fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Távoli énekek - Turi Tímea 2 novellája

2009.03.11. 07:00 | luckylany | Szólj hozzá!

Címkék: műhely folyóirat turi tímea

"Nem tudják, mert nem is sejthetik, és valószínűleg a férjem is tagadná mindezt, ha egyszer ráböknék egy-egy kottalapra: lám, milyen szép szomorú ez a dallam, amit érdekes módon épp azután írtál, hogy láttuk sírni a szomszédunk fiatal lányát. A férjem ekkor pár pillanatig csak értetlenül figyelne maga elé, majd dühösen lecsapná a zongora fedelét, úgy pattanna fel a székéről: ezzel meg mire akarsz célozni, drágám, mondaná - pedig én dehogyis célozni, épphogy mondani akarnék valamit -[...]" - Turi Tímea két novelláját adjuk közre.



Néma játék



Mindig újat kell kezdeni, kiáltja idegen hangsúllyal, még magyarul sem tud igazán, mégis rá kell hallgatnom. A kezem, mint a repülés közben meghalt madár, pár pillanatig még a levegőben marad, és csak utána kezd el izzadni az ijedtségtől, hogy már megint elrontottam valamit. Értetlenül nézek rá, mintha nem tudnám, mi következne, mintha nem sejteném, hogy a mondata nem azt jelenti, amit eredetileg mondani akart, hiszen nem újat, de ugyanazt a darabot kell előröl kezdenem, újra és újra, hogy egyszer majd csak átessek az ötödik ütem utáni zavarbaejtően bonyolult díszítésen, és tovább játszhassam ezt a csak látszólag szép, valójában olyan nehéz szonátát. Persze szégyellem is magam egy csöppet, hogy már megint nem gyakoroltam, de otthon úgysincs zongora, csak az asztallapon tudnám, ha akarnám, kopogtatni a billentyűk hűlt helyét, ám az mégsem az igazi, se súlya, se hangja; vagy, különös és haszontalan agymunkaként, naphosszat figyelhetném a kottalapokat, azon gondolkozva, miképpen lehetek majd a lehető leghatékonyabb a gyakorlatban. De ha őszinte akarok lenni, valójában nem is bánom, hogy mindig elrontom a szonátát már az első tétel ötödik üteménél, így legalább nem kell félnem a későbbi ütemek, sőt tételek egyre nehezebb akadályaitól. Bólintok tehát, és ádáz harcba kezdek az első öt ütemmel, és ha nem is erőmhöz mérten a leginkább, mégis hősies hévvel küzdök az ötödik ütem végi díszítéssel.

Ő meg fel van háborodva, de nem tudja elmondani, mennyire, nem is tud magyarul, valami távoli nyelv ismeretlen rendjével és hangsúlyaival szól hozzám, de legtöbbször inkább csak elénekli, hogy mit kéne játszanom. Idegen, festékszínű vörös haja van és hosszú szempillái meg fényes, rövid és tiszta körmei, mindig látom, amikor a kottatartón veri az előírt, de számomra követhetetlen taktust, hangosan és ütemesen, amire mindig különös kíméletként kell tekintenem, hiszen az ő kopogása még mindig barátságosabb, sőt, bizonyos szempontból még irányíthatóbb is, mint a kegyetlen és engedményekre nem bírható metronóm. Én ritkán hallom zongorázni, néha, ha nem bírja tovább klimpírzásnak nevezett tétlenkedésem, ültő helyében, mellőlem fel se emelkedve, belenyúl a billentyűk közé, hogy türelmetlenül megmutassa, amire amúgy is képtelen vagyok. Ilyenkor higgadtan bólintok, és csak titokban csodálkozok magamon, vajon miért nem érzek szégyent.

A korán sötétedő téli délutánokon, mikor még másnak tart órát, de én már megérkezem a zeneiskola homályos folyosójára, mindig a mosdóba futok, megörülve az ajándékidőnek. Megeresztem a csak először hideg, de később elviselhetővé szelídülő vizet, és tapasztalt módszerességgel kipiszkálom a talán valóban hosszúra nőtt körmöm alól a vékony, feketés koszcsíkokat, amiket olyan megbocsáthatatlannak tart a zongoratanárnő. Néha be kell segítenem a másik kezem szintén hosszú körmeivel, visszavonhatatlan bemélyedéseket okozva a puha körömágyban, s ha érteném a módját, talán még meg is rágnám a körmeimet, hogy rövidebbek legyenek, de ha bátor lennék, se tudnám, hogyan és minek. Néha, ha hamar végzek a gyakorlásba illő szertartással vagy az előttem lévő tanuló óráját tovább tartja a vöröshajú tanárnő, még a ki tudja, honnan és mikor, de az alkaromig lerakódott, és a pulóverek szemérmes takarásában megbújó retekből is le tudok vakarni valamicskét.

