fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

A kokainkirálynő - Nuria Amat (1950)

2008.12.11. 09:36 | luckylany | Szólj hozzá!

Címkék: műhely folyóirat könyvtár világirodalom virginia woolf

A latin-amerikai irodalom gyermekének vallja magát, s két keresztapja, Gabriel García Márquez és Carlos Fuentes a legfőbb támogatója. Juan Carlos Onetti El pozo (’A kút’) című regénye volt a bibliája, tisztelője Carmen Laforetnek, virginia Woolf és Emily Dickinson az ihletforrásai. Háromévesen elvesztette az édesanyját - az anya hiánya egész életművében jelen van. Regényeivel aratta legnagyobb sikereit, bár verset, esszét és elbeszélést is írt. Magyarul is olvasható regénye A kokainkirálynő, eddigi legnagyobb sikere, a szerző kolumbiai éveinek emléke, segélykiáltás egy nyomorban élő országrészért, Chocóért.- Nuria Amat-ot Pávai Patak Márta mutatja be, de cikkünkben a regényből is olvashatnak egy részletet.


„Az emlékezés a feledés kártyapaklija. A feledés a megelevenedő figura. Kezdődik a játszma. A gondolat eleinte olyan egyedül van, mint a kielégítetlen vágy. Úgy kell nekifogni, hogy az ember még erről a vágyról is elfeledkezzen, mert csak akkor ébred föl az a másik, aki ír. Az írni készülő író felejtése a haranghoz erősített kötél. Meg kell húzni azt a kötelet, hogy a harangnyelv ütésére maguktól, mintegy varázsütésre szólaljanak meg a szavak.”


Nuria Amat szülővárosában, Barcelonában él, bár hosszabb időt töltött Kolumbiában, Mexikóban, Berlinben, Párizsban és az Egyesült Államokban is. Bölcsészdiplomás, a könyvtári informatika és dokumentáció meghonosítója, a Barcelonai Egyetem Könyvtártudományi tanszékének tanára, Virginia Woolf és Emily Dickinson a legfőbb ihletforrása, és saját bevallása szerint is a latin-amerikai boom szellemi gyermeke, Juan Carlos Onetti El pozo (’A kút’) című regénye volt a bibliája, és egész életének legmeghatározóbb élménye, hogy háromévesen elvesztette az édesanyját. Az anya hiánya egész életművében jelen van. Regényeivel aratta legnagyobb sikereit, bár verset, esszét és elbeszélést is írt. Legsikeresebb műve eddig A kokainkirálynő volt, mely a szerző kolumbiai éveinek emléke, segélykiáltás a nyomorban élő országrészért, Chocóért, ahol a történet játszódik. A regény 2002-ben elnyerte Barcelona városának díját, és 2007-ben az IMPAC nemzetközi irodalmi díjára is jelölték, olyan szerzők mellé, mint Margaret Atwood, Nick Hornby, John Banville, Paul Auster, Gabriel García Márquez, Ian McEwan, Salman Rushdie, Zadie Smith és Bret Easton Ellis. Nuria Amat a latin-amerikai irodalom gyermekének vallja magát, s két keresztapja, Gabriel García Márquez és Carlos Fuentes a legfőbb támogatója, írói pályáját mind a mai napig ők egyengetik. Nuria Amat Carmen Laforet csodálója. Többször is nyilatkozta, hogy „A semmi a század legjobb regénye, és ezt nem csak én mondom, velem együtt olyan nagy írók is, mint Javier Marías és a többiek.”
Nuria Amat elbeszélő művei rendkívül sokszínűek. Az El ladrón de libros (’A könyvtolvaj’, 1988) vagy a Todos somos Kafka (’Kafka vagyunk mindahányan’, 1993) A kokainkirálynő (Reina de América, 2002) megjelenéséig a szerző nagyjából a hagyományos regény csapásirányát követte, azonban e regényeken belül is gyakran próbálkozott a kifejezés új formáival, újfajta diskurzussal, melyben kitalált történet, krónika, elméleti fejtegetés és szinte aforisztikus tömörségű önvallomás keveredik egymással, egybemosva vagy feloldva a fikció és valóság között húzódó határt.
A Todos somos Kafka olvasónője az öngyilkos író keresésére indul, az öngyilkos íróéra, akit ő mentett meg. A olvasónő Kafka lánya, és felgyújtja családi otthonát, hogy megnézze, nem menekül-e fejvesztve a lángok közül az őrült édesanya, akit Kafka bizonyára a ház valamely titkos zugában rejteget. A olvasónő James Joyce asszonya, és Európába látogat a férjével, Lucia lányával és a titkárával, Beckettel. Az utazás a szanatóriumban ér véget, ahol az őrült írót kezelik, akit az olvasónő megmentett, s kertjei és könyvtára nyitva áll a olvasónő előtt, kedvére kémlelheti, figyelheti, beszélgethet nagy írókkal, s végül kitalálhatja, melyikük az öngyilkos író, akit ő megmentett. Az olvasónő írja ezt a nőportrét – aki egyszerre az édesanya, a lány, az őrült asszony is meg nem is –, és keresi hozzá a szerzőt. „A megélt és a megírt élmény közti határ a Todos somos Kafka témája, ám a cím is utal rá, hogy a megélt és megírt élmény között számtalan ajtó, vámsorompó, határátkelő, természetes és álombeli határvonal húzódik” – írja Carlos Fuentes a regény előszavában.
Az El país del alma (’A lélek országa’, 1999) a polgárháború utáni katalán polgári lét, a végletes nacionalizmus kritikája, melyben a sérülékeny főszereplőnő harcol a könyörtelen idők felfogásával. A regény 2001-ben a jó nevű spanyol-amerikai Rómulo Gallegos-díj finalistája lett.
