösleges. A férje meg tudja etetni a gyerekeket, tudja használni az új sütőt, végül is megtalálja a kolbászt a hűtőben. És az a fontos találkozója nem is volt olyan fontos, a legkevésbé sem. És a lányokat felveszi az iskolából jövet, reggel meg beviszi őket. A nagyobbik lányának eszébe jut az inhalálókészüléke, a kisebbik nem hagyja otthon a torna holmiját, és kiderül, hogy úgy van, ahogy az ember sejtette: a szokásos tevékenységei többsége hülyeség, tök hülyeség, a szokásos tevékenységei - nek abból állnak, hogy olyanokat korhol, kérlel, olyanok miatt húzza fel magát, akik ahhoz is lusták, hogy szeressék, még ahhoz is, nemhogy önállóan megtalálják a cipőjüket az ágyuk alatt; olyanokat, akik képesek ellene fordulni és vádaskodni – rá is ordítani az emberre –, ha csak a fél párat találják meg.
És mostanra már sírok: hajtok a reptéri úton, és kibömbölöm a szememet a Saab 9.3-om volánja mögött, mert még az a találkozó, az az életbe vágó találkozó sem volt fontos (hogy is hihetted egy pillanatra is, hogy az ilyesmi fontos?), és a férjed mindenestül szeret erre a félórára, vagy fél hétre, amikor a bátyád épp meghalt.
Valószínűleg le kellene húzódnom, de nem húzódom le; sírva vezetek végig. A Collins Avenue-n a szembejövő sávban egy elakadt sofőr rám néz, ahogy zokogva kapkodom a levegőt a puccos bádogdobozomban. Alig egy méterre van tőlem. Annyira se. Mély részvéttel tekint rám, aztán lassan továbbgördül. Mindannyiunkkal előfordul.
És nem is attól képedek el, miközben felhajtok az autópályára, hogy mindenki elveszít valakit, hanem hogy mindenki szeret valakit. Olyan hatalmas energiapazarlásnak tűnik – és mind így vagyunk, ez a sok ember, aki itt araszol a fehér vonalak mentén, besorol, egyfelé tart, előz. Mind szeretünk valakit, hiába fognak meghalni. És akkor is tovább szeretjük őket, mikor már nincsenek is meg, hogy szeretni lehessen őket. És ennek semmi értelme, semmi haszna, legalábbis szerintem.
A reptéren körbe-körbe keringek a parkolóban, egyik szintről a másikra, amíg ki nem érek az esti ég alá. Liam mindig kinevetett érte. Mindenki más is kinevetett. Hogy mindig ott parkolok, ahol a legközelebb vagyok a repülőkhöz: vagyis fent a tetőn, az esőben.
Leállítom a motort, nézem, ahogy a cseppek végigszántanak a szélvédőn.
Mikor legutóbb kihoztam ide, alig vártam, hogy eltűnjön a szemem elől.
Komolyan. Mikor legutóbb kihoztam ide, egy pillanatig csak ültem, néztem magam elé, aztán ahogy Liam ült mellettem az első ülésen, az figyelemre méltó volt: az a rakás sötétség, mikor odafordultam, és megszólítottam a testvéremet, akit ismerek – Jézus!, ez a szürkeség abban a piszkos ingben, ez a szerencsétlen faszkalap, akihez odafordultam, és akinek azt mondtam: – Még bőven van idő.
Egészen a beszállókapuig elkísértem, néztem, ahogy elmegy.
Azon tűnődtem, van-e rá esélye, hogy újra kijöjjön onnan.
Arra gondoltam, nyilván nem ütközik törvénybe. Az ember egészen a kapuig elmehet, és még ott is meggondolhatja magát. Kipattanhat az üléséből a repülőn, és meggondolhatja magát, és kisétálhat oda, ahonnan jött, vissza Írországba, ahol megint mindenkit a falra kergethet, még egy kis ideig.
Az embernek általában az idő múltával egyre kevésbé fontos a testvére. Liam úgy döntött, ő máshogy lesz ezzel.
Úgy döntött, fontos marad, mindvégig.
A fejem fölött elzúg alacsonyan egy gép, és amikor eltűnik, csak kapaszkodom a kormányba, kitátott szájjal. Egy időre így maradunk összezárva, én meg az autó, aztán hátradőlök, és kinyitom az ajtaját.
És miközben ezt csinálom – némán sikoltok a felnyitható tetejű Saabomban a reptér parkolójában, az esőben –, hallom, hogy Liam kinevet. Illetve érzem a hiányát, ahogy kinevet. Mert valahol, úgy ott oldalt – amit nem lehet igazán látni – teljességgel jelen van, és egyáltalán nincs jelen.
Nem is boldogtalan, jövök rá, most, hogy már meghalt. De nem a hangulatát érzem a gerincem tövén szétáradó melegben.
Hanem az eltűnt, meghalt, tömény valóját. A szívét, ami eltűnt vagy most tűnik.
Viszlát, Vee
Viszlát
Viszlát
Kinyitom az ajtót, és kiszállok az esőbe.

***
Anne Enright regénye magyarul is olvasható:

Anne Enright: A GYÁSZOLÓ GYÜLEKEZET
Fordította: Mesterházi Mónika.

Gondolat világirodalmi sorozat
Sorozatszerkesztő: Boris János.

A kötetet Máthé Hanga tervezte.
Gondolat Kiadó, Budapest, 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Gathering. Jonathan Cape, London 2007


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr381151288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.