Aztán ha túljutok az ötödik ütem ujjaimnak egyre ismerősebb, és csak elmémnek idegen maradó, és alapjában véve tökéletesen hiábavaló díszítésen, találok újabb egyre bevehetetlenebbnek tűnő akadályokat, amire a tanárnő idegen és ideges magyarságával rávághatja: kezdeni újat. És én tudom, hogy újra kell kezdenem, ugyanazt, hiába játszanék nem csak könnyebbet, de valójában bármi mást. Ha a gondviselés különös ajándékaként pedig mégis sikerül öntudatlan és irányíthatatlannak tetsző, maguktól okos kezeimnek megoldaniuk az elmém számára megoldhatatlant, a tanárnő csak ül, s elmélázó bólogatásai után megkéri, mutassam meg, egy leendő művészhez és hölgyhöz méltóan kellően rövidek és tiszták-e a körmeim, mire szégyenkezve, tetten ért bűnös, előretartom a praclim, körmöm szögletessé piszkált fehérjén átüt a kimoshatatlan szürke.

Mire elérkezik az év végi vizsga ideje, ujjaim egyre önállóbban és lassan megzavarhatatlan, irányíthatatlan tökéletességgel pörgetik a tételeket és azok díszítéseit. Mikor már csak egy éjjel választ el az elkerülhetetlen előadástól, amikor a zeneiskola tanárai előtt számot kell adnom, hogy nem hiába ültem az elmúlt időben sem a magasított zongoraszéken, nem tudok elaludni. Halkan felkapcsolom az ágyam melletti villanyt, és a hátitáskámból előveszek egy kockás füzetet. Remegő kezekkel, de biztos elhatározással tépni kezdem a lapokat, majd hosszú rendben egymás mellé helyezem őket az ölemen, keresztül az ágyon. Fekete grafittal megrajzolom a fehér, majd besatírozom a fekete billentyűket, vonalzót nem, csak a négyzetrács halvány vonalait használom. És halkan, mert máshogy úgysem lehet, játszani kezdek a füzetlapon, ujjam alatt puhán gyűrődik a papír és a paplan.

Másnap karikás szemekkel ülök majd az ijesztően nagy vizsgateremben. Szégyenlősen húzom össze a vállam, egyetlen ünnepi fehér blúzom kinőttem, csuklóm fölött talán retek sötétlik. Mint megfizethetetlen ajándéknak örülök a pár megbocsátható pillanatnak, míg természetesnek tűnik a játék kezdetének elhalasztása, de valójában már a kezdetektől fogva remegek, hiszen már az éjjeli néma gyakorlás során rájöttem, nemhogy a későbbi tételeken, de már az ötödik ütem aggasztó díszítésén sem tudok túljutni. Életem sorsa irányíthatatlan kezeimben van, s nekem nincs erőm elindítani őket. Türelmetlenül várom, hogy a társai között, tőlem végre távol ülő tanárnő megunja tétlenkedésem, és egy elhibázhatatlan felszólítást kiáltson felém: kezdjed.



Saját dallam



Nem értem a férjem, egyszerűen nem értem őt.

Nem mondom, hogy ez mindig így volt, máskülönben nem lenne a férjem. De nem értem azt, ahogy most viselkedik, ahogy reggelizik, ahogy hazajön, idegen ember. Más asszony a helyemben már biztos féltékeny lenne, és ismeretlen nők üzeneteit keresné a telefonjában, de nekem még ez az esély sem marad meg, annyira bízhatok világhíres hűségességében. Mégis tudom, sokkal nagyobb veszély fenyeget annál, minthogy megcsalna és idegen nőkhöz símuldosna titokban: az én férjem ugyanis bár nem fekszik össze senki mással, de hiába tagadja, jól tudom: napra nap és percre perc szerelmes lesz újra - és nem belém.

Vagy nem csak belém, pontosabban. Ha hallaná, hogy miket gondolok róla, talán fel lenne háborodva, és minden oka meg is lenne hozzá. Hát nem tesz meg mindent értünk? Kérdené. Nem szerető apa és odaadó férj? Mondaná. És nekem nem lenne erőm tiltakozni, mert amikor dühös a férjem, még a szokottnál is szebb, és engem a szépség mindig elnémít.

Nem úgy, mint őt. Ugyanis zenész a férjem, dalokat ír. Ha nem találkozna megannyi szépséggel napra nap és percre perc, minden bizonnyal ő attól némult volna el már régen. Ő olyan kiszámítható, persze ezt sohase merném neki elmondani, pedig olyan kiszámítható: ha közösen megyünk bevásárolni, és egy különleges szépségű lány áll előttünk a sorban, már hamarabb tudom, hogy a férjem hazaérkeztünk után rögtön egy dal megírásába fog, hamarabb, minthogy ő azt csak sejtené. Mert a férjemnek szüksége van a szépségre, én pedig szép nem vagyok.