2008-ban jelent meg a Deja que la vida llueva sobre mí (’Esőként hulljon rám az élet’) című regénye, amely egy fordított világba vezet bennünket, melyben az írás tölti meg élettel az érzéseket. Lepárolt mondatok, érzelmek születnek egy ige, egy melléknév nyomán, mely szinte szétveti a papirost. Ilyen Nuria Amat bátor regénye: első ránézésre önéletrajzi elbeszélés, melyben „mesélni ugyanazt jelenti, mint adni-venni az igazságot”. Pillanatokat, érzéseket, hirtelen feltoluló emlékeket ragad ki, de mindezt nem lineárisan vagy időrendben elbeszélve, hanem ahogy az emberben általában felmerülnek, egymással összefonódva, egymást keresztezve, új hangokat megszólaltatva, ugyanazt a történetet mással is elmeséltetve.
Verseskötete Pan de boda (’Lakodalmas kalács’, 1979) címmel jelent meg, majd Amor infiel (’Hűtlen szerelem’, 2004) címmel Emily Dickinson verseit publikálta szabad átiratban, s végül 2008-as megjelenésű a Poemas impuros (’Tisztátalan költemények’) cím nélküli versfolyam, a női hangon elbeszélt önvallomás, önarckép: „Magamban mondom: az élet szép/jó ideje immár, hogy nem élek…”
Nuria Amat szerkeszti a Vidas literarias (’Irodalmi életrajzok’) című sorozatot, melyben neves szerzők (Carlos Fuentes, Juan Goytisolo, Eduardo Mendoza stb.) írnak elődeikről, mint Jorge Luis Borges, Calderón de la Barca, Julio Cortázar, Miguel de Cervantes, Rubén Darío, José Lezama Lima, José Ortega y Gasset, Fernando Pessoa vagy Juan Rulfo, akiről Nuria Amat maga írt.
Esszékötetei időrendben: De la información al saber (’Az információtól a tudásig’), 1990, El libro mudo (’A néma könyv’), 1994, Letra herida (’A megsebzett betű; utóbbiban a szerző korunk öngyilkos költőiről beszél, élükön Cesare Pavesével.
Nuria Amat úttörőmunkát végzett hazájában a dokumentáció terén, számos szakmai publikációt írt a könyvtári informatika témakörében. Jelenleg is tanít a barcelonai Könyvtártudományi és Dokumentációs Tanszéken.
2008 novemberében Gabriel García Márquez és Carlos Fuentes meghívására részt vett a mexikói Guadalajara Egyetemének Julio Cortázar Tanszékén tartott konferencián, és Háborúk közt: Mit jelent az írás zaklatott időkben címmel tartott előadásában a következőket mondta: „Spanyolul író katalán létemre kolumbiai író vagyok és nő, mexikói meg argentin, életbeli és irodalmi közelségem okán, de továbbra is „barbárnak” érzem magam mindenütt. Talán legkevésbé Latin-Amerikában, ahol a honi spanyoltól eltávolodott periferikus nyelveknek köszönhetően önökkel vallhatok testvériséget.”

Magyarul olvasható:
Nuria Amat: A kokainkirálynő




1.
Wilson egyszerre két cigarettát szívott. Az egyik a szájában lógott, a másikat meg az ujja között tartotta, mint a ceruzát. Mint aki nem akar kizökkenni az olvasásból, épp csak fölpillantott, és megjegyezte, egész nap azt gondolta, hogy éjszaka van.
Na és, gondoltam. Megráztam a fejemet, egy szót se szóltam. Keserű ízt éreztem a számban, a nyelvem száraz volt.
Miért ilyen messze kellett rám találnod, akartam kérdezni. A tengerről, a part menti kövekről beszéltem neki. Miért pont engem, mondtam. Nem is akarom tudni.
A nő árnyképnek tűnt a sötétülő fényben.
Wilson nem volt részeg, közbevágott. Akkor józan volt.
Egyre közelebb jött hozzánk a tenger. Hátranéztem, hátha látok valamit. Az órám nem sokkal éjfél után megállt, a csuklómon lötyögött. Hány óra van, kérdeztem.
Aztán megkértem Wilsont, olvasson hangosan, legalább elszórakozunk. Az sem tartott sokáig. Az eső elnyomta a hangját. Ahogy múlt az idő, úgy tompult bennem az éhség, már nem gondoltam az evésre.
Egy darabig játszottam az őrültet. Mindegy volt, esik vagy nem esik. Napokon keresztül álltuk a felhőszakadás dühét, és a tomboló, zajos fajtából való eső miatt mást nem is tehettünk, csak bámultuk az ólomszínű magányt. A tenger azonban lecsillapodott kissé. Alig érintkeztünk vele. Nem nyári fürdőzésre való tenger volt.
Kiültünk a verandára, az ajtó melletti első lépcsőfokra. Öntörvényű ajtó volt. Mindig lomhán, kénye-kedve szerint nyílt és csukódott, nem számított, hogy ki-be járkálunk rajta. Kulcs nem kellett hozzá, akárki bejöhetett volna hozzánk, nyugodtan megzavarhatta volna a szerelemnek, a magányos cimboraságnak szentelt időnket. De sosem fordult elő, hogy odatévedt volna valaki a házunk elé. Nagyritkán, amikor a szemhatár tisztán kirajzolódó vonala engedte, a távolban sikerült kivennünk az észak-amerikai haditengerészet egy-egy hadihajóját. Ennél többet nem hagyott a szárazföld, a tenger meg szemlátomást engedelmeskedett neki.
