Ma nagyon boldog vagyok! Óriási elhatározásra jutottam. Otthon akarok élni. Higgyétek el nem kis időbe tellett, mire meghoztam ezt a döntést. De ma, tisztán és világosan, mintha egy éles fénysugár hasította volna át az agyamat, kétségek nélkül érzem, hogy Magyarország az országok legjobbika. És egyetlen helyem van a világban, nem máshol, csakis a hazámban.
Hosszú utat tettem meg azért, hogy teljes önvalómból ki tudjam mondani ezt a mondatot: hogy a hazám úgy jó, ahogyan van. És hogy a hazám, az egyetlen terület, ahol valóban kiteljesedhetem. Mert itt van a feladatom. És mindez nem véletlen.

A hazám ma éjjel az álmomban vakító csillogó fényben jelent meg előttem.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jógi, aki azt mondta nekem, hogy nem véletlen az, hogy hová születünk, mert ahol világra jössz, ott van a te feladatod.
És én igyekeztem. Igyekeztem elhessegetni a tudatom elől ennek a mondatnak az értelmét, igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg a jógi szavait, mintha e gondolat nem nekem szólt volna. Előttem ott állt az egész világ!

Miért is pazaroltam volna az életem egy országra, ahol mindenki csak szenved. De ki is az a mindenki, aki csak panaszkodni, irigykedni, gyűlölködni, képes? Te vagy én?

Miért is áldoztam volna fel az életem egy országért, ahol úgy éreztem nem adottak a lehetőségek arra, hogy önmagam legyek? Ahol csak szerencsétlen elv- és élhajhászok tülekednek egy kis területen a túlélésért egymást megkárosítva. A legjobb esetben is csak a bunkó tréningnadrágos nyócker vicceken lehetett itt még nevetni, és minden, ami szép és jó és irányt adó csak máshol, más országban, tehetségesebb, okosabb emberek között lehetséges?

És én félek a bakancsosoktól, a fekete egyenruhásoktól, és én félek a verekedéstől, a rablóktól, a késelőktől, és… tele vagyok félelemmel, hát ne bántsatok!
Hát milyen ország ez? Ez a Magyarország?


És itt kellett volna eltöltenem az ifjúságom, az én egyetlen és soha meg nem ismételhető legszebb fiatalságom? Nem. Ezt tényleg senki sem várhatta el tőlem. Se tőled. Se mástól.
Én elmentem, húsz évig bolyongtam, és boldog voltam.

De ma, ma reggel amikor tízezer kilométerre Budapesttől felébredtem egy ágyban, egy erdei házikóban, az eszkimók földjén, (még távolabbra is mehetsz!) egyszerre csak tisztán éreztem, hogy a jóginak igaza volt. És hogy csak elnyomtam magamban az érzést, azt az érzést, hogy otthon a legjobb, vagyis hogy otthon olyan jó, amilyen benned jó.

Mert az elme tiszta és nyugodt, megért és megtapasztal.

- Kérlek! Ne gondoljátok, hogy a dánoknak vagy a németeknek, a kanadaiaknak, vagy a marokkóiaknak, vagy a spanyol, a görög pincéreknek, tanároknak, íróknak, színészeknek, bárkinek is bárhol könnyebb az élete, mint nekünk. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, főleg most amikor semmi mást nem hallunk a hazánkról, csak hogy hamarosan: - mikor is? -, vagy már itt van? -, valószínű igen, már benne vagyunk alaposan -, de te már biztosan, az én fejem még talán kilátszik - de aztán elsüllyedünk mi valamennyien -, mert ilyen, ilyen, na igen, ilyen súlyos és rossz még soha nem volt, nem is lesz, talán ez, ez már a világvége… közelít, bizonyosan, igen… kettőezer meg tizenkettőben… valaki ezt jósolta, akkor pedig már kételkedni sincs lehetőségünk...

Úgysem hallunk mást már soha, csak hogy jön, jön, jön... a baj... a megfoghatatlan, a színtelen, a szagtalan, a közeledő, fenyegető veszély! A katasztrófa.
Hogy országunk az országok legjobbika... elsüllyed. Akkor pedig vegyél nagy levegőt!

Ha valami nem sikerül, bizony mondom, akkor valamit nem jól csinálunk. Se én, se te, se ő, se mi. Itt és most.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem a felelősséget a saját életemért.

Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden ember felelősségét a saját közösségéért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden egyes ember feladatát a saját környezetéért.
Nem igaz, hogy más a hibás.

Nem igaz, hogy máshol könnyebb.
Az ország ahol élünk, az országok legjobbika!
Olyan, amilyen én vagyok, engem tükröz.

TE VAGY a hazám.