Tudtam, hogy így lesz, tudtam már akkor, amikor eldöntöttem, hogy vele fogok élni, és olyan szép gyerekeket fogok szülni, akik majd rá hasonlítanak. Valamiért nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy talán majd inkább az én semmilyen, elmosódott ábrázatomat fogják örökölni, semmint az apjuk határozott vonásait. Pedig így lett: három gyereket szültem már eddig, mint a mesében, és semmi sem biztosít afelől, hogy nem fogok többet, akik talán már nem az én színtelen hajamat, vékony számat és szürke szememet, hanem a férjem éjkék tekintetét fogják örökölni.

Már az elején tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hogy számolnom kell majd az állandó bizonytalansággal, mert egy egyenrangú szerelemben csak akkor szakadunk el egymástól, amikor, fájdalom, egyedül álmodunk az éjszaka mélyén, de mivel zenész a férjem, rajta néha napközben is eluralkodik valami különös, kába állapot, amit akkor se értethetne meg velem, ha megpróbálná, de nem is próbálja, mert nem veszi észre, hogy ekkor már elszakad tőlem, elszakad a beszélgetésből, elszakad a sétából vagy el az ölelésből. Elszakad, hogy együtt legyen tündéreivel és démonjaival, akik szép és furcsa dalokat dúdolnak neki, amelyeket később majd a magáénak hazudhat, elszakad, és ekkor el is némul egy kicsit, de csak azért, hogy később majd szóra bírhasson valami fontosat. Elszakad, és teljes lesz önmagában, és nem veszi észre, mert nem fontos - és végeredményben még én magam sem érzem fontosnak -, hogy ezekben a megbocsáthatatlanul hosszú pillanatokban nemcsak egyedül hagy, de magányosan is. Mert nekem nincsenek se szavaim, se dallamaim, talán még szemem sem a szépségre - a férjem szépségén kívül természetesen -, és ha ő elnémul, hát elnémulok én is, de míg ő egy újabb megszólalást ígérő feszült csendbe burkolózik, engem a kilátástalanság kiüresedett és piszkos csöndje vesz körül.

Nem az ő szépségének a csendje, és nem is az én rútságomé, mert én még csúnya sem vagyok, csak valami sokkal veszélyesebb: semmilyen.

De akkor sem értem a férjem, mert azt megértem, ha egy-egy napra idegen nők illata részegíti meg, mindig valaki másé de egyformán ismeretlené, olyan nőké, akik feltűnnek az utcán, udvariasságból mosolyognak, ha összeverődik a férjem vállával a válluk, és nem is tudják, hogy pár órán belül dal lesz belőlük, vagy legalábbis pár akkord. Nem tudják, mert nem is sejthetik, és valószínűleg a férjem is tagadná mindezt, ha egyszer ráböknék egy-egy kottalapra: lám, milyen szép szomorú ez a dallam, amit érdekes módon épp azután írtál, hogy láttuk sírni a szomszédunk fiatal lányát. A férjem ekkor pár pillanatig csak értetlenül figyelne maga elé, majd dühösen lecsapná a zongora fedelét, úgy pattanna fel a székéről: ezzel meg mire akarsz célozni, drágám, mondaná - pedig én dehogyis célozni, épphogy mondani akarnék valamit -, hát nem tudod, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben, folytatná a férjem, és én tudnám, hogyisne tudnám; hiszen ismerem minden mondatát, amiket már kimondott, amiket ezután fog és azokat is, amelyeket csak kimondana, és tudom azt, mit akar ezekkel a mondatokkal mondani, és azt is, amiket ezek a mondatok jelentenek, és ismerem az esti, munkától fáradt vallomásokat is, amelyek olyan üres bádogközhelynek tűnnének egy kívülálló számára, de épp azért olyan fontosak nekem, mert nem hallja senki más, csak én és ő. Hát én ne tudnám, hogy mennyire szeret, akire annyiszor borul zihálva az éjszaka sötétjével, én ne tudnám, hogy szeret, aki már három gyerek képében próbáltam neki arcot adni, igaz, úgy, hogy mindig csak a saját arcomat sikerült újrateremtenem. De csak én tudom mégis, akié minden ölelés és akié minden éjszaka és minden hétköznap és minden titok is egyben, hogy csak éppen az nem lehet az enyém, ami igazán a férjem, a dalai, amikhez nekem nincs közöm.

Nem értem a férjem, de ő sem érti önmagát.