A ház homokba süllyesztett cölöpökön állt. A kis épület pudvás, öreg fája csöndben korhadt a rárakódott tengeri zöldpenész alatt. Ahogy járkáltunk, talpunk alatt recsegett-ropogott a padló, s itt-ott már akkora rés tátongott a deszkák között, hogy még a céltalanul őgyelgő, elaggott tyúkokat is láttuk odalent, melyek estelente a hálószobánk alá fészkelték be magukat. Éjszakánként föl-fölriadtam a korhadt fa panaszos nyikorgására, meg a két éhes malac sivalkodására.
Wilson a veranda túlsó végében ülve olvasott, én meg kilógattam a lábamat. Az esőbe. A csatornából közvetlenül a meztelen lábamra csorgott a víz. Rövidnek és hosszúnak tetszett az élet. Nem panaszkodtam. Az a vidék bizonyos értelemben maga volt a paradicsom. A természet dúsgazdag. Csak a természet. Végtelen tengerpart övezte, mégsem halásztak arrafelé, az eső pedig még azt a kevéske kedvét is elvette az embereknek, ha a puszta életben maradásért tett erőfeszítésen felül valami hasznosat akartak cselekedni.
Arra gondoltam, a tomboló délutáni eső talán majd a szúnyogokat is elintézi. Megtanultam együtt élni velük. A csípésektől sajgó testemnek már nem voltak emlékei. De a csatornából rám zúduló esőtől kiújult a fájdalom sebeimben. Bajt is, gyógyírt is hozott.
Itt dalos szúnyog a nevük. Milliméteres kísértetek. Nem is látni őket. Senki sem látja őket.
A nő megint a szúnyogokról beszélt.
Kinyitom és bezárom a testem, mindegy, itt vannak-e. Semmi sem érint meg.
Wilson még mindig az alvó eső csöndjébe burkolózott. Vajon mire gondolhatott? Boldognak és szomorúnak látszott. Bahía Negrában mindkettő megeshetett.
Az évek elorozzák tőlünk a szavakat, mondta Wilson. Figyeld csak meg az öregeket. Órákon keresztül merednek a távolba. Beszélgetnek a világgal. Mint én, amikor gondolatban eltévedek.
Wilson feje állandóan mozgott. Arcát ráncok szabdalták, haját rövidre borotválta. Kezdődő kopaszodása miatt fiatalabbnak látszott a koránál.
Húszesztendősen néma fenevad a szerelem, én meg már öreg vagyok. Erre gondolt Wilson a könyvvel a kezében. Meg a félelemre.
A nő olykor kérdezett. Máskor meg inkább nem akart tudni semmit. Gyakran láttam, amint magában beszél. A tengerrel, az éggel, az esővel, Wilson csöndjével.
Ő igenis elindult néha rózsaszín kétrészes fürdőruhájában, kész volt dacolni a hullámokkal. Mint a kisgyerek, aki úszni tanul, partközelben gyorsan megmártózott, s közben a kezével óvta a mellét a durva hullámcsapásoktól.
Fölhúztam a lábamat, és eltoltam magam mellől a könyvet. Nem akartam elázni. Olvasni szerettem volna, de a csatornából ömlő esőtől belül is vizes, maszatos lett a könyvem.
Ez a tenger egy hatalmas temető. A tanítónő meghalt. A polgármester meg a postás is.
Sírok nem tanúskodhattak a halálukról, tehát igaz is lehetett meg nem is, amit beszéltek róluk. Az eső minden emléket elsikkasztott. Evésre nem gondolt senki. Wilson se.
Mona, szólt be Wilson az ajtóból.
Rat a nevem, vágtam rá.
Felé fordultam, és a kezemről az arcába fröcsköltem az esővizet.
Mezítláb ment, lábujjai hegyét befelé hajlítva. Mezítelen felsőteste csillogott.
Mindössze ennyit közölt az ajtótlan ajtóból:
Az öreg Poncho meghalt.
Szóval Ponchót, az El Almejal-i négert, az egyetlen szomszédunkat is elvitte a sárgaláz. Ha Wilson tudja, akkor nyilván beszélt Aidával, a túlparti szomszédasszonyunkkal. Ez mind végigfutott az agyamon, mielőtt megszólaltam. De a lábam nem mozdult a lépcsőről. Szavaim is a mindennapok fásultságáról, nélkülözéséről vallottak.
Inkább figyelmetlenségből, semmint vakmerőségből, egy-egy repülőgép megkísérelte olykor a felszállást a viharban, de lezuhant mind, ízzé-porrá zúzta őket az eső. A postást nem úgy ölték meg. Légi balesetben halt meg. A csempészt sem. A tanítónő is a kisgép egyik áldozata lehetett. A repülő az egyetlen jármű, amivel meg lehet közelíteni ezt a világtól elzárt, magányos vidéket. Olyan sötét őserdő határolja, hogy még a nap is kedveszegetten kószál fölötte, ha megelégeli az esőt, s mikor végleg belebukik a tengerbe, akkor is szomorkásan szenderül el, vörös korongja nem kíván dacolni a csillagokkal benépesített éjszakával; a csillagok ellenben izgatottan, boldogan tűrik, hogy kénytelenek együtt örvényleni a fénylő rovarok sűrűszövésű hálójában. Semmi sem mozdul, csak a föld, melynek színpadán hajnalonta változik a díszlet.
Gondoltam, írok apámnak. Itt emberek halnak meg, és nem is tudják, hogyan halnak meg. Soha életemben nem láttam ilyen esőt.
Mire jó a levél? Egy könyv mindent megváltoztat. Hirtelen máshol leszel. Más szavakat élsz meg.
Beljebb vonultam a csatorna alól, és továbbra is hátat fordítottam Wilsonnak.
Elutazásom menekülés volt. Eljöttem. Gyűlölet és a szeretet volt. Visszatérésre nem gondoltam. Csak bámultuk, hogy múlik az idő. Most dolgozom. Most olvasok. Így egyszerű a szerelem. Hiszen alig ismerjük egymást. Wilson enged kibontakozni. Azt mondja: Túl fiatal vagy, nem ahhoz, hogy sebeket szerezz, sebeid már vannak, hanem ahhoz, hogy múltad legyen. Hátulról közelít, és lopva megsimogat. Én elhúzódom. Most olvasok. Ez vagy te, megint jössz a katalán fukarságoddal, mondja. Te meg a kolumbiai tétlenségeddel, a kolumbiai cigarettáiddal.
A veranda korlátjától figyeltem, amint a néger Aida kilép házikója kicsi teraszára. Abban a sárga-tűzpiros virágos ruhában, amit pár napja adtam neki, amikor az öreg Poncho még élt. Spanyol ruha, jegyezte meg Aida, és olyan erősen összeszorította az ajkát, hogy az álla is megfeszült.
A ruha fedetlenül hagyta a vállát. Bő szoknyarésze lábszárközépig érő fodorban végződött. Nem gyásznapra illő viselet volt. De mit számított.
A két malac még mindig kint csatangolt a ház előtt. Elveszetten őgyelegtek az esőben, a tenger meg játékosan üldözőbe vette őket.
Wilson bőre úgy csillogott, mint az El Almejal-i vízesésnél a hatalmas, síkos kövek. A párától roskadozó égből szünet nélkül fakadó víz is langyos volt.
Odaát megy Aida, az öreg Poncho asszonya.
Így szólok: Wilson, a hallgatásod jobban fáj, mint a hazugság, mert a hallgatásodban én nem létezem.
Leteszi a könyvet, és elmeséli, hogy egyszer majdnem megölték. Keresztüllopakodtam az úton, ahol vártak rám. Szerencsére nem vettek észre. Más embernek öltöztem. Ez még jobban felhergelte őket. Aztán többször is próbáltak megölni. De nem siették el a dolgot, egyébként már rég halott lennék.
Wilson megírta az egyik újságban, hogy a kolumbiai katonaság egyszer csak úgy döntött, kiszáll a kábítószer-kereskedelem visszaszorításáért folytatott küzdelemből, a rendőrségre bízza a feladatot, és azóta a rendőrség rendszeresen permetezi a kokain- és mákültetvényeket - ellentmondásos, vitatható eredménnyel.
Közönséges állampolgári életében írott cikkei nem tetszettek sem a katonáknak, sem a gerilláknak. Mindig azt hittem, ez az oka, amiért Bahía Negrába jöttünk. Wilson más okot nem akart látni. Mindenesetre előbb-utóbb nem árt fontolóra vennünk, hogy máshová költözzünk. Hogy hogyan meg mikor, az már lényegtelen. Akkor este megint fellángolt a Wilson iránti szerelmem. Olyan csönd honol idebent, hogy még a szoba másik végében is hallom a lélegzését. Az éjszakai fényben még öregebbnek látszik. A deszkafalon lóg elnyűtt hátizsákom. Időnként denevérkoszorúnak nézem.
Mikor az emberek semmiért marakodnak, szerinte egyik félnek sincs igaza. Ha tényleg békét akarnak, nehéz állást foglalni egyik vagy másik mellett. Én, mint önálló személy, mint férfi, mint kolumbiai, mindig a nép oldalán, a parasztok pártján fogok állni, mert a végén úgyis mindig őket gyilkolják meg.
Félünk, ezért éjszaka mozgunk, mint az orvvadászok. Csöndesen beszélünk.
Én azt mondom, csak beszélünk a sok halálról, de mást nem tehetünk ellenük, mint hogy naphosszat szeretkezünk.
Azt mondja, igaz. Hogy eltúlzom. Meg hogy a többi csak mese. Látott ő már ennél rosszabbat is. Mi még szerencsések vagyunk.
Azt mondom, az újságok is megint hiszékenyek lettek. Spanyolországban meg napról napra érdektelenebbek.
Azt mondja, Kolumbiában nem. Itt pontosan a fordítottja történik.
Amikor kijelentem, hogy soha életemben nem hallottam még ilyen tökéletes spanyol beszédet, elengedi a füle mellett a megjegyzést. Én se bánnám, ha úgy tudnék beszélni, mint te, mondom. Eloltja a petróleumlámpát, és visszafekszik az ágyba. Rágyújt.
Megszólal: halálraítélt ember vagyok. Ha meg akarnak ölni, mondják meg, mikor, és én menten állok elébe. Ne aggódjanak.
Miért nézel így rám. Meztelenül fekszem a sarokban. Nem hiszem, nem is vonom kétségbe. Azt mondja: Ne hidd, hogy irodalmi formát találok ki magamnak a halálra. A halált nem úgy találja ki az ember.
Wilson, légy szíves. Beszélj halkabban. Félek a denevérektől, a leskelődőktől, Aidától, a hangoktól, a csöndtől. Nyugodalmas dühétől egy szemhunyást sem tudok aludni.
Wilson, hallgass el.
Magamra húzom a takarót. Meleg van, nyirkos a takaróm.
Hadd hallják meg a Valle, a Boca vagy Bahía Negra széltében-hosszában. Hadd hallják meg mind.
Miért mondod ezt, kérdem.
Ma délután megint kiült a veranda lépcsőjére. Odahív maga mellé, de ugyanolyan hangosan beszél. Azt mondja: az újságíró barátom, Lucas, akit �Cingárnak� becézünk, ő is halálraítélt ember. Sokan vagyunk, akik meg fogunk halni, férfiak, nők, sőt gyerekek is. Most a cingár Lucast említem, mégpedig azért, mert hosszú éveken át együtt dolgoztunk, ugyanazt gondoltunk. Ugyanazokról a visszásságokról írtunk, mégis más ellenségeink voltak. Hogy lehet ezt megérteni.