Mert valami sokkal veszélyesebb dologra figyelek napok óta, nem a megszokott elszakadásokra, mert hogy a dalaihoz nincs közöm, abban nincsen semmi meglepő, de hogy a csendjeiből is kizár, sőt, hogy ilyen hosszú, nyúlós és végeérhetetlen csendjei vannak, az már nekem is szokatlan. Ismerem a férjem pillanatszerelmeit és perces mámorát, mert furcsa és nekem különösebben nem is tetsző dalaiban mindig ráismerek lelke azon rezdüléseire, amiket ő akkor se ismerne fel, ha figyelne rájuk, és nem felejtené el minden dallamát rögtön, ahogy megírta; mert a férjem úgy ír zenét, ahogy én a közértben beszélek, estére elfelejtve minden napközben elhullajtott érdektelen mondatot. A férjem dalokkal beszél, és csak én értem a szavait, talán épp amiatt, mert hozzájuk nincs közöm. De napok óta csenddel terhes a férjem, és egy percre sem ül a zongora mellé, egy röpke pillanatig sem dúdol magában, hogy néma fájdalmán enyhítsen, így csak óráról órára nő benne valami idegen szenvedés. Esténként már nem fáradt a munkától, mert valójában nem is dolgozik, csak a régi kottalapjait rakosgatja szórakozottan, figyelmetlenül elidőzve néhány szokatlanabb és már az alkotás napján feledésbe merült megoldásán. Nem fáradt de nem is friss soha, hallgat, és én tudom, hogy egyfolytában valami olyanra gondol, amihez nemcsak közöm nincs, de amiről nem is tudhatok. Esténként, ha a gyerekek aludnak, vágytalanul szorít magához az ágyban, csak a vállamba fúrja azt a borzas fejét, úgy alszik el, rám nehezülve, alig kapok levegőt, míg éberen figyelem a plafon sötétjét.

Nem tudom, mit mondhatnék, ha már a férjem sem találja a hangokat.

Egyik este, mikor a férjemnek már rég haza kellett volna érnie, a gyerekeim pedig hangtalanul vacsoráztak, mert éppoly keveset beszélnek, éppoly semmilyenek és, mit tagadjam, éppoly unalmasak, amilyen én vagyok, nekem pedig nem volt étvágyam a már hetek óta tartó szomorú értetlenségtől, olyat csináltam, amilyet még soha az életemben: ha mégoly kedvetlenül is, de a férjem zongorája elé ültem, és játszani kezdtem rajta, a legegyszerűbb akkordokat, de olyanokat, amelyekben kedvemet találtam, és ahogy a fekete és a fehér billentyűk között kalandoztak ügyetlen ujjaim, egészen meglepett, hogy egész érdekes dallamot hallottam, hiszen azért jó zongorázni, ahogy a férjem is mindig mondja egy-egy dal megírása utáni kábult boldogságban, azért jó zongorázni, mert akárhogy félreüthetsz, ha jól hangolt a zongorád, a hangszer gondoskodik a tisztaságról, minden hang önmagában kész harmónia, és én akkor megértettem ezt a magának való magányos rendet, olyannyira, hogy a keresés közben még dúdolni is kezdtem valami sosemhallott melódiát, a gyerekeim kezéből ki-kiesett a kiskanál, ha félrenéztem, láttam, ahogy tátott szájjal méregettek idegenül, de nem zavartattam magam, sőt, újra és újra elismételtem egy-egy sikerültebb megoldást, és mikor már éreztem, hogy minden eddiginél közelebb jutottam az én saját dallamomhoz, amin elmondhatom, ami fáj, és amiről még eddig magamnak se volt tudomásom, hirtelen nagyot csapódott az előszobaajtó, és mire némán hátrafordultam, a férjem kipirultan, futástól lihegve állt előttem, és nekem nem volt kedvem se játszani, se mondani semmit, mert a szépség mindent elnémít és ilyen szépnek még sose láttam a férjem, ilyen ismerősen idegennek, aki csak ráncolta azt a szép homlokát, és akinek percekbe tellett, míg a fuldoklás közepette megtalálta a nekem szánt szavakat, amiket, ügyes késdobálóként dobott felém, hogy féljek tőlük, de meg ne sértsenek: nem értelek téged, mondta, és a gyerekeink közé ült hangtalan.

_________
Turi Tímea
1984 október 4-én született Makón, 2003-ban a makói József Attila Gimnáziumban érettségizett. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kommunikáció és magyar szakon diplomázott 2008-ban, azóta az Irodalomtudományi Doktori Iskola Modern Magyar Irodalom alprogramjának PhD-hallgatója. 2004-től a Szegedi Egyetem című hetilap munkatársa.

Kisgyermekkorától ír verseket, kamaszkorától prózát. Korán bekapcsolódott a makói, majd a szegedi és az országos irodalmi életbe és újságírásba. Antológiák és szépirodalmi folyóiratok (köztük: Bárka, Híd, Holmi, Kalligram, Szőrös Kő, Tiszatáj, Új forrás, s most már az Irodalmi Centrifuga is) közlik novelláit.

További információk a Turi Tímeáról a wikipédián


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr551151446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.