Én nem szólok semmit.
Nem lehet megérteni. Senki sem tudja megérteni. Te már nem ismerted a cingár Lucast. Elmenekült. Azt sem tudom, él-e, hal-e. A Cingárt a gerillák keresik, mert meg akarják ölni. Ez a helyzet. Persze, hogy nincs rá magyarázat. Erre a háborúra már nincs más magyarázat, mint az öldöklésvágy. Odafentről vezényelnek: Maguk emeljék föl a puskájukat, és lőjenek. Nyissanak tüzet. És mindenki engedelmeskedik. Vajon kinek.
Én nem szólok semmit.
Lényegében senki sem tudja. Nem is fog kiderülni soha. Puszta élni akarásból gyilkol az ember. Hogy ne neki kelljen előbb meghalnia.
Aida visszament a házba. Wilson a korlátra támaszkodott. El volt törve, bármelyik pillanatban összeroskadhatott volna. Folyton a tengert bámultuk, mintha más dolgunk se volna egész nap. Előfordult, hogy a kék négyszögbe vesző pillantásunk minden szót elfelejtett. Sose láttam teherhajót vagy tankert a szemhatár peremén. Hamis volt ez az óceán. Nem lehetett bízni benne. Neve az ellenkezőjét állította, mint aminek látszott. Még a madarak is messze elkerülték, mi meg az őrhelyünkön mozdulatlanul állva azt játszottuk, hogy bálnát keresünk az égbolt vonalán.
Nincs a világon félreesőbb, titkosabb hely, mint El Almejal. Kiesik az idegenforgalomból ez a partszakasz, mert a féktelen, magányos tenger szabta meg a határait. Sűrű lombkoronájú, toronymagas fák akadályozzák a repülőgépek leszállását. A folyó túlpartján élő cholo indiánok értenek hozzá, hogyan kell lefejezni az irgalmatlan törzsű faóriásokat, ők kedvükre járják a hegyvidéket. A falubeli négerekkel nincsenek jóban, de semmi szükségét nem látják, hogy ellenségnek tekintsék őket. Két külön világot alkotnak egyazon világban.
Időnként irodalomról is beszélgettünk Wilsonnal. Titkos társalgásaink vitathatatlanul legfőbb témájáról. Szerettem hallgatni, mikor Wilson arról beszélt, ami megtörténhet, és ami nem történhetett meg. Az irodalom távol tartott bennünket a halál birodalmától.
Ennek tulajdonítható, hogy hosszú órákig hallgattunk. Gyakran nekem kellett kivárnom, amíg elmesélhetek valamit. Wilson szavainak több értelme volt.
Kétségtelenül hosszú lesz a regény, amelyen dolgozom, férfinak és nőnek minden eddig ismert változata szerepel majd benne.
Olyan hangosan mondta, hogy a néger Aida is hallhatta, mit beszélünk. Megtörölközött a törülközővel, amelyet mindig a nyakában tartott, aztán visszaült mellém. Én alkottam a teljes hallgatóságát, ő meg nagyon szeretett bölcs kijelentésekkel előhozakodni.
Azt mondta: Ezen a földrészen, ahol élünk, még sohasem volt ekkora a nyomor és a kilátástalanság, mint most.
Wilson szeretett volna meggyőzni, mennyire fontos kijelentés ez. Tökéletes kolumbiai memóriája volt. Úgy hajigáltuk a tengerbe a szavainkat, mint más a köveket.
Azt mondtam, egy nemzet irodalma azért indul hanyatlásnak, mert a nemzet maga is sorvadásnak, hanyatlásnak indult.
Megkérdezte, honnan szedem, bár a lényegben egyetértett velem.
Nem engedte, hogy elolvassam a kéziratát. Egyre-másra hangoztattam, hogy már nem szokás két ujjal pötyögve, ilyen öreg gépen írni. De mihelyt láttam, hogy odaül az írógépéhez, rögtön megnyugodtam. Mindig azt mondta, a billentyűkattogásból merít témát. Végtelen odaadással tanulmányozta a szavakat. Felolvasva is tisztán kiejtett minden egyes hangot, mintha az összes mondatából önálló mű sarjadna.
Újságíróként írt a medellíni kábítószer-kereskedelemről, a bogotái utcakölykökről, Cali örömlányairól, Sabaneta bérgyilkosairól, de a szülőföldjéről soha. Mintha Bahía Negrát letörölte volna Kolumbia reszketeg térképéről. Mintha Bahía Negra nem is létezne.
Megint szólt, hogy Aida ismét kijött a teraszra.
Odapillantottam, ahol Aida állhatott. Nem láttam. Élettelennek tűnt a ház.
Magam sem tudom, mit keresek itt, gondoltam. Mit akar velem?
Elállt az eső, a homok úgy csillogott, akár a vékony, ezüstös gyékényszőnyeg. A veranda faszerkezete teljesen elöregedett, bármikor berogyhatott volna, mint az esőáztatta kartonpapír. A nő úgy nevetett, mint a hal.
Wilson azt mondta, a szerelmet mindig előbb megírják, mint átélik. Egyszóval a mi szerelmünk is először elbeszélés formájában létezett, folytatta. Gondolatban kitaláltalak. Már akkor beszéltem rólad, amikor még nem is léteztél.
Szépen hangzik, mondtam, csak túl irodalmi.
Megint nevettünk.
Ám a lényegi kérdés egész más volt. Minek jöttem ide?
Min töröd a fejed?, kérdezte.
Semmin, feleltem.
Apró, kávébab méretű szemére gondoltam. A szemére, amellyel mindig más történetet mesélt, mint ami a szavaiból kikerekedett.
Wilson fütyörészni kezdett. A nap végleg megadta magát, a leszálló sötétben kötelékeink is lazulni kezdtek. Már nem voltam éhes.
A nő begombolta a blúzát, ujját feltűrte. Wilson megsimogatta a haját.
Wilson egy alkalommal Európában is járt. Úti célja Párizs volt. Amikor Barcelonában kikötöttek, annyira megtetszett neki a város, hogy szerette volna magával vinni Kolumbiába emlékül.
Te még akkor meg sem születtél, mondta.
Szellemes megjegyzésén ismét jót derült. Én nem találtam viccesnek, de azért vele együtt nevettem. Megmutattam neki a tenyeremet.
Azt mondta: a te szülővárosodban van valami Medellínből, Caliból, Cartagenából, Bogotából, Pereirából.
Azt feleltem, szerintem meg Bogotá emlékeztet legjobban Barcelonára. A háttérben a hegyvidék, a Montserrate, az utcák, a sugárutak.
Wilson bement a házba, majd egy doboz sörrel a kezében tért vissza. Kortyolt egyet, aztán kiköpte egyenest a deszkapadlóra.
A hálószobánkon kívül csak egy szoba volt a házikóban. Sötét, hátsó helyiség, ablaka az árnyas vadonra nézett. Dolgozónak és konyhának használtuk, bár igen ritkán főztünk. Ha enni akartunk, csak nekivágtunk a faluba vezető útnak, és elmentünk Bahía Negrába, ahol Irma néni minden este kész vacsorával várt bennünket.
Wilson panaszkodott, hogy meleg a sör. Felöltözöm, mondta. És visszament a házba.
A veranda lépcsőjén megcsapott a lámpa langyos petróleumszaga. Olyan gyér volt a fénye, hogy akár égett, akár kialudt, alig láttunk vele az éjszakában. A két lámpát, amink volt, úgy hurcoltuk ide-oda a házban, mint az apró-cseprő álmainkból kivetülő két árnyat. Tömérdek rovar szálldosott körülöttük, csak úgy feketéllettek a levegőben.
Elnéztem az öreg Poncho asszonyát, amint megint kijön a teraszra. Felém sandított, kivillantotta fehér fogsorát. Utána nyomban el is rejtőzött.
Felbukkanása egybeesett az élet hamis pillanatával. Arra gondolok, hogy meg fogok halni. Ismerem ezt a jelet. Az a fontos, hogy jól nyitva tartsam a szemem.
Melankólia és nosztalgia, jegyzi meg Wilson az ajtóból.
Nem felelek. Ilyenkor a szavaknak sincsen alakja.
Hogyha akarsz, bármikor elmehetsz, mondja.
Nem dühös. De tisztában van vele, hogy úgysem tudok innen elmozdulni. Nem is kívánok. Hová mehetnék?
Az írógépe előtt ül, két ujjal kalapálja a mondatait. Ahogy ír, abból gyanítanom kellene, hogy valami különös dolog történik az írásaival, Wilson szerint azonban az újságírók már csak így írnak, én meg elhiszem neki. Furán mutatna egy hordozható számítógép ott, ahol még hűtőszekrény sincsen.
A kolumbiai önimádatoddal nem vagy képes fölfogni, hogy mindentől, amit csak gondolok, a hajótöröttnek érzem magam.
A spanyol gőgöd elfeledteti veled, hogy mit műveltek a spanyolok Dél-Amerikában.
Lehet, mondom.
A teraszról beszélek hozzá. Már sötét van. Az éjszaka megint kicsalta a szomszédasszonyunkat.
Közlöm Wilsonnal, hogy Aida megint figyel bennünket. Most arra vár, hogy mint minden este, induljunk már el a faluba.
De Wilson végül azt mondja, ma itthon maradunk, majd ő főz valamit. Föláll, megtölti vízzel az egyetlen fazekunkat. Óvatosan húzom a deszkapadlón a lábamat, az ajtó mögé rejtőzöm. Eltökéltem, egy tapodtat sem mozdulok, amíg meg nem tudom, mi történik az öböl túlpartján.
Akkor kicsoda is leskelődik?, kérdezi.
Ujjal intek neki, hogy hallgasson. A néger nő kíváncsivá tesz.
A fehér nő megfeledkezett a papucsáról. És elállt az eső. Fő a rizs a gázrezsón. Szelíden hajladoznak a hullámok. Susognak a fák. Szétrobbannak a rovarok. Beesteledik.
A néger Aida az égre tárja karjait. Önkívületben van. Rángatózik. Szegény asszony, szomorú, mert meghalt a férje. Különös dalra zendít. Vajon mire gondolhat. Rázza a kezét a szélben. A látszat ellenére itt sem olyan egyszerűek a gondolatok. Most oda fogok menni hozzá.
Ne menj, szól ki Wilson.
Wilson nem látja Aidát. Nem tudja, mit csinál. Nem tudja, hogy Aida úgy hadonászik a kezével, mint aki megbolondult. Kicsit beljebb húzódom. Az a legfontosabb, hogy ne vegyen észre.
Aida azt hiheti, elindultunk a faluba vezető ösvényen, melyen mindig Bahía Negrába érve sötétedik ránk. Nem gondolja, hogy ma este Wilson úgy döntött, itthon marad írni, és én sem vagyok éhes. Wilson nagyon gyorsan ír. De amikor beszél, lassan mozognak a szavai. Egyáltalán nem véletlenszerű sorrendben hagyják el a száját, bár a sör végül mindig elrontja őket. Erre gondolok, miközben kifelé bámulok. A homlokán elmélyülő ráncra, amikor iszik.
Aida vastag derekú, laza csípőjű fiatal nő. Ajka rózsaszínes, nagyon húsos, kissé cserepes. Göndör haját nem lehet könnyű levágni. Gyakran viseli befonva vagy kendővel összekötve. Sose tudtunk megegyezni, melyikünk látszik fiatalabbnak. Én azt mondom, én. Ő meg azt, hogy ő. Állítólag ő a néger Poncho harmadik felesége. A legfeketébbik is. Mindenki tudja, hogy valójában a lánya. Szerencsésnek tartja magát, mert nekiadtam a legszebb ruhámat. Attól fogva mindig abban jár.
Ha megkérdezik tőle, honnan jött, nem felel. A tengerről hozta Poncho. Évekkel ezelőtt. Elfelejtették, hány esztendeje. A néger Poncho részegen fölszállt egy horgonyzó teherhajóra Buenaventura kikötőjében. Állítólag Panamáig eljutott. Messzebbre nem akart, mert egy néger, főleg ha részeg négerről van szó, nem járkálhat csak úgy az országok között, mint aki országon belül vándorol, bár Panama nincs is olyan messze. Jó ideig csavargott ott. Senki sem emlékszik rá, meddig. A falubelieknek a fele teljesen elfelejtette a néger Ponchót. A másik felének meg édes mindegy volt, ha néhanapján eszébe jutott. Wilson szerint lecsukhatták, mert amióta visszajött Panamából, rettegett a naptól, és behúzott nyakkal járt, akár a halálraítélt. Most pedig halott. Panamában új nevet kapott. Maga se ismert magára, mikor Ponchónak, Eustaquiónak vagy Jeremíasnak szólították.
Egy reggel a néger Poncho váratlanul betoppant Aidával együtt a néger Melquíades kocsmájába. Jóval soványabban, jóval öregebben, mint ahogy elment. Alig lehetett ráismerni. Percekkel előtte látták őket, amint a falu egyetlen utcáján rezzenetlenül állnak a tűző napon, mint a kőszobor. Elég volt annyi, hogy belépett a kocsmába, és észrevették rajta, hogy részeg, a férfiak rögtön üdvözölték. Sohasem derült ki, hogy az ördögbe sikerült hazakeveredniük. A négerek általában keveset beszélnek. A fehérek kérdéseit elengedik a fülük mellett. A fehér ember végül belefárad a várakozásba, és a rendelkezésére álló kevéske adat alapján inkább elképzeli, ami szerinte a legvalószínűbb. De mindig hamisak az adatok. A négerek tudják is. Rendíthetetlenül állnak a kérdezővel szemben, és bárgyún mosolyognak rá.
Irma néni állítja, hogy az El Almejal-i Poncho kábítószerben meg csempészetben érdekelt gringók repülőgépével jött. De Irma néni is közülük való. Azt mondja, mintha ez önmagában még nem volna elég, hogy ejtőernyővel dobták le őket, és csak az égieknek köszönhető, hogy nem vesztek oda.
Apálykor elcsitul a tenger, és alig pár lépésnyire visszahúzódik a parttól. Hamarosan meggyújtom a másik petróleumlámpát is, majd ha kiderítettem, mire készül Aida az éjszakai hadonászással. Súlyos tárgy lóg a nyakában. Nem látom tisztán. Kulcs vagy rózsafüzér keresztje lehet. A szellő játszadozik a szoknyájával. A kísértet kacsintása, melyet most megidéz. Mezítláb van.
Elvesztette a fejét, gondolom. Vagy a kétségbeesés. Mert hirtelen csak azt láttam, hogy a teste haláltánc ütemére jár. Wilson, akartam szólni, de megijesztettelek volna. Különben odabentről úgysem hallottad volna meg, hacsak nem kiabálok. Nem akartam hangosan beszélni. Mire jó az a sok kiabálás, kendőlobogtatás.
Egy pillanatra azt hittem, Aida a szörnyű csapás miatt bánatában a hullámok közé akarja vetni magát. A tenger hullámai gyorsak és haragosak, akár a mérges kígyó. Végül úgyis befelé sodornak. Ebben az egyben biztos vagyok.
A pillantással oldalakat el lehet olvasni. Aida nem könyv, még ha most igyekszik is teljesen magára vonni a figyelmemet, akár egy regény. Ki-be járkál a házba. Megint bemegy. Megint kijön. Most görnyedten jön. Súlyos csomagot vonszol maga után. Egy zsák rizst. Talán csempészáru. Igen. Olyasmi lehet, esküdni mernék rá.
Időnként szem elől tévesztem az árnyát. Sejtem, hogy a viskó mögött tűnhetett el, a patak felé vezető úton, a vízesés mellett, mert látom, hogy egy hatalmas követ cipel az ölében. Minek az neki, Wilson? A parton leteszi a követ, aztán visszamegy a vízeséshez. Többször is megteszi ezt az utat. Te se bírnál el ilyen nehéz követ.
Az biztos, feleli.
Most látom, hogy jön visszafele, az előbbihez hasonló méretű kővel, és leteszi a másik mellé. Többször megteszi ezt az utat. Hozza a köveket egymás után. Hatalmas, kerek köveket.
Már mondtad, de nem is volt olyan sok.
Nem tudom. Nem tudtam megszámolni. Tíz vagy tizenkettő. De esküszöm, egyszer sem láttam pihenni.
Gyorsan mozog. Leginkább ez tesz kíváncsivá. Villámgyorsan elolvassa ezt az oldalt, egyszerre, szorosan egymás után minden mondatát. Olvasás közben mintha másra gondolna. Mint aki nem érti, miről szól az egész.
Aida csípőre teszi a kezét, megáll, és egyenként végigméri a fehér köveket, melyeket lerakott a homokba. Némelyik akkora, mint az óriásteknős páncélja. A teknősök pillanatnyilag nem szándékoznak kijönni a vízből. Már ideje volna lerakniuk a tojásaikat, a sürgő-forgó Aida miatt azonban késnek vele.
Férfinak nőstény kő, asszonynak hím jár, jegyzi meg Wilson.
Aha, mondom, de Aida már megint beszalad a viskóba, és megint hétrét görnyedve bukkan elő. A súlyos csomagot vonszolja. A tenger felé viszi. Innen is hallom a veranda lépcsőjén koppanó csomag hangját. Aida vonszolja tovább a tengerparton.
Most kezdenek előmerészkedni a teknősök a vízből. Álmatagon jönnek merev páncéljukkal. Mit sem törődve az árnyak éjszakájával.
Inkább csöndben maradtam, nem szóltam neked, Wilson. Arra gondoltam, ha elmozdulok az ajtóból, kimaradok valami fontosból.
Mikor Aida odaért a zsákkal, és beleengedte a tengerbe, a csomag lebegni kezdett a hullámok hátán, Aida meg kézzel próbálta irányítani. Apály van, úgyhogy elég sokáig fennmarad víz színén. Aida egy bölcsődalt énekel. Bolerót talán. Nem tudom kivenni a dallamát. Igen. Én is gondoltam rá, hogy siratóének lehet.
Ekkor azt hitted, elaludtam. Nem is gyújtottam meg a petróleumlámpát. Nem zártam el a gázrezsót, mert a konyha a tied. Nem beszéltem. Nem ittam. A mosdó ajtaja miatt se panaszkodtam, hogy mindig el van torlaszolva. Mikor érzem, hogy egyszerre törnek rám a szükségleteim, bárhol ledőlök, és alvást színlelek. Ezt gondoltad. Azt mondod: Hallottam valahol, hogy ez a te sajátos alvási módszered az öngyilkossággal való kacérkodás enyhébb változata. Talán igazad lehet. Talán nem.
Gyűlölöm az éjszakát, minden erőmmel azt kívánom, hogy reggel legyen. A valódi tudás zöngéi éjjel kudarcot vallanak. Sok minden rám tör, amikor sötétben vagyok. A Wilson iránti szerelmem. A túl könnyű, vagy túl mély álom. Az étvágy. Az utazhatnék. De nem akarok elmenni. Ez mindenem, amim van. A születő szavak fészke. Összeszedem magam. Olyan leszek, amilyen állítólag az anyám volt: viccelődő, halk szavú asszony. Holnap kimegyek sétálni Aidával a tengerpartra. Elhalmozom kérdésekkel, ő meg majd másra tereli a szót. Megmondom neki: Aida, láttalak tegnap éjjel. Láttalak, halottas dolgokat műveltél a tengerparton. Mit vittél. Mit kerestél. Mit akartál a gurgulázó énekléssel. Milyen szellemeket idéztél.
Wilson megszólal: Minden valóság. Gondolj, amit akarsz.
A csomag még mindig lebeg az apályban. Akár a megszigonyozott kisbálna. Aida tolja befelé a tengerbe. A kövek is eltűntek, mert Aida úgy döntött, azokat is a vízbe engedi. Azt hiszem, oda kellene mennem segíteni neki. A szilaj hullám húzza maga után, nem engedi, hogy ura legyen a mozdulatainak. Aida elengedi a csomagot. Az árra bízza, és gyorsan elindul kifelé. Nehezen halad, mert ruhájának szoknyarésze a hullámok tetején lebeg. Időnként hátrapillant. A csomag már nem az övé. A tenger magával viszi messzire. Mint aki jól végezte dolgát, mélyeket sóhajt, többször egymás után. Fáradt is.
Wilson a hátam mögött jön, egyik kezében a világító petróleumlámpával, a másikban a főtt rizses tányérral. Azt hittem, elaludtál, mondja. A rizs tetején a petróleum lángjánál sütött teknőshúsból is van néhány darab. Leülünk a földre. Egy felfordított láda az asztalunk. Én nem eszem. Sosincs étvágyam. A lámpafénynek ételszaga van. Az ételnek petróleumszaga. Mára elég egy kanállal. Ha többet eszem, kihányom. Komótosan rágok. Ha beszélek, kevesebbet gondolkodom.
Elmesélem Wilsonnak az éjszakai hajótörés jelenetét. Úgy mesélem, ahogy volt, nem költök hozzá semmit. Nem lepődik meg. Azt mondja: Általában így szokás halottat temetni.
Én is feltételeztem, hogy a csomagban az öreg Poncho lehet. Bár nem tudtam elhinni.
Wilson megjegyezte: Hozzám is behallatszott az éneklése. A néger asszonyok dalban mondják el a bánatukat. A néger férfiak vagy nagyon okosak, vagy nagyon ostobák.
Aida titokban, egyedül mozgott. Ez volt a legkülönösebb. Mi elől bujkál?
Az élet meg a köd elől. A só meg a guaracha dallama elől, mondta.
Aida tetszett is Wilsonnak, meg nem is. Sose mond igazat. Aki nem néz a szemedbe, abban az emberben nem lehet megbízni.
De ki mond itt igazat, vágtam vissza.
Valamely látszat mögött mindig egy másik, merőben más értelmű dolog rejlik, és képtelenség kideríteni, mi lapul a szavak mögött. Jobbnak láttam, ha hallgatok.
Nem tudjuk elképzelni a gondolatait. Ez az asszony állandóan bujkál. Nem engedi megnézni a házát. Nem enged be semmit az ablakán. Különben nem is láttam holtan a néger Ponchót. És te?
Wilson azt se mondta, hogy igen, azt se, hogy nem. Tele volt a szája, a teknőshús a kanalában várakozott.
Mi több, folyton különös állatok után kutat. A földben vájkál. Gyűjti a csontokat meg az amulettnek valót.
Pillanatnyilag ennyit beszéltünk Aidáról. A tengerparti jelenet után napokig nem is láttuk.


Pávai Patak Márta fordítása


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr51151